Fókuszban Ráadás

Az évtized legjobb horrorjai

Folytatjuk a 2010-es éveket összegző toplistáinkat, és az egyik legnagyobb frissülésen átesett műfaj legjobbjairól ejtünk szót. Íme az évtized legjobb horrorfilmjei!

Mind évtizedben változnak azok az elemek, amiktől félni tudunk, így a horrornak (csak úgy, mint a vígjátéknak) kötelező évről évre, vagy évtizedről évtizedre változnia. Lassan búcsút kellett inteni a kézikamerának, a darabolós, vérgőzös kínpornók sem állnak olyan jól, de jött helyette egy komolyabb, művészi vonulat, mely rengeteg új alkotót hozott el számunkra. Nem is véletlen, hogy a listában több is elsőfilmes rendező munkája.

A plázahorrorok visszatérő elemeit meghaladó, azokat dekonstruáló, vagy ezeket csak okosan felhasználó 10 alkotás következik!

 

Ház az erdő mélyén (Drew Goddard, 2012)

A Ház az erdő mélyén elsősorban Drew Goddard virtuóz műfajkeverésének köszönhetően került fel listánkra, amelyen jól érezhető Joss Whedon a horror elemeit előszeretettel sajátos módon újrarendező hátszele. Az együttműködés végeredménye a zsáner klasszikus motívumainak új kontextusba helyezésével egyszerre tiszteleg és ostromolja is annak határait. A film – Whedonra oly jellemző módon – a karaktertek pótolhatóságát és a szabályok egyértelműségét veszi célba. Az eredmény a nagysikerű Buffy, a vámpírok réme és a Sikoly-tetralógia épp olyan gondolatébresztő, mint ijesztő és vicces utódja.

ház az erdő mélyén

Goddard és Whedon egy erdőben lévő kis faházat tettek meg horror-vígjátékuk origójának, amit olyan műfaji alapvetésekkel pakoltak tele, amelyek segítségével a rémtörténetek rengetegében bábokként lépdelő szereplők könnyűszerrel válogatott rémségekkel találhatják szemben magukat. Az eléjük helyezett tárgyak sokasága közül például egy olyan könyvet választanak ki, ami egy zombi-családot indít útjára, de ebben a számos elődből építkező koncepcióban például egy „fog-fejű” balerina vidáman piruettezik egy unikornis oldalán – a cselekmény játékos felépítése számtalan lehetőséget nyújt a váratlan kombinációk számára. (Mlinárik Mariann)

 

Valami követ (David Robert Mitchell, 2014)

Az évtized bizarrnál bizarrabb monstrumokkal ajándékozta meg a horror műfaját, elég csak a Vaksötét világtalan veteránjára vagy A látogatás nyugdíjas házaspárjára gondolni. Ám mind közül a legemlékezetesebb a Valami követ alakváltója, aki Terminátor módjára ered nyomába a tiniszex útjára lépő, és egymást szörnyű átokkal fertőző fiataloknak.

A Valami követet lehet azért ünnepelni, mert rémalakja kényelmetlen metaforája bárminemű nemi betegségnek, de számomra a film a szorongást keltő atmoszférája miatt felejthetetlen. David Robert Mitchell több szinten ejti a bizonytalanság csapdájába a nézőt. Az alapot természetesen a homályos eredetű, bárki alakját felvenni képes szörny jelenti, de a látványvilág is hasonlóan különös. Sem azt nem lehet pontosan behatárolni, hogy a cselekmény milyen korban, sem azt, hogy melyik évszakban játszódik.

A dobozalakú tévékészüléket trendi e-book olvasó egészíti ki, a város egyik végének lombos fáit a másikon már kopár fasorok váltják. És akkor még nem beszéltünk a mélységi kompozíciók bravúros használatáról. E formanyelvi megoldás azért igazán érdekes, mert egyszerre kínálja tálcán, hogy a beállítások legtávolabbi sarkában bármikor feltűnhessen egy gyanús rémalak, ugyanakkor nagyszerűen kifejezi azt az érzelmi távolságot, ami a kamaszok és a kertvárosi környezetük között húzódik.

A Valami követ szorongó fiataljaiban még rejlenek értékek. Iskolába járnak, művelődnek és pontosan tudják, mekkora felelősség, ha valakit társul választanak. Környezetük azonban szürke, szenvtelen és üres, a beolvadásuk pedig elkerülhetetlen. Mert a szexualitás ébredésével kezdődő felnőtté válás épp olyan feltartóztathatatlan, mint az őket üldöző alakváltó. (Kiss Tamás)

 

A Babadook (Jennifer Kent, 2014)

Ebben az ausztrál elsőfilmben – amelyben a rendező saját korábbi rövidfilmjét bővítette egészestéssé – a családi drámán és a hagyományos rémisztgetésen át Az ördögűzőt vagy a Ragyogást idéző jelenetekig és a jellemzően ausztrál groteszk humorig kifinomult, többrétegű narratív szerkezet teremti meg egy jellegzetes létállapot hangulati miliőjét. A férjét elvesztő anya képtelen kilépni a patológiás gyászból, esélyt adva magának a bűntudattól és a gyermeke felé irányuló haragtól való megszabadulásra, ezért egyre agresszívebbé válik, egészen addig a pontig, amíg ki nem bújik belőle (vagy bele nem költözik) az igazi szörny, a paranoid gyermeki félelmeket tükröző szadista üldöző.

A Babadook szörnye szimbolikus, belső szörny: egy veszélyes pszichés folyamat velőtrázó manifesztációja, amely annyira erős, hogy szinte kivetül, elszakadva a destruktív érzéseket átélő személytől. Így már nem csak önmagát veszélyezteti vele, hanem minden mást is hajlamos tönkre tenni, elpusztítani maga körül, még a családtagjait is. Ilyen téren A Babadook a 2010-es évek presztízshorrorjainak toposzait használja, de azoknál sokkal optimistább is. A család széthullása, az érthetetlen embertelenség és erőszak visszafordítható, az ember képes megmenteni magát, persze egy kis kattanás és őrültség mindig megmarad. A Babadook az optimizmussal ráadásul a horrortörténet egyik (pszichológiailag) legkövetkezetesebb és legtanulságosabb megoldását is felvillantja. (Fazekas Balázs)

 

A meghívás (Karyn Kusama, 2015)

A 2010-es évek a horroron kívül egy másik zsánerben is nagyot dobbantott, nevezetes a vacsorafilmek terén. A kettő ötvözete volt A meghívás, egy csendes, mégis fontos alkotás. A Tűnj el!-hez hasonló félelemből indult ki: a feszélyezettségből, az ösztönös kényelmetlenségből, amit vendégségben érzünk. Will (Logan Marshall-Green) vacsorameghívást kap régi házukba volt feleségétől, akivel két éve nem találkozott már. A férfi megdöbbenve tapasztalja, hogy egykori hitvese teljesen megváltozott. Az egyszerre ismerős és ismeretlen helyzet megbillenti Will egyensúlyát, amit csak fokoz az, hogy régi otthona egyben felidézi tragikusan fiatalon elhunyt fiának emlékét is.

Ennyit lehet mondani a történetről, nem többet. Kérdés, hogy van-e egyáltalán több. Az egész játékidő fojtogatóan nyomasztó, megfejthetetlen képek és helyzetek szaggatják az idegőrlő vacsorát, az „itt valami nem stimmel” érzete lengi körül az egész estét. A feszültségtől válik A meghívás jó horrorrá, jó filmmé pedig azért, mert a történet több síkon mozog: a szektás hangulatú paranoia rétege mögött a főhős pszichológiai vibrálása lebeg. Figyeljük meg: a gyász itt is, mint a lista annyi filmjénél, a bonyodalom egyik fontos mozgatórugója! (Tóth Nándor Tamás)

 

Csontok és skalpok (S. Craig Zahler, 2015)

A ’70-es, ’80-as évek exploitation esztétikumát ma már nem sokan viszik tovább, különösen nem olyan elegáns, áramvonalas ugyanakkor nyers és egyedi módon, mint S. Craig Zahler. Az egykori heavy metál dobos, regény és forgatókönyvíró szinte a semmiből robbant elő ezzel a robosztus műfajhibriddel, ami a klasszikus westernsémák alapján indul, hogy aztán félúton átforduljon egy vérben és kioltott emberi belsőségekben tocsogó kannibálfilmbe.

Franklin Hunt seriff (Kurt Russell) és csapata még csak nem is sejtik miféle rémálom vár rájuk, amikor útnak indulnak, hogy kiszabadítsák Arthur O’Dwyer (Patrick Wilson) elrabolt feleségét. Az emberinek nehezen nevezhető, szörnyetegszerű kannibálokkal vívott összecsapást Zahler lassú tempóban, pattogós dialógusokkal, fokozatosan egyre feszültebb hangulatban vezeti fel. A gondos történetvezetés a remekül felépített karaktereknek köszönhetően, még jobban húsba-lélekbe vág az erőszak robbanása. Gyomrot kicsavaró pokoli túra, az évtized egyik legkülönlegesebb horrorja a Csontok és skalpok, aminek külső hiányosságait bőven pótolja atmoszférával, remeklő színészekkel és nagybetűs borzalmakkal. (Szabó Kristóf)

 

A boszorkány (Robert Eggers, 2015)

Robert Eggers félelmetesen pesszimista, klausztrofób horrorja egy 18. századi angol, puritán gyarmatosító család rideg, könyörtelen precizitással végigkövetett pszichés- (és fizikai) megsemmisülése a végtelenül nagy, ismeretlen vadon peremén. A boszorkány legnagyobb erénye, hogy egy-két kivételtől eltekintve alig látunk pusztán a horrorfilmre emlékeztető jegyeket, hogy aztán még arról a néhány kivételről is kiderüljön, hogy az elszabadult fantázia és tudattalan rettenetek hátborzongató szüleményei. Eggers filmje nem igazi boszorkányokról szól, nincs benne kézzelfogható, e világra tévedt gonosz, hacsak nem tekintjük annak az emberi szűklátókörűséget, az előítéleteket vagy a félelemre tanító vallási-nevelési hitelveket.

boszorkány the witch

A szigorú viselkedési előírások, vallási szabályok és formális szerepek között helyt állni próbáló nagycsalád a lét peremén a túlélésért küzd, muszáj a rendhez, a munkához, az aszkétizmushoz menekülni. Ezek biztosítják az élet kereteit, ezek a fennmaradás zálogjai. De egy ilyen kiélezett határhelyzetben a legkisebb hiba vagy kihágás is megbosszulja önmagát, a családot végül saját, rendszert adó elvei roppantják össze. Az elvesztett gyerekért, a rossz termésért, a betegségekért, a kibontakozó szexualitásért, tehát minden tisztátalan dologért felelnie kell valakinek, a bűnbakképzés pedig még egy érzelmi kötelékeken alapuló kiscsoportban, a családban is elindul. A negatív identitással való kényszerű azonosulás – minden bűnök hordozójaként, a boszorkánysággal – pedig már csak következményes lépés.

A kölcsönös gyanakvás színterében lassan mindenki félelme, bűntudata, túlvilági rettegése és elfojtott vágya artikulációt nyer, melyek gyökerében minden esetben a bűnösség kollektív élménye és a vak meggyőződés áll – még a gyerekeknél is. A boszorkány túllép a dogmatikus vallási elvek hibáztatásán, végeredményben pedig arra az általános emberi tulajdonságra fókuszál, amely minden korban megakadályozza a racionális belátást és mások elfogadását. (Fazekas Balázs)

 

Vonat Busanba: Zombi expressz (Sang-ho Yeon, 2016)

A zombi szó jelentéséhez társították már a nyers természetfelettit, az elállatiasodás metaforáját és a fogyasztói társadalom végtermékének képzetét is. Noha Hollywood tucatszámra hányja ki magából a hasonló témájú slágereket, szerencsére az álomgyáron túl is vannak műhelyek, így szinte minden évre jut egy olyan film, ami tényleg beleharap a lelkünkbe. Ez történt 2016-ban is, amikor velőtrázó sikolyok közepette berobogott a dél-koreai zombiexpressz, a Vonat Busanba, az évtized (és az évszázad egyik) legjobb zombiőrülete.

Yeon mesterműve ötvözi a műfaj klasszikus toposzaiból eredő tömény rémületet, a romero-i tömegtársadalom csontig hatoló kritikáját és az információs robbanás látleletét, az emberi normavesztést. Ízig-vérig horror a szó lélektani értelmében. Egy csapat túlélő az apokalipszis centrumában, bezárva egy hosszúnak tűnő, de annál szűkebb vonat ablakai közé. A klausztrofóbia a film központi feszültségforrása, de nem azért, mert ne lennének külső terekben játszódó jelenetek, hanem mert hőseink lépten nyomon „nincs kiút” helyzetbe kerülnek. Ha leszállnak a „biztonságos” vonatról, menekülésük meghiúsul egy sereg zombi miatt, visszafutni pedig már nem lehet, mivel addigra bezárult mögöttük a kör. Az igazi horror pedig akkor kezd dübörögni, amikor ez megtörténik, a kelepcébe ragadt emberi lélek legmélyén. Egy olyan alaktalan főgonosz rajzolódik ki, amely mindannyiunkban benne lakozik: a fösvénység és az aljasság. A kérdés csak az, hagyjuk-e, hogy felszínre törjön? (Gyenes Dániel)

 

Tűnj el! (Jordan Peele, 2017)

A vígjáték-szcénából átigazolt Jordan Peele filmje többszörösen körberajongott és többszörösen félreértett alkotás. A horror külsőségeivel ábrázolt szatírát látunk, mely feszült és bizonytalan, amikor annak kell lennie, valamint humoros, nevetséges és ironikus, amikor a helyzet azt kívánja. Egy olyan érzetből táplálkozik a horror, mellyel Magyarországon nagyon kevéssé tudunk azonosulni: egy fekete srác meglátogatja fehér barátnője családját. Főhősünk, Chris (Daniel Kaluuya) egy számára idegen közegbe csöppen be, akik első látásra roppant kedvesek, de hébe-hóba elejtenek olyan mondatokkal, mellyel a srác „feketeségét” firtatják. Nem mellesleg a család fekete cselédjei sem viselkednek úgy, ahogy azt megszokhatta.

Sok ember szerint a film témája a rasszizmus, ám ha jobban megvizsgáljuk, ez nem teljesen igaz. Az Armitage család ugyanis semmilyen negatív megkülönböztetésben nem részesíti a fiatalt, sőt csodájára járnak, érdeklődnek „fekete nézőpontja” iránt, és ajnározzák erős tesfelépítését. Chris egyfajta groteszk pozitív diszkrimináció áldozata lesz: az Obamát harmadjára is szívesen megszavazó família fajelmélete szerint a feketék emberi csúcsteljesítmények. Ezért akarnak ők is csatlakozni a rasszhoz.

A PC-világ közvetítőit megtenni egy horror ellenfeleinek, és egy inverz KKK-t csinálni belőlük, ez sajátosan az évtizedet leíró alkotás – talán még a korát is meghaladta. Jordan Peele horrorja véres, izgalmas, humora miatt kegyetlen szórakoztató, gondolataiban pedig úttörő. (Szécsényi Dániel)

 

Örökség (Ari Aster, 2018)

Megszámlálhatatlanul rengeteg egykaptafára épülő ördögűzős, megszállós, paranormális jelenséges és démonos horror után 2018-ban jött az első filmes Ari Aster és eredetiségével mondhatni lerobbantotta a horrorrajongók fejét. Féltucat Parajelenségek, majdnem ugyanannyi Démonok között epizód és ezek végtelenszámú epigonjai után már nem is gondoltunk arra, hogy ezt a műfajt lehet máshogy is csinálni. Hogy egy démoni megszállásról szóló horror nyújthat többet is a hangos, ámbár szinte teljesen tartalmatlan ijesztgetéseknél.

Ari Aster fogta az elcsépelt sémákat, az unalmas kliséket és totálisan kiforgatta őket. Az Örökség ugyanis épp azokból a csontig lerágott toposzokból építkezik, mint a plázahorrorok többsége, aztán jön az első fordulat, majd a második… Aster zsenialitása ugyanis, hogy tökéletesen tisztában van a nézők műfajjal szemben tanúsított elvárásaival. Pontosan tudja, hogy mire számítunk egy ilyen filmnél, ezt a tudást pedig arra használja, hogy rendre kihúzza a talajt a közönsége lába alól. Minden esetben, amikor már úgy érzed, hogy tudod, hogy mire számíthatsz, a film hatalmas merészséggel lép az ellenirányba, hogy ez a drámai, feszült és csontig hatolóan hátborzongató hullámvasút egy velőtrázóan intenzív fináléba robbanjon ki.

Sokak szerint a film végére viccesbe fordul, és való igaz, hogy Aster nem veti meg az éjfekete humort, de az Örökségen nevetni, épp olyan, mint amikor H.P. Lovecraft hősei találkoznak a leírhatatlan, nem evilági borzalommal. Van ugyanis az a szint, hogy a rémület tárgya annyira groteszk és annyira morbid, hogy bármennyire is félsz, kénytelen vagy nevetni. Hisz ezen a ponton mi mást tehetnél? Az Örökség pontosan ezt az élményt nyújtja.

Ám az Örökség brutális élménye nem pusztán horror elemei által marad sokáig az emberrel, hanem a letaglózó színészi játéka, illetve a családra vonatkozó, meglehetősen kényelmetlen és fatalista tanulsága miatt is. Tartalmas, brutális, vérfagyasztó és abszolút egyedi film élmény: bérelt helye van a horror legkiválóbb alkotásai között. (Pongrácz Máté)

 

Eksztázis (Gaspar Noé, 2018)

Gaspar Noé egy felemás botrányfilmrendező, aki nagyon vidáman megél ebből a szerepből. Eddig az volt a minta, hogy valamennyire érdemes volt rá odafigyelni, de a füst valahogy mindig nagyobb volt, mint a láng, elég volt fél szemmel követni a karrierjét. Aztán jött az Eksztázis. Ami megint legalább akkora polgárpukkasztás, mint a Szerelem, közben mégis valami olyasmi, amit eddig még sosem láttattak.

Az Eksztázis egy posztmodern kísérleti horror-táncfilm, és mint ilyen, valószínűleg az egyetlen. Mindössze két hét alatt vették fel 2018 februárjában, májusban pedig már le is zajlott a világpremier Cannes-ban. Egyetlen helyszínen játszódik, a történet egyszerre lényegtelen és fontos: egy táncegyesület tagjai elvonulnak egy kulcsosházba a tél közepén. A több napig tartó megfeszített munka után az utolsó napon buliznak egyet, csakhogy egyikőjük folyékony LSD-t csempész a bóléba. És elszabadul a pokol.

eksztázis climax

A pokol, ami lényegében az a rengeteg szexuális feszültség, ami a tánccsoportok sajátja. Noé az ő világuk mélyére ás le, oda, ahol a testükkel teljes mértékben tisztában levő, azt professzionálisan használni tudó (és ezzel vissza is élő), nem feltétlenül magasan edukált férfiak és nők mozognak. Az Eksztázis azonban nem igazán róluk szól. Lényege maga az élmény, a táncosok élményéből kicsúcsosodó nézői élmény, amit a fények és a fényképezés domborít ki (például a 45 perces snitt a film közepén). Az eredmény pedig egyedülálló, felfoghatatlan és semmihez sem fogható. Az Eksztázis nem gondolkodtat el, nem is rémiszt meg, inkább beszív, lenn tart és kipufog. Érdemes megnézni minél előbb, amíg igazán eredeti, még most, mielőtt a legfontosabb elemeit a fősodor átveszi, és kiszámíthatóvá degradálja. (Tóth Nándor Tamás)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..