Két évvel ezelőtt társaimmal úgy távoztunk Ennio Morricone koncertjéről, hogy örök élménnyel gazdagodtunk, de ott motoszkált a fejünkben: bár végigcsodálhatnánk a másik korszakos zseni, Hans Zimmer előadását is Magyarországon. Az újabb álom beteljesülésére viszont sokkal kevesebbet kellett várni, mint gondoltuk: 2016. május 11-én, szerdán valóra vált.
Ennio Morricone két évvel ezelőtt érzelmi szőnyegbombázás alá vette közönségét, majd fajsúlyos áriáival végleg mindenki letaglózott. Még hazafele úton, az olasz zseni művészetének hatása alatt félig reménytelenül, de megfogadtuk, hogy egyszer Hans Zimmert is végigcsodáljuk.
Nem kellett többet várni két évnél, amikor hivatalossá vált: a német mester is ellátogat Budapestre. Nem volt kérdés, hogy ott a helyünk: egy-egy nehezebb munkanap utolsó óráit rendszeresen segít túlélni Zimmer zsenialitása, a Journey to the Line, a Crimson Tide és természetesen a Time egyes taktusain bármikor kiráz a hideg, de ugyanígy jártam szerda délelőtt is, amikor a prágai koncert menüsorát végigolvastam. Egy ilyen kaliberű zeneszerző még erős szelekció után is a legmagasabb színvonalon tölt ki 2-3 órát, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy a fenti három mű mindegyike felcsendül majd az arénában.
Nem is akárhogy. Az est folyamán bebizonyosodott, hogy Hans Zimmer nemcsak dallamaival képes hatást kelteni, hanem nagyszerű előadóművész is. Zongorán, gitáron, de orgonán is remekül játszott, és mindezek mellett remek történetekkel és kivételes látvánnyal dobta fel a hangulatot. Amíg Morricone tisztán a zenei élménnyel csalt könnyeket hallgatósága szemébe, Zimmer mindet bevetett: a parádés nyitányt, amely újabb és újabb meglepetésekkel ejtette ámulatba a közönséget. A függönnyel több részre osztott színpad minden újabb rétegének feltárulása élményszámba ment, bámulatos látványt nyújtott a fénytechnika, és megható volt a Tony Scott és Heath Ledger előtti tisztelgés is.
A varázslat természetesen Miss Daisy Sofőrjével kezdődött, de a megannyi szóló szám mellett kaphattunk egy-egy hosszabb etapot a Gladiátor, Az oroszlánkirály, A Karib-tenger kalózai, A sötét lovag–trilógia, a Csillagok között és az Eredet legjobb darabjaiból is. Kifejezetten nagyot szólt a Thin Red Line főtémája, amit a koncert második szekciójára jellemző pszichedelikus videóvetítés tett teljessé: a szaggatott, vékony vörös fénycsík a mű tetőpontján már a teljes színpadképet betöltötte, de hasonló ámulatot váltott ki az orgonasípok feltűnése is a Csillagok között szekvenciája előtt.
Az erős mezőnyből fájóan hiányzott a Sólyom végveszélyben és Az utolsó szamuráj is, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Pókember 2. zenéjén kívül egyetlen darabot sem lehetett volna feláldozni a tökéleteshez közeli produkcióból. Érheti kritika a terem akusztikáját, mivel minden átvezető szöveg bántóan visszhangzott, valamint a dobok is rendszeresen túlharsogták a vonósokat és a fúvósokat, emiatt főleg A sötét lovag-trilógia hangzott úgy, mint egy zúzós metalkoncert, de legalább emiatt különösen feltűnő volt Satnam Ramgotra dobos virtuóz játéka.
Viszont az est így is felejthetetlen élményt jelent. Hosszan lehetne sorolni a legjobb pillanatokat, de ezeket inkább átélni érdemes. Amennyire tökéletes kezdést jelentett játékosságával a Miss Daisy, pillanatoknak tűnő három órával később éppolyan hibátlan zárást jelentett a Time. Aki ismeri Hans Zimmert, tudja, miről van szó: az egyre elárvuló zongoraszólamot a semmiből, egyetlen mozdulattal némítja el a hegedű hangja, és az ellentmondást nem tűrő befejezéssel, talán túl kegyetlenül is rángatja vissza a közönséget a sötétből a fénybe, az álomból a valóságba.
[author_bio author=”rokusakos”]
