megpiszkáltam Guillermo del Torro képregényfilmjét hiszen már túl voltam a Sötét lovagon, bevallhatom – a korábbi
fenntartásaimat fenntartva – tetszett mégis. A filmzenétõl azonban sokkal
többet vártam.
Szóljunk mégis néhány szót a fináléról. Hiszen a szerzõ vagy inkább szerkesztõ a cd-t lezáró „zenemûvét” a filmzene darabjaiból, inkább maradványaiból építette. Ez egyáltalán nem lenne probléma, ha a film zenéje nem lenne olyan amilyen: afféle csinnadratta.
A beteljesedõ-végzet-zene hallatán menekülni támadt kedvem. Ennyi erõvel hallgathatnék c64-es olimpiai himnuszokat, vagy néhány akkordot a számítógépes játékok hõskorából. Hála Istennek gyerekkoromban nem volt hangfalam a számítógéphez, s csak késõbb tudtam meg mirõl maradtam le.
Egyszóval Danny Elfmann meg sem próbál játszani a témával. Talán elõszedte már lejárt szavatosságú hangsorait, s könnyen emészthetõ sorrendbe rendezte. Egyszóval a zeneszerzõ filmromantikája meg sem közelíti del Torro zseniális iróniáját. Csak durrogtatja a vak, süket világba a film foszlányait. Kicsit keleties, mert miért ne, kicsit vad, nem árthat, s itt-ott csilingel kicsit.
A cd összeállítói pedig, mintha Abe Sapien mozdulatát követték volna, az iróniától távirányítóval átkapcsoltak egy rosszul értelmezett komolyzenei izére. Nézzen már valaki a hátuk mögé, hátha õk is rejtegetik az eredeti filmzenét!