Nincs kategorizálva

Éves mérleg 2015: Az év csalódásai

jurassic_world_2

2015 felemás év volt. Láttunk rengeteg lenyűgöző filmet, de nagyot csalódtunk az ötlettelen folytatásokban, a grandiózus látványmozikban és Johnny Depp nagy visszatérése se volt akkora durranás. Tíz film, amitől sokat reméltünk!

 

Kész katasztrófa

keszkatasztrofa2

A romantikus komédia az egyik legkiszámíthatóbb műfajnak számít, így a Kész katasztrófáról is nehéz csalódásként beszélni. Általában mindig ugyanazt az tündérrmesét kapjuk, amit várunk és láttunk már milliószor előtte. Amy Schumer neve jelenthette volna, hogy talán mégis csak valami mást látunk majd, aki a nem csak a film főszereplője, de forgatókönyvírója is volt. Schumer társadalmi szabályokat felrúgó, de mégis közérthető, ismerős humora áldozatává vált Judd Apatow konzevatizmusának, és így elmaradt a műfajújítás. (Bartal Dóra)

 

Pán

pan

Látványos, de minden vizuális elem kínosan ismerős valahonnan; grandiózus próbál lenni, miközben gyermeteg; komoly gondolatokkal kívánja megtámogatni Pán Péter történetét, de szájbarágóssága taszító és unalmas. Joe Wright filmje nem talál utat a közönséghez, mivel azt sem tudja eldönteni, kihez is akar szólni. Hiába az érdekes alapkoncepció, sem a kisgyerekek, sem a szüleik számára nem jelenthet nagy élményt a Pán. Hát még a kérges szívű filmkritikusok számára. Így nem érdemes újragondolni egy jól ismert történetet. (Gyöngyösi Lilla)

 

Jupiter felemelkedése

jupiter_felemelkedese_ascending_1

Színes-fényes, szemkápráztató mese, vizuális csoda és töküres. A Jupiter felemelkedése szuperlátványos és szuperszép, hatalmas vizuális teljesítmény, effektcsoda, művészet! A reneszánsz építészet és a gótika vonalvezetése sci-fi környezetben. És aztán – síkhülye kapitalizmus-kritika és a legprimitívebb történetvezetés: előkészítetlen események, semmi lélektani megalapozottság, féltucat megmenekülés az utolsó pillanatban, karikatúra-figurák. Én sírok. De a dolog legalább szándékos: Lana és Andy nem elszúrtak valami komolyat, hanem eleve komolytalant akartak teremteni.

A vécépucolástól a királynői státuszig saját egyenessége miatt felemelkedő hősnő népmesei szintű elem. A Wachowskik pedig alaposan meg is támogatják a mese komolyan vehetetlenségét: komikus betétek, parodisztikus zene, kis beszólások tarkítják a filmet végig. Csakhogy a Wachowskik túlzásba vitték az egyszerűséget: olyan filmet alkottak, aminek műfajához (az űroperához) nem illik ez a fajta primitivizmus.

Ehhez hasonlóan komolytalan, mégis szemkápráztató darabot senki másnak nem lett volna bátorsága előadni, csakis a Wachowskik merészelik. Mindennel együtt ami nem tetszik a filmben, ezért a bátorságért tisztelem őket. (Havasmezői Gergely)

 

Blackhat

Michael Mann nem épp legszebb éveit éli. A felülmúlhatatlan (komolyan: műfaji csúcs) Szemtől szemben rendezője nem tudta megismételni korábbi alkotásainak sikerét a Miami Vice (2006) óta.

Nagyon menő film a Blackhat. Eszközként, de végtelenül cool eszközként használja a technikát – csodálja, mint mi annyian. Hex editorok és mount parancsok villannak a képernyőre. Bizony, ez egy hackerfilm, ahol parancssorból dolgoznak, nem pedig pörgő-forgó, színes-ostoba GUI-ból. Csakhogy a történet és a karakterek gyengék, akár a tizenkettő-egy tucat akciófilmekben, és a kiváló akciójelenetek (a kvázi-realista Michael Mann legendás akciórendező) sem lehelnek életet a döglött szkriptbe. Azért csalódás a film, mert Michael Mann rendezésében Hollywood első intelligens hacker-akciófilmje lehetett volna. Ami lett: unalom. (Havasmezői Gergely)

 

Holnapolisz

tomorrowland

Izgalmas és okos ifjúsági sci-finek tűnik első ránézésre, valószínűleg ez is lett volna a Disney célkitűzése. Csakhogy a vizuálisan megnyerő felszín alatt valójában nincs semmi. Azon túl, hogy párszor a szánkba rágja, hogy fontos dolog a remény, nem elég, hogy tele van logikai bukfencekkel (a műfajban pedig ez eléggé fontos lenne), lényegében a történetnek sincs túl sok értelme. Minél többet gondolkozik rajta az ember, annál több helyes szakad cafatokra a történet.

George Clooney sem tudta megmenteni, bár ő legalább ugyanolyan szórakoztató, mint máskor. A Britt Robertson – aki kétségbeesetten megpróbál Jennifer Lawrencere hasonlítani – által megformált karakter pedig annak ellenére, hogy állítólag nagyon okos, a tinédzser blődségeknél nem igazán mond többet. De, mint azt megtanultuk, a remény hal meg utoljára: Brad Bird legközelebb talán újra valami szerethetőt rendez nekünk. (Wehli-Nardai Dorina)

 

Chappie

chappie_1

„Mesterséges unintelligencia” a filmről írt kritikánk címe és ez el is mond mindent arról az elvileg intellektuális sci-firől, amelyik a kelleténél mégis többször nézi teljesen hülyének a nézőt. A Chappie a legbutább film a mesterséges intelligenciáról, mind közül, valaha. Megtagadja a műfaj egész történetét és minden fejleményét, és nulláról áll neki összehordani egy évszázada elavult kliséket.

Chappie, bekapcsolásától kezdve, az emberiség legizgalmasabb eredménye lenne abban a kvázi realista világban, amit Bloomkampék felállítottak. A szereplők és maga a film mégis üres gondolattalansággal reagálnak rá. Semmilyen mai kérdést nem hajlandóak feltenni az MI-ről. Ehhez képest az, hogy a sztori kiszámítható, másodlagos; a primitív társadalomkép és a szkript kedvéért létező irrealitások is; a jellemek nemléte, az elpazarolt színészek is. Bloomkamp mélyre süllyedt a District 9-hoz képest. (Havasmezői Gergely)

 

Mélyütés

Sokan már előre odaadták volna az Oscart Jake Gyllenhaal alakításáért, de Mélyütés sajnos csúfos bukás lett. Pedig ő ismételten bizonyítja, hogy korunk egyik legsokoldalúbb színésze. – a győzelemhez és megdicsőüléshez ez azonban kevés. A Mélyütésben a rendező, Antoine Fuqua megpróbálta egyetlen filmbe sűríteni a bokszfilmek szinte minden jellegzetességét (kemény, véres harcok a ringen belül és kívül; nehéz sorsú, céljaiért elszántan küzdő bunyós, aki miután elveszíti mindenét, képes felállni a padlóról) és egy McCallhoz hasonló, valóságtól elrugaszkodott, ám mitikusságában hihető bokszoló archetípust teremteni. Billy Hope karaktere azonban nem tud ilyen magasságokba emelkedni, ugyanis a folyamatosan, nagy dózisokban érkező szentimentális jelenetek indaként tekerednek rá, és minduntalan visszarántják a valóság talajára. (Dunai Marcell)

 

Fekete mise

A Fekete misétől sokat remélhettünk. Elvárásaink közül viszont mindössze egy teljesül: Johnny Depp végre ismét komoly színészként viselkedik. Kár, hogy ezt egy ilyen lapos, kiszámítható és értelmetlenül erőszakos filmben teszi: a Fekete misében sem a főszereplő gengszter felemelkedéstől és látványos bukástól mentes portréja, sem bűnbandájának pikareszk története, sem a hetvenes-nyolcvanas évek bostoni alvilágának bemutatása nem kínál elég izgalmat, így a kétórás játékidő a legnagyobb gengszterfilmkedvelők türelmét is próbára teszi. Emiatt aztán Whitey Bulger megformálása is csak egy újabb strigula Depp sötét különcöktől hemzsegő színészi repertoárjában. (Gyöngyösi Lilla)

 

Jurassic World

Az első őshüllők megtekintése pillanatában felcsendül John Williams egyik legjobban sikerült filmzenéje, a közelgő dinoszaurusz lépteire apró hullámok fodrozódnak az autó műszerfalán elhelyezett pohár vízben, egy kéz megfogja Laura Dern vállát: többek között ilyen pillanatok tették naggyá és filmes varázslattá Spielberg 1993-as klasszikusát, a Jurassic Parkot, amelynek idei folytatását filmrajongók milliói várták világszerte.

Ehelyett egy ostoba hibridet kaptunk – és nemcsak a film egyik főszereplőjeként. A Jurassic World egy önbeteljesítő jóslat: ahogy a park tulajdonosai is mindent feláldoznak a nagyobb, látványosabb, élvezetesebb szentháromság oltárán, úgy a film is sutba dobja a hangulatot, az izgalmat, a feszültségkeltést, a családdrámát és a logikus történetvezetést a látvány kedvéért. „Spielberg 1993-ban lenyűgözte a világot egy addig sosem látott kalanddal” – írtuk a Jurassic World kritikánkban az első részről, de Colin Trevorrow rendező 2015-ös munkája épp azt támasztja alá, hogy filmje ezerszer látott sablonjai csak arra jók, hogy egy újabb, meglehetősen vastag bőrt lehúzzanak Spielberg és Crichton remekművéről. (Rókus Ákos)

 

007 Spectre – A Fantom visszatér

spectre-daniel-craig-monica-bellucci

Sokat vártunk a 24. James Bond-filmtől. A Skyfall anno 2012 egyik legemlékezetesebb alkotása volt, egy magabiztos, elegáns és tiszteletreméltó epizód a brit szuperügynök életútjából. Az alkotógárda jórészt állandó maradt, de a színvonal már sajnos nem: a Spectre a nyitó képsorokat leszámítva eseménytelen, zavaros felfújt lufi, amely épp azokban a pózőrködő pillanatokban a legesendőbb, amikor a legmenőbbnek kellene lennie: Blofeld belépője – akárcsak minden megnyilvánulása – üres és érdektelen, a film pedig minden komoly feszültséget nélkülöz. A Daniel Craig nevével fémjelzett Bond-éra emelkedés- (Casino Royale), uralkodás- (Skyfall) és bukástörténetéből a Spectre egyértelműen az utóbbi. (Rókus Ákos)

 

* A Jurassic Park megjelenési évét olvasói észrevételre javítottuk.

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com