Fókuszban Ráadás

Az évtized 100 legfontosabb és legjobb filmje

Már csak néhány nap és átlépünk a 21. század harmadik évtizedébe. Azért csináltuk ezt a toplistát, hogy megnézzük, az elmúlt tíz év filmtermésének melyek voltak a legünnepeltebb, legsikeresebb és legtöbbet díjazott darabjai, amelyek meghatározták az évtized arculatát.

A toplistaszezon kellős közepén járva nyugodtan kijelenthetjük, hogy ha van műfaj, ami sehogy sem tud objektív maradni, akkor az a toplista. De hogy mégse legyen minden ízlés kérdése, úgy gondoltuk, megkeressük azokat a rajtunk kívülálló pontokat, amelyek segítségével talán a szokásosnál objektívebben vethetünk számot az 2010-es évek filmfelhozatalával. Mely filmek voltak a legsikeresebbek, miket szerettek legjobban a kritikusok, a közönség és a szakma? Kik nyerték a legtöbb díjat és kik alakították a közbeszédet?

Ha mindezt összevetjük, szépen kirajzolódik majd az évtized filmgyártásának és filmfogyasztásának legfontosabb tematikái és trendjei, vagyis mindaz, ami meghatározta a lassan magunk mögött hagyott tíz esztendőt. Vágjunk is bele az áttekintésbe, ezek voltak a 2010. január 1-je és 2019. december 31-e között bemutatott filmek legfontosabb, legjobb és legtöbbet méltatott darabjai.

Íme, az évtized 100 legmeghatározóbb filmje:

 

2010

Ahogy mindig, 2010 is két A-kategóriás filmfesztivállal, Berlinnel és Sundance-szel rajtolt el. Méghozzá nem is akárhogyan, hisz nem csak hogy mindkettő elrukkolt olyan alkotásokkal, amelyek aztán jó sok év végi összesítésben szerepeltek, de elhozták a nagy kiugrást két olyan alkotónak is, akik aztán meghatározó alakjai lettek az évtizednek. Az előbbi kategóriába tartozik Roman Polanski thrillere a SZELLEMÍRÓ, ami Berlinből a legjobb rendezés díjával távozott, majd később az Európai Filmakadémia az év legjobb európai filmalkotásának választott meg.

A két fesztivál jellegéből adódóan az amerikai filmszcénából a függetlenek kaptak kiugrási lehetőséget,

amivel legjobban A gyerekek jól vannak, a Ryan Gosling és Michelle Williams ázsióját tovább növelő Kék Valentin és természetesen a WINTER’S BONE – A HALLGATÁS TÖRVÉNYE élt. Ezek mindegyikéből többszörös díjnyertes alkotást vált az év végére, de a legfontosabb „hozadék” Jennifer Lawrence lett, aki a Winter’s Bone után villámgyorsan lett napjaink egyik legbefolyásosabb színésznője. Az év első harmadának utolsó nagy durranása Ausztráliából érkezett a szikár és kíméletlen ANIMAL KINGDOM képében, ami egyrészt hatalmas lökést jelentett Joel Edgerton és a rendező, David Michod karrierjében (más kérdés, hogy melyikük hogy élt vele), másrészt sokat segített, hogy a szigetország hasonló produkcióira is nagyobb rivaldafény essék (lásd Országúti bosszú, Veszett vidék).

Biutiful

Ugorjunk Cannes-ba, ami a fődíjjal egy meghökkentően furcsa nyelvtörőt adott a világnak (az Arany Pálmát Apichatpong Weerasethakul filmje, a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire kapta), no meg persze Alejandro G. Inárritu fájdalmasan szép filmjét, a BIUTIFULt, benne Javier Bardem méltán díjazott alakításával. De azt se felejtsük el, hogy a francia Riviéráról indult az év legtöbb elismerést begyűjtött európai filmjei közül három is: Mike Leigh és a Még egy év elsősorban a főszereplő Lesley Manville-nek hozott aranyesőt, csakúgy, mint Abbas Kiarostami Hiteles másolata, ami Juliette Binoche-t segítette a sokadik díjáradathoz.  Harmadikként a fundamentalista terroristákkal szembenéző szerzetesek történetét bemutató Istenek és ember érdemel említést, ami Cannes-ból a zsűri nagydíjával távozott, a Francia Filmakadémia pedig az év filmjének választotta.

A blockbustereknek helyt adó nyár következett, ami bedobta a közösbe az év legtöbb bevételt hozó filmjei közül azt a kettőt, ami nem csak a közönség, de a kritikusok és a szakma tetszését is abszolút elnyerte.

Az egyik a TOY STORY 3., amiből nem csak milliárdos siker lett, hanem 2010 legtöbbet díjazott animációs filmje, esélyt sem hagyva a szintén ebben az évben indult két másik sikersorozat, az Így neveld a sárkányodat és a Gru első részeinek. A másik Christopher Nolan EREDET című mozija, ami a milliárdosok klubjába nem, de a kultfilmek táborába azonnal bejelentkezett – rendezője pedig abba az egyre rövidebb sorba, amelyben azok az alkotók állnak, akik a franchise-ok, folytatások és remake-ek özönébe egyre inkább elmerülő Hollywoodban kitartanak az eredeti ötletek alapján készült blockbusterek mellett.

Fekete hattyú

A nyár végi – őszi díjszezon aztán egy újabb kultfilmmel indult. Egy másik amerikai auteur, Darren Aronofsky „haláltánca”, a FEKETE HATTYÚ sok rizikót vállalt, de mind a közönség, mind a szakma nagyra értékelte, hogy egy művészi igényű, analitikusabb műfaji filmet kapott. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez a típusú filmkészítés duplasebessége kapcsol majd az évtized során, melynek következményeként az átlagnál jóval magasabb számban képviseltetik majd magukat a klasszikus zsánerfilmek (horror, sci-fi, akciófilm) a nagy filmfesztiválokon vagy egyéb díjátadókon, miközben a nézők is abszolút melléjük állnak.

De ez az ősz nem csak az igényes zsánerfilmnek tett jót, hanem elhozta nem csak az év, hanem az évtized egyik legtöbbet díjazott alkotását, a SOCIAL NETWORK: A KÖZÖSSÉGI HÁLÓt.

David Fincher alkotása nem csak megmutatta a 21. század egyik világformáló erőterét, de látleletet is adott mindarról, ami e mögött van, és amivel ez jár. A filmet több mint 300 díjra jelölték világszerte, de ez a díjszezon hamarosan túllépett önmagán. Ekkor híresült el az Amerikai Filmakadémia egyik névtelen szavazójának mondása – „Mi a fenét jelent az, hogy „Push the refresh”?” -, és ezzel sokadszor éledt újra az Oscar körüli vita. Mint tudjuk, ehhez egy sor másik probléma is társult, melyek következményeként az Akadémia alaposan átalakította a szavazói névsorát. De ebben az évben még a „régi Hollywood” nyert, A KIRÁLY BESZÉDE lett a legjobb film a jól bevált Harvey Weinstein-recept alapján: 0% kockázat, 100% szív.

 

2011

Ugyanez nem mondható el 2011 elejéről, de ha a nagy összképet nézzük, akkor az egész év a kísérletezgetés jegyében telt. Jó belépők voltak ehhez Berlin és Sundance legnagyobb kedvencei, például a politikai korrektségre abszolút fittyet hányó A guardista, a maga mérhetetlen cinizmusával és pofátlan fekete humorával folytatva azt a trendet, ami egyébként az egész évtizednek egyik meghatározó eleme. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az év egyik legnagyobb közönség- és ezzel anyagi sikere az ÉLETREVALÓK című francia mozi lett, ami ugyanezekkel az eszközökkel élve táncol borotvaélen egy olyan világban, ahol a sértődékenységnél már csak a képmutatás nagyobb. A kérdés, hogy mivel lehet viccelni, ha semmivel nem lehet viccelni, egy egész komikusgeneráció válságához vezetett, ami a következő néhány évben ugyanúgy vezetett nagy sikerekhez, mint nagy bukásokhoz.

Nader és Simin: Egy elválás története

Ezzel a problémával azonban nem csak a komikusoknak, hanem a drámai történeteket filmre vivő alkotóknak is szembesülniük kellett, hisz ahogy egyesek szerint bizonyos dolgokkal nem viccelődünk, úgy mások szerint bizonyos dolgokról egyáltalán ne is beszéljünk. És igazából mindegy, hogy a tagadás mögött milyen ideológia vagy érdek húzódik. A kérdés inkább az, hogy melyik fél kommunikál jobban. Kényes kérdés pedig akadt bőven. Asghar Farhadi egy család széthullását mutatja be a muszlim társadalomban.

De a NADER ÉS SIMIN: EGY ELVÁLÁS TÖRTÉNETE nem csak amiatt lett az év egyik legkiválóbb darabja, mert bátor, hanem mert az emberi tényezőn túl az érvekre is figyelve ütköztet értékeket.

Ugyanez a mértéktartás jellemezi a pénzügyi válság kellős közepén a pénzügyi válság miértjeit kutató Krízispontot (amiért a filmet rendező J.C. Chandor szép számmal zsebelte be az elsőfilmeseknek járó díjakat), a családon belüli erőszakból kiutat kereső Tirannoszaurusz (ami az addigi tévésztár, Olivia Colman első jelentős filmszerepe), az erőszakos gyerek kérdéskörét vizsgáló, Cannes-ban debütált Beszélnünk kell Kevinről, a külsőségek horrorjában elmerülő A bőr, amelyben élek vagy Velencéből a 21. századi kiüresedés, egzisztenciális válság és hedonizmus tematikáját körül járó A szégyentelen.

Bizonyos szempontból ebbe a sorba illeszthető be Terrence Malick grandiózus alkotása, AZ ÉLET FÁJA értékkeresése, ami a személyes értékek mellett az egyetemes emberi értékeket is értelmezi egyfajta újjá írt Genezis-történetben. Malick pedig, amellett, hogy egy filozófiai-lírai filmet alkotott, a film formanyelvével is kísérletezett, gyönyörű és néha váratlan vizuális megoldásokkal megjelenítve az alkotás mondanivalóját. Ezzel nem volt egyedül, a filmnyelvi kísérletezgetés elég sok filmben felfedezhető az év során, kezdve Tarr Béla alkotásával, A torinói lóval, Nicolas Winding-Refn Drive –Gázt!-ján át Lars von Trier Melankóliájáig. És bizony ebbe a sorba illeszkedik A NÉMAFILMES, ami nagyon kreatívan definiálja újra a némafilm alkonyát, rámutatva a tényre, hogy Hollywood újabb nagy paradigmaváltás előtt áll.

A némafilmes

Az év legsikeresebb filmjeitől (Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész, Transformers 3., Harry Potter és a halál ereklyéi – II. rész stb.) persze jócskán távoláll mindez, de ha kicsit lentebb megyünk a listán, találunk kicsit bátrabb alkotásokat, amelyeknek a pénz mellett más hozadéka is volt. Ott van mindjárt a KOSZORÚSLÁNYOK, ami nem csak az R-besorolású vígjátékoknak, de a nő központú blockbustereknek is adott egy hatalmas lökést – ez utóbbiba alaposan besegített A tetovált lány amerikai verziója és különösen A SEGÍTSÉG, ami még ennél is továbbment: a középpontjában fekete nőkkel vált belőle kilenc számjegyű világsiker.

Ehhez a csapathoz csatlakozott Woody Allen bájos nosztalgiautazása, az Éjfélkor Párizsban, valamint az év végi szezonból Martin Scorsese A leleményes Hugója, Alexander Payne UTÓDOK című alkotása, a Meryl Streepet újabb százezer díjjal megsegítő A Vaslady, és a Torontóból kikerül akciócsoda, A rajtaütés.

 

2012

Ha tematikailag nézzük, 2012 szinte tökéletes mása lehetne az előző évnek. A szokásos Berlin-Sundance-Cannes tengely sok értékes és fontos filmalkotást adott a mozinézőknek, amelyek nem kerülték az aktuális és ellentmondásos témákat, amelyekhez aztán a lehető legkülönfélébb történeteket kanyarították az alkotók. Ott van rögtön A háború sámánja, egy húsbavágó dráma gyerekkatonákról, pedofil hadurakról és kizsákmányolásról – és ott van a Katrina-hurrikán borzalmait egy fájdalmasan szép mesébe illesztő A MESSZI DÉL VADJAI, főszerepben Quvenzhané Wallisszal, az első 21. században született Oscar-jelölttel. Ott van aztán Michael Haneke megdöbbentő erejű filmalkotása, a SZERELEM és ott van Thomas Vinterberg méltán elismert műve pedofíliáról, csodaszellemről és a hamis vádakról, A VADÁSZAT.

A vadászat

Erősen indult az év, és akkor még nem is beszéltünk az évtized egyik legfurcsább filmjéről, a kísérleti filmnek is beillő Holy Motorsról, Wes Anderson remekművéről, az első szerelem mibenlétét tökéletesen megkapó HOLDFÉNY KIRÁLYSÁGról, vagy az akkoriban ereje teljében lévő román újhullám vallási témákat is feszegető új darabjáról, a Dombokon túlról. És ha már szóba került a vallás és korábban a csordaszellem, akkor nem lehet szó nélkül elmenni Paul Thomas Anderson sokadik remekműve, a Velencében debütált THE MASTER mellett sem.

Míg a fesztiválok egymás után termelték ki az értékes darabokat, a blockbusterek világában kicsit nagyobb volt a zavar.

No, semmiesetre sem a bevételek terén, hisz a Marvel-hősöket először összerántó Bosszúállók, a Skyfall címre keresztelt sokadik James Bond-kaland, Christopher Nolan Batman-trilógiájának záródarabja, A sötét lovag: Felemelkedés vagy A hobbit első részével Középföldére visszatérő Peter Jackson is szépen termelte a százmilliókat. De utóbbi kettőt azért messze nem fogadta olyan üdvrivalgás, mint az előzményeiket – és az újonnan bejelentkező Az éhezők viadala sem tudott igazán elismertté válni, megmaradt „csak” népszerűnek.

The Master

Sikerült azonban egy másik adaptációnak, mégpedig a PI ÉLETÉnek, ami lélegzetelállítóképekkel mesélte el egy traumatikus utazás némiképp megcsavart történetét. Így lett az, hogy Ang Lee alkotása nem csak a blockbusterektől szokásos technikai kategóriákban vett részt a nagy Oscar-versenyben. Az Oscar-versenyben, ahova az év második felében becsatlakozott Ben Affleck igaz történetet feldolgozó AZ ARGO-AKCIÓja (és vitt is mindent, köszönhetően annak, hogy a rendezőjét elfelejtették jelölni), Spielberg kicsit poros, de remek alakításokkal teli Lincolnja és persze a Bradley Cooper – Jennifer Lawrence párost először összehozó NAPOS OLDAL.

És ide csatlakozott volna még Kathryn Bigelow a ZERO DARK THIRTY-vel, csakhogy a filmet utolérte az, amiről korábban már esett szó: a politika.

Bigelow ugyanis semmi esetre sem akart egy önfényező, hollywoodi patrióta filmet készíteni hős amerikaiakról és csúf tálibokról, és ez bizony sokaknál kiverte a biztosítékot, különösen a film ominózus kínzás-jelenete, ami végképp beütötte az utolsó szöget a film Oscar-esélyeinek koporsójába.

 

2013

És bár 2012 egy rendezőnő lejtmenetével végződött, 2013 sok mindenért kárpótolta a filmvilág asszonyait, akik egyre többet hallatták a hangjukat az egyenlő fizetések ügyében, az egyenlő bánásmódért és a női történetekért, mert amint az előző évek (és pláne 2013!) is mutatták, ezekre igenis igény van.

Ebben az évben volt is, az átlagnál jóval több nőközpontú film tört az élvonalba

– akár a fesztiválszereplések, akár a minőségi blockbusterek tekintetében. Berlint rögtön meg is nyerte a román újhullám legfrissebb darabja, az ANYAI SZÍV, amelyben egy anya próbálja felmentetni a halálos gázolást okozó fiát, miközben a háttérben kirajzolódik egy végtelenül korrupt rendszer kórképe. Cannes-ban egy remekbeszabott és meglehetősen rendhagyó coming-of-age mozi, az ADÉLE ÉLETE diadalmaskodott, Velencében kilenc díjat nyert a Philomena: Határtalan szeretet, egy asszony igaz története, akitől elszakították a gyerekét, őt magát pedig zárdába kényszerítették. A Torontói Filmfesztivál, majd az Oscar nagy győztese lett a Lupita Nyong’óból instant Oscar-díjast és világsztárt faragó 12 ÉV RABSZOLGASÁG (ami nem mellesleg valószínűleg az évtized legtöbbet díjazott alkotása is lett a maga 238 díjával), az éves box office lista élére pedig a JÉGVARÁZS került.

Jégvarázs

A sornak ezzel közel sincs vége, hisz jött Woody Allen A vágy villamosa átirata, a Blue Jasmine, Pawel Pawlikowski a holokausztmúlttal szembenéző IDÁja és Lars von Trier kendőzetlen duplafilmje, A nimfomániás. De nem csak a nőközpontú történetek éve volt ez, hanem a rendhagyó tablóké is, már ha lehet tablónak nevezni A NAGY SZÉPSÉGet, Paolo Sorrentino Fellini-parafrázisát és egyben szerelmes levelét Rómához. Vagy Martin Scorsese bróker bulifilmjét, A WALL STREET FARKASÁt és az ugyancsak elsőosztályú színészgárdával támadó simlisen retró AMERIKAI BOTRÁNYt.

Ha tovább akarnám tematizálni az évet, a következő csoport biztos az auteurök csoportja lenne,

akik most olyan nagyszerű, sokat emlegetett és sokat díjazott alkotásokkal álltak elő, mint a ’60-as évek zenei színteréről megemlékező LLEWYN DAVIS VILÁGA, Spike Jonze high-tech románca, A NŐ vagy a szintén díjesővel jutalmazott MIELŐTT MEGHALTAM. És ott van még Alexander Payne megkapó road movie-ja, a Nebraska, Richard Linklater trilógiájának záródarabja, a Mielőtt éjfélt üt az óra, Jim Jarmusch rendhagyó vámpírrománca, a Halhatatlan szeretők vagy David Gordon Green Joe-ja.

a nő
A nő

Ezek után már csak hab a tortán, hogy ekkor jelentkezett be a filmvilágba Ryan Coogler és Michael B. Jordan A megállóval, de ugyanilyen mély benyomást tett Steven Knight és Tom Hardy a Locke-kal, Hany Abu-Assad a kiváló Omarral és végül, de nem utolsósorban Xavier Dolan a Tom a farmonnal. Szó se róla, nagyszerű év volt.

 

2014

Ami azt illeti, 2014 sem adta alább, ebben az évben is született jó néhány emlékezetes, sokat méltatott alkotás. Rögtön az év elején, Berlinben tűnt fel az év, sőt, az évtized egyik legfontosabb és egyik legtöbbet jutalmazott filmalkotása, a SRÁCKOR, Richard Linklater válási története, amelyet a stáb több mint tíz éven át készített, végig követve a főszereplő fiú tényleges felnövését, és vele együtt a világ, de leginkább Amerika változását.

Sráckor

Ugyancsak Berlinben debütált Wes Anderson extravagáns, vészjósló meséje, A GRAND BUDAPEST HOTEL, Taika Waititi karrierjének eddigi legnagyobb sikere, az áldokumentarista stílusban forgatott vámpírreality, azaz a Hétköznapi vámpírok. És hogy ebben az évben se kelljen igényes skandináv krimi nélkül maradnunk, jött Az eltűnés sorrendjében.

A Sundance Filmfesztiválon mutatták be a 2010-es évek egyik legjobb rendezői kiugrását, Damien Chazelle WHIPLASH című moziját,

majd Cannes elhozta az európai mozi krémjének javát: itt debütált Nuri Bilge Ceylan Téli álomja, a Dardenne-testvérek kisrealista korképe, a Két nap, egy éjszaka, az év egyik nagy aranyesőben fürdő, rendszerkritikus alkotása, az orosz LEVIATÁN, Andrej Zvjagincev alkotása és a LAVINA, Ruben Östlund alkotása.. Ezekhez csatlakozott később az utóbbi idők egyik legszebb animációs mozija, A TENGER DALA, valamint a csak félig európai (és félig dél-amerikai) ESZEVESZETT MESÉK, ami kétségtelenül az évtized egyik legmegnyerőbb szatírája lett.

Birdman, avagy A mellőzés meglepő ereje

És ha már szatíra, akkor az angol nyelvű produkciók között is találunk egy kiemelkedő darabot, méghozzá Alejandro G. Inárritu díjakkal alaposan kidekorált BIRDMANjét – de ebben az évben amúgy is jellemezte valami sötétebb tónus a kritikusok és a szakma által kiemelt amerikai filmeket. Ott volt a HOLTODIGLAN, a Foxcatcher, az ÉJJELI FÉREG vagy egy újabb horrorszenzáció, a VALAMI KÖVET.

A box office toplisták indulói közül pedig Clint Eastwood meglepetés sikere, az AMERIKAI MESTERLÖVÉSZ és a Marvel-univerzumba nem kevés színt vivő A GALAXIS ŐRZŐI vitték a legtöbbre.

 

2015

2015 üstökösként robbant be a magyar filméletbe. Elkészült, majd tarolt a SAUL FIA, méghozzá úgy, mint ezidáig egy magyar film sem. Nemes Jeles László Stockholmtól kezdve Párizson és Londonon át Los Angeles-ig tényleg a világ minden pontján színpadra állhatott egy-egy díjat átvenni ezért a különös hangulatú, narratívájú és látványvilágú történetért, amiért méltán figyelt fel rá a világ apraja-nagyja.

Számunkra nyilván ettől volt fontos ez az év, de azért a moziverzumban történt még egy s más. Korábban már volt szó a zsánerfilmek felemelkedéséről, nos, 2015 egyértelműen a sci-fi éve lett. Azé a műfajé, amit az Oscar és a többi díj sokszor a lehető legnagyobb ívben elkerül. Idén három film is megtörte a jeget, ami már önmagában rekord: a MAD MAX: A HARAG ÚTJA egy szürreálisan posztapokaliptikus, mindent letaglózó akcióorgiával lehelt új életet a régi franchise-ba, 232 (!) díjjal később pedig az sem volt csoda, hogy sok nagynevű újság az évezred eddigi legjobb filmjeként aposztrofálta George Miller monumentális eposzát.

Mad Max: A harag útja

Ennél jóval csendesebb, és a vígjátéki elemeket sem nélkülöző film készült A marsi című bestsellerből, de a Ridley Scott rendezte MENTŐEXPEDÍCIÓ így is – vagy éppen emiatt – játszi könnyedséggel tört utat magának mind a közönség, mind a kritikusok felé. Ausztrália és Amerika mellett azonban Európa is megmutatta, mire képes, ha sci-firől van szó, méghozzá az év egyik legimpresszívebb rendezői bemutatkozásával, az EX MACHINÁval.

Ezzel persze még nincs vége a zsánerfilmes sikersorozatnak, hisz 2015 volt A HOMÁR éve, Yorgos Lanthimos zavarba ejtő disztópiájáé, ez a klausztrofób és minimalista thriller, A SZOBA és a Laia Costa főszereplésével készült kiváló krimi, a VICTORIA éve – és ez volt az éve az évtized egyik legtöbbet emlegetett horrorjának is, ami ugyancsak egy elsőfilmes rendező, Robert Eggers műve, A BOSZORKÁNY.

Ne feledjük, ebben az évtizedben tíz Oscar-díjas rendezőből öt latin-amerikai volt, de nem csak Mexikó, hanem egész Dél-Amerika filmgyártása markánsan jelent volt az évtized során.

2015 egy különösen gazdag év volt, hisz ekkor mutatták be Ciro Guerra spirituális utazását, A KÍGYÓ ÖLELÉSÉt, az argentin kriminológia történetének egyik legvéresebb fejezetét bemutató A klánt és Pablo Larraín pedofíliával és az egyházzal foglalkozó A klub című alkotását is. Ez utóbbi egy szempontból mindenképpen rosszkor jött, hisz az „amerikai rokon”, a nagyon hasonló témakört körül járó SPOTLIGHT gond nélkül happolta el előle a rivaldafényt.

Todd Haynes Carol
Carol

Sikamlósabb témából akadt még néhány az évben, például Todd Haynes CAROLja, az iPhone-nal forgatott Tangerine vagy Deniz Gamze Ergüven hatásos darabja a MUSTANG, és talán egy kicsit ide sorolható a bankszektor visszáságait bemutató A NAGY DOBÁS, Adam McKay filmje. És semmiképpen sem sorolható ide az év egyik legnagyobb sikere, és a Pixar történetének egyik legeredetibb alkotása, az AGYMANÓK vagy Paulo Sorrentino újabb remekműve A nagy szépség után, az IFJÚSÁG.

Egy ilyen gazdag év biztosan nem igényelt volna még egy „nagy esetet”, márpedig az akadt egy kirobbanó háború képében, amelynek néhány hét múlva vívják a következő csatáját.

A Netflix ekkor még gyerekcipőben járt, az eredeti tartalmak gyártása (ami egy-két évvel korábban indult be náluk igazán) szempontjából mindenképpen. Az persze már bőven általános volt, hogy a független gyártásban készült produkciók javát a moziforgalmazók felvásárolják a kisebb-nagyobb filmfesztiválokon, és ebbe a rendszerbe a Netflix is beszállt, bezsebelve az afrikai gyerekkatonákkal foglalkozó, Idris Elba főszereplésével készült BEASTS OF NO NATIONt.  Elba és a kisfiút alakító Abraham Attah egy sor díjat nyertek, köztük az Independent Spirit Awardsot, de az Oscar lényegében fittyet hányt az alkotásra, amit ugye nem a mozikban mutattak be.

Beasts of No Nation

Innentől aztán nem volt megállás, az egész díjszezon-biznisz a platformok csatájává vált, ahol joggal merült fel a kérdés: miért nem a minőség az első, miért a platform? Nos, egy felgyorsult világban a háború is gyors, így 2018-2019 már egy döntetlent hozott Alfonso Cuarónnak, idén pedig Martin Scorsese, Noah Baumbach és Fernando Meirelles is sorba felsorakozott a csatatéren.

De ezzel még mindig nincs vége, ugyanis a Beasts egy másik ügybe is belecsöppent: a nyolcvanas évek óta nem fordult elő, hogy az Oscar 20 jelölt színésze közül mindenki fehér lett volna. Nos, most újra előfordult, ráadásul kétszer egymás után.

Ekkor született meg az #oscarsowhite hashtag, ami aztán óriási viharokat kavart a szakmán, és az éppen átalakulóban lévő Amerikai Filmakadémia berkein belül.

Az ellenzők persze rögtön azzal jöttek, hogy ne kelljen már kötelezően feketét vagy ázsiait jelölni, de természetesen szó sem volt kötelezőségről. Például Idris Elbának sokkal nagyobb szakmai és kritikai támogatottsága volt (konkrétan még a Színészek Céhének díját is megnyerte, ahol több mint 100.000 színész szavaz) mint a bekerült jelöltek közül soknak, ő mégis kimaradt.

 

 

2016

2016 aztán természetesen ennek a jegyében telt, mire elérkezett az amerikai díjszezon, amit aztán annak a rendje és módja szerint sikerült mindenkinek a legrosszabbul kezelni. De erről egy kicsit később, mert az év sokkal színesebb volt ennél. Jó volt például az ázsiai film számára, a legtöbbet méltatott nem angol nyelvű filmek közül Iránból érkezett AZ ÜGYFÉL, Ashgar Farhadi újabb hatásos drámája, Dél-Koreából pedig a míves és erotikus A SZOBALÁNY. Az igényes zsánerfilm terén érkezett a Vonat Busanba, nívós animációnak pedig ott volt a Mi a neved? és a koprodukciós A vörös teknőst. És ha már animáció, ne feledjük az év további kiemelkedő alkotásait, az ÉLETEM CUKKINIKÉNT című szívmelengető filmet, a mágikus KUBO ÉS A VARÁZSHÚROK, sem a ZOOTROPOLISt.

Holdfény

A nőközpontú filmek számára pedig nem csak hogy jó, de elég provokatív év is volt, és ezt bizony méltán díjazta a közönség, a kritika és a szakma. Paul Verhoeven és az ELLE, Andrea Arnold és az American Honey, Maren Ade és a Toni Erdmann, Pablo Larraín és a Jackie, az év egyik nagy kiugrása, a LADY MACBETH és Houda Benyamina Istennőkje – és persze két amerikai sikerfilm, az ÉRKEZÉS és az Éjszakai ragadozók.

Az európai független fronton fontos film volt az Én, Daniel Blake és az Olli Maki legboldogabb napja, az amerikai színtéren pedig a Paterson, a Captain Fantastic és a A PRÉRI URAI, de a legnagyobb csatát természetesen a KALIFORNIAI ÁLOM és a HOLDFÉNY vívta a „fekete-fehérre” egyszerűsített csatában. Két remek filmről lévén szó, biztos nem egy körítést érdemeltek, ami nem kevés keserű szájízt hagyott maga után.

 

2017

2017 elején újra megdobbanhatott a magyar filmrajongók szíve, hisz Enyedi Ildikó elhozta a Berlini Filmfesztivál fődíját a TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL című alkotásával, ami aztán egészen az Oscar-jelölésig menetelt, miközben egy sor díjat begyűjtött. Igaz, a Saul fia diadalútját nem sikerült lemásolni, de ez akkor is hatalmas teljesítmény volt az alkotók részéről.

Ha tematizálni kellene az évet, akkor mindenképpen említést érdemel az LMBTQ+ témájú filmek magas száma, amelyek közül elég soknak sikerült szép, tényleg világméretű karriert befutni:

ott van rögtön a Testről és lélekről elől az Oscart elhappoló chilei alkotás, a transznemű főszereplővel készült EGY FANTASZTIKUS NŐ. Ott van a ’90-es évek eleji AIDS-járvány körülményeit bemutató 120 dobbanás percenként Franciaországból, aztán az Isten országa Angliából és a Beach Rats Amerikából, no meg a téma legnagyobb sikertörténete a Túl a barátságon óta, a SZÓLÍTS A NEVEDEN, ami egy új sztárt adományozott a filmvilágnak Timothée Chalamet személyében, és végre Oscarhoz juttatta az irodalmi adaptációk nagymesterét, James Ivory-t.

Szólíts a neveden

Ahogy oly sokszor, a különböző társadalmi problémákkal és közéleti kérdésekkel foglalkozó filmek már a témaválasztásukkal bekerülhettek a közbeszédbe, de bearanyozódni csak a legkülönlegesebb, legeredetibb alkotások tudtak. Ezekből pedig volt bőven, és a legszebb az egészben, hogy ezek elképesztően sokrétű műfaji és stílusbéli változatosságot mutatnak. A sötét krimi (Sötétben), a pazar szatíra (A NÉGYZET), a kisrealista dráma (Foxtrott, Szeretet nélkül, A HITEHAGYOTT) és a vígjáték (A remény másik oldala) mind-mind képviselteti magát, és ugyanez igaz a kulturális és/vagy generációs különbségeket és társadalmi egyenlőtlenségeket bemutató alkotásokra is, ahol egy horror (TŰNJ EL!) ugyanolyan jó választás volt, mint a fantasy (A VÍZ ÉRINTÉSE) vagy a vígjátékba oltott dráma (Nem vagyok boszorkány, LADY BIRD).

Arra is jó volt ez az év, hogy újfent bizonyítsa, a társadalmi kérdéseket feszegetni, és a politikai korrektséggel játszani nem mindig kifizetődő.

Persze, csak bizonyos szempontból, mert ami az egyiknek negatív, az a másiknak pozitív. A HÁROM ÓRIÁSPLAKÁT EBBING HATÁRÁBAN az egyik iskolapéldája ennek, ami a tengeren innen teljesen más megítélés alá esett, mint odaát Amerikában, ahol nem tudták megbocsátani a filmnek, hogy a pozitív főszereplő rasszista megjegyzéseket tesz, felgyújt egy rendőrőrsöt és még önbíráskodik is, miközben mások pont emiatt szerették nagyon a filmet. A módszere miatt, ahogy görbe tükröt tart a társadalom elé.

Három óriásplakát Ebbing határában
Három óriásplakát Ebbing határában

Ennél jóval kevésbé volt megosztó Paul Thomas Anderson FANTOMSZÁLa, aki ezúttal az ötvenes évek divatvilágába csomagolta nagyon is a mának szóló mondandóját, és nem hogy megosztó nem volt, de egyenesen örömünnepet okozott a képregényfilmek sematikus állóvízét alaposan felkavaró Logan vagy az év legkarcosabb életrajzi filmje, az Én, Tonya.

 

2018

2018 egy elég eklektikus év volt, aminek szerencsére elég sok csúcspontja volt – és még nagyobb szerencsére, sok-sok meglepő csúcspontja. Három ezek közül Ázsiából kezdte meg világhódító útját: a KAFARNAUM, a GYÚJTOGATÓK és a BOLTI TOLVAJOK is katartikus élmény volt a nyugati közönség számára, mint ahogyan az volt a lengyel HIDEGHÁBORÚ, a barokkosan meghökkentő A KEDVENC és a Netflixnek egy nagyobbacska győzelmet hozó mexikói ROMA, amellyel a film rendezője, Alfonso Cuarón feliratkozott az évtized legtöbbet díjazott alkotásainak listájára.

Csuklyások: BlacKkKlansman

Idén nem lehetett panasz a feketéket középpontjába állító alkotások számával sem, hisz érkezett Barry Jenkins új filmje, a Ha a Beale utca mesélni tudna, a mindig extravagáns és szókimondó Spike Lee és a CSUKLYÁSOK, no meg a Marvel eddigi leghangosabb díjszezonos sikersorozatát elkönyvelő , ami azzal hódította meg a kritikusokat, hogy egy kifordított világképbe helyezte be a nagyon is aktuális dilemmát: nyitni vagy bezárkózni, beengedni vagy kizárni?

A rasszizmus és a társadalmi elfogadás kérdéskörét járta körül némiképp hagyományosabb módon a ZÖLD KÖNYV, amivel a kritikusokat ugyan nem annyira, de a szakmát abszolút meggyőzte. Ugyanez volt a helyzet az év két nagy zenés filmjével, a Csillag születikkel és a Bohém rapszódiával – és nagyon nem ez volt a nagyjából az összes elsőfilmes elismerést bezsebelő NYOLCADIK OSZTÁLLYAL.

 

2019

Mivel ez az év még javában zajlik, nehéz objektíven nézni. Egy biztos, az év egyik legjobban körülrajongott filmalkotása az ÉLŐSKÖDŐK és ez valószínűleg így is marad. Megérdemelten. Az is biztos, hogy Tarantino és a VOLT EGYSZER EGY… HOLLYWOOD szintén sok díjat bezsebel még, mint ahogy az is, hogy a Netflix akár újabb mérföldkőhöz érhet Martin Scorsese és AZ ÍR, valamint Noah Baumbach és a HÁZASSÁGI TÖRTÉNET segítségével. Szintén sokat bizonyított már a Pedro Almodóvar – Antonio Banderas duó a FÁJDALOM ÉS DICSŐSÉGgel, de ez a sor még valószínűleg folytatódni fog. Ebben a cikkben összeszedtük, mely filmek lehetnek a díjszezon legfontosabb szereplői, szóval ehhez a TOP 100-hoz még gond nélkül csatlakozhatnak olyan alkotások, mint az Uncut Gems, az 1917, a Jojo Nyuszi, a The Farewell, a Kisasszonyok, Az aszfalt királyai, a Joker és a sort még lehetne folytatni.

Élősködők

Meglátjuk, egy azonban biztosan leszögezhető tény: ez egy tartalmas, sokszínű és izgalmas évtized volt, amelyben mindenki találhatott magának nagy kedvencet.

Címkék
Németh Barna

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg egy könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében filmekkel és sorozatokkal foglalkozik, azon belül is elsősorban fesztiválokkal és a függetlenekkel.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..