Fókuszban Ráadás

Az évtized legjobb vígjátékai

A komédia az egyik legősibb műfaj, ám az gyakran változik, egy korszak épp mit tart viccesnek. Az alábbi listában tíz vígjátékot sorolunk fel, amik az elmúlt évtizedben emlékezetesek voltak számunkra.

A humor nem mindig cél, sokszor eszköz a filmesek kezében. Ezt mi sem bizonyíthatja jobban, hogy alábbi tíz filmünk, mely az évtizedből kiragadott kedvenc vígjátékainkat tömbösíti, többnyire önmagukban is jó filmek – ha kiírtuk volna belőle a vicceket, akkor is. Na, de annak mégis mi értelme lett volna? A sótlan étel után is keserűen állunk fel, de a humor beízesíti nekünk a filmélményt. Nem mellesleg segít releváns problémákkal foglalkozni akár a gúny, a paródia, a fricska, a szarkazmus és megannyi más eszköz segítségével.

Listánk amellett, hogy erősen szubjektív, széles spektrumon kezelte a komédia műfaját. Hisz ez a zsáner annyi mással fürdőzött együtt, így a sci-fi, a gengszterfilm, a dráma, a horror, a zsarufilm és a coming-of-age is megjelenik az összeállításban. Így a vígjáték sokszor nem csupán önmagában állta meg a helyét ebben az évtizedben, de más kategóriájú filmeket is feljavított és magához csábított.

Íme a tíz vígjáték – sorrend nélkül –, melyet imádtunk 2010 és 2019 közt!

 

Scott Pilgrim a világ ellen (Edgar Wright, 2010)

Kezdjük a listát az évtized egyik legnagyobb bukásával: a Scott Pilgrim a világ ellen Edgar Wright első próbálkozása volt az amerikai piacon, miután már két sikeres és ikonikus stílusparódiát (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) rendezett a brit földeken. Újszerű, pörgős és alaposan átgondolt, intelligens humorra építő formanyelve találkozott a képregények és videójátékok világával. Így született meg a Scott Pilgrim filmadaptációja, mely azon felül, hogy parádésan vicces – szinte minden harmadik másodpercében elejtenek egy poént –, hanem még kilenc év múlva is egyedülálló alkotás. Még csak meg se próbálták utánozni stílusát, és valószínűleg képtelenek is lennének. Edgar Wright hozzáállása nélkül ugyanis semmit sem ér ez a film.

Képes volt arra, hogy Michael Cerából kvázi akcióhőst faragjon, aki barátnője érdekében képes arra, hogy Street Fightert és Tekkent megidéző küzdelmekben verje aprópénzzé és XP-pontokká a lány volt fiúit. Vizualitásában így jobb „játékadaptáció”, mint sok más igazi – és ez nem csak külcsín. A film ténylegesen egy játék szintlépő logikája és fejlődési metódusa szerint épül fel, erre pedig szüntelenül referál. A géppuskaszerű viccáradat közben pedig megragadja egy generációnyi geek identitását is tele kapunyitási pánikkal és a felelősségvállalás problémájával. (Szécsényi Dániel)

 

Idegen arcok (Joe Cornish, 2011)

Ha zsánerelegyet akarsz összehozni, a legfontosabb, hogy figyelj az arányokra. Ez az első pont, ahol Joe Cornish jelesre vizsgázott az Idegen arcokkal. Egy kis inváziós film, egy kis marihuána-vígjáték, egy kis gettófilm, amibe még egy kis társadalmi üzenet is belefért – csakhogy az Idegen arcok pont annyira mindegyik, mint amennyire egyik sem. Nem, mert az alkotók mindegyik zsánerből a legvalószínűtlenebb elemeket emelték át – gondoljunk csak az alapra, a világot drogosok és pitiáner bűnözők mentik meg -, így lett a végső elegy valami olyasmi, mintha A Pál utcai fiúkat valaki totál betépve keresztezte volna a BMX-banditákkal és A függetlenség napjával.

Csodák csodájára azonban, ez a mix nagyon is egyben van, mert egyben tartja a karakterek saját humora, a szituációs komédiák eszköztára és egy nagy adag lazaság, amitől az Idegen arcok az lesz a horrorvígjátéknak, ami a Project X volt a bulifilmnek. Egy film, ami már az első pillanataiban elengedi a kötelező szabályokat és hagyja, hogy magától működjenek benne a dolgot. (Németh Barna)

 

Holdfény királyság (Wes Anderson, 2012)

A csodálatos Wes Anderson 2012-es Holdfény királysága álomszerű eredményeket produkált: nem csupán a kritikusokat nyűgözte le, hanem a közönséget is. Különösen nagy szó ez, ha szerzői filmről beszélünk. Márpedig Anderson a szerzői filmesek netovábbja: kézjegye végletekig jellegzetes és senki máséval még csak össze sem hasonlítható. Ezt már a Holdfény királyság előtti A fantasztikus Róka úrral és a Tenenbaum, a háziátokkal is bebizonyította, azóta pedig A Grand Budapest Hotellel és a Kutyák szigetével tökéletesítette tovább. Olykor (gondoljunk akár a tavalyi Romára) nagyon jól tud elsülni az, ha a filmkészítő egyben rendezője, írója és producere is saját filmjének – erről tanúskodik a Holdfény királyság is.

De összegezzük csak, mégis mitől olyan zseniális a Holdfeny királyság, hogy tíz év filmterméséből a tíz legjobb között végezhette? Az alaptörténet, mely szerint két gyerek megszökik, mire a családjuk, a helyi rendőr és egy komplett cserkésztábor a nyomukba ered, önmagában közel sem engedne vígjátékra következtetni. Az viszont, ahogyan Wes Anderson tárja elénk az eseményeket, a szereplőket és érzéseiket, egészen mást eredményez, mintha bárki más próbálkozott volna hasonló témával. Kezdjük ott, hogy Wes Anderson számára a ’romantikus történet’, a ’szerelmesfilm’ és ’vígjáték’ címkék összeegyeztethetőek azzal, hogy gyerekek legyenek a hősszerelmesek (akik nem mellesleg sosem mosolyognak) és a fő helyszínek egyike egy cserkésztábor legyen.

A szimmetrikus, gyönyörű kompozícióiról, sajátosan abszurd humoráról és rettentően kreatív képi eszközeiről híres rendező az összes felsorolt erényét bevetve olyan filmet tárt elénk, amelynek mind a 94 perce tömény tökéletesség. Hogy a stáblistarobbantó szereplőgárdáról (Frances McDormand, Bruce Willis, Bill Murray, Edward Norton, Tilda Swinton, Harvey Keitel…) már ne is beszéljünk. (Németh Míra)

 

21 Jump Street: A kopasz osztag (Phil Lord & Christopher Miller, 2012)

Minden évtizednek kell egy tényleg szórakoztató, ízig-vérig buddy cop film. Az akciófilmek vígjátékkal kevert vonalának hosszúra nyúlik a mozgóképes múltja és kétségtelen, hogy sokak számára a 21 Jump Street viszi majd el az első helyet a 2010-es évekből. Phil Lord és Christopher Miller filmje pörgős, erős dialógusokkal dolgozik, az akcióelemek a helyén vannak, a főszereplők közti dinamika és kémia hibátlan. A nyomozós szál beépített munkát kíván, sőt a történet még a társadalomra is reflektál. Kell ennél több? Mert kapunk!

Jonah Hill és Channing Tatum párosa teljes vérfrissítés a szórásban: a két fiatal rendőr nem csak egykorú, valamennyire hasonló, de legjobb barátok is szinte a legelső képkockától. Végre nem az van, hogy a zsémbes öregebb és tapasztaltabb zsaru kikap maga mellé egy túlbuzgó, bénácska vagy idegesítő zöldfülűt. Itt egyenrangú partnerként indul el a duó a gimnáziumba. Igen, a gimnáziumba. Az alkotás ezzel az egész majdnem két órányi játékidőre megalapozza a jó értelemben véve nevetséges hangulatot: a 30-at súroló Hill és azt már elhagyó Tatum kettőséről ordít, hogy felnőttek, akiknek semmi keresnivalójuk nincs egy gimiben.

A felállás abszurditása pedig természetesen poénok hadát eredményezi. És azzal, hogy a sztori egy gimiben játszódik a film olyan „klasszikusokat” idéz meg, mint A csaj nem jár egyedül, a 10 dolog, amit utálok benned, a Superbad vagy az Amerikai pite-sorozat. A múltidézés mellett azonban bőven van helye a jelen olykor ironikus reflexiójának is: a PC világ túlzott térnyerésének nevetséges felhangja, a mai fiatalok álszent környezetvédelme, a modern költészet üres szavaiért való rajongása mind megjelenik, hogy nézőként a sok kacajt követően boldogan nyugtázhassuk, hogy a mi időnkben még mennyivel igazabb és őszintébb volt minden. Mindezt összegezve hiába a film alapjául szolgáló sorozat, Jonah Hill és Channing Tatum kettőse saját jogán érdemli ki az évtized egyik legjobb vígjátékának járó címkét. (Kajdi Júlia)

 

Napos oldal (David O. Russell, 2012)

A Napos oldal egy nem éppen szokványos szerelmi történetet mond el, időnként meghökkentő eszközök bevetésével. A mániás depressziós Pat (Bradley Cooper), miután nyolc diliházban töltött hónap van mögötte, épp feldolgozná szabadod bocsátásának feltételeit. Szüleihez kell költöznie, terápia vár rá és gyógyszerek. Miközben felesége visszaszerzésén dolgozik, a vak véletlen összehozza az ellenállhatatlanul vonzó, hozzá hasonlóan kattant és kiszámíthatatlan Tiffany-val (Jennifer Lawrence).

A drámai felütés után egy szabálytalanságában is szép, a didaxist messzire elkerülő mese bontakozik ki a szemeink előtt. A film elsősorban a bipoláris zavarban szenvedő Pat karakterét életre keltő Cooper filmje, és az addig leszálló ágban lévő Robert De Niro itt időskori változatai közül mindenképp egy jobban sikerültet húz elő a cilinderéből. Ám ahogy Jennifer Lawrence, a nemrég megözvegyült, robbanékony Tiffany figuráját megoldja, arra csak csettinthetünk. A színésznő impulzív személyisége tökéletesen passzol ehhez a szerephez. Még szándékosan túl sötétre festett hajkoronájával, és hasonló árnyalatú hacukákba öltöztetve is tündököl a vásznon. Kendőzetlen trágársága tökéletesen szervesül az erőteljes gesztusokkal és a főként grimaszokból építkező arcjátékkal. Bradley Cooper és közte pedig hibátlanul működik a kémia.

A harcossal Hollywood kapuit bedöntő Russell dramedy-je mindamellett, hogy érzékenyen nyúl témájához, megvalósításában törekszik a műfaji panelek újszerű használatára, és a hangsúlyok meglepő áthelyezésére. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

Lovak és emberek (Benedikt Erlingsson, 2013)

Ha film és észak, akkor a legtöbb embernek biztosan a krimi jut eszébe. Skandinávnak hívjuk, de a jelenség már rég túl van azon. Egy biztos, nem véletlenül kattant rá a világ, hisz merőben mást nyújt, mint a piacot elárasztó angolszász „testvéreik”. Nyersek, kíméletlenek, mindig ott van mögöttük egy, az ügynél sokkal nagyobb „ügy” és nem viccelnek. Nos, az északi vígjátékra ugyanezek igazak, csak persze egy kicsit másképp. Talán ez az, amiért még nem tudtak világhódító útra indulni: mert úgy viccesek, hogy közben nem viccelnek.

A Lovak és emberek ennek egy csodálatosan reprezentatív csiszolatlan gyémántja, ami tökéletesen képviseli az északi humort, ami nem csak nevettet, de önmagán nevet. Mindenki valaki akar lenni, miközben a pap mindenki ravatalánál ugyanazt mondja, miközben folyik a pia, amiért pont olyan képtelenségekre képes a gyarló izlandi, mint a kicsinyes bosszúért vagy a hőn szeretett lováért. Minden epizód egy-egy halálosan komoly karikatúra, ami úgy tart görbe tükröt karakterei elé, hogy közben nem űz gúnyt belőlük. A nevetség tárgya ennél jóval magasabbra visz, valami általános emberi felé – csak győzzük megszokni. Mert nagyon más, innen nézve kilóg a sorból, no de a fekete ló is ló… (Németh Barna)

 

A Wall Street farkasa (Martin Scorsese, 2013)

Jordan Belfort, a hangyaszorgalmú tőzsdeügynökből lett gátlástalan multimilliárdos életrajzi regényéből készült Scorsese-film gyönyörűen modellezi az élénk színekkel festett, felhőtlen amerikai álom tökéletes fonákját, amennyiben az abszurd komikum szinte minden létező eszközét használva forgatja ki azt a sarkaiból, jó három óra alatt.

A Wall Street farkasa Belfort (Leonardo DiCaprio) gyors felemelkedésének reflektált története. Ennél fogva adekvát művészi formája csakis a féktelen túlzásokkal operáló, s ezzel a végső hatás előjelét megváltoztató fekete komédia lehet. A mindenen és mindenkin átgázoló, amorális és ördögien mohó Belfort vezetésével Scorsese felültet minket egy eszement, kokainfelhőn átsuhanó hullámvasútra, ahol nemcsak fejünket kapkodva verjük a térdünket a nevetéstől, de választott „hőseinkhez” való azonosulásunkat folyamatosan felül kell vizsgálnunk.

wall street farkasa

Leonardo DiCaprio sokat idézett betépős magánszáma (lépcsőről az autóba, onnan a házba) egyfelől a burleszk posztmodern kvintesszenciája, másfelől a túlpörgetett élvhajhászat fokozhatatlanságának csodás hárompercnyi lenyomata. Egészen biztos, hogy nincs igazság a Földön, ugyanis Leonak karrierje ezen három percéért kellett volna bezsebelnie azt az aranyszobrot, nem pedig a hóban hörgésért. Egyébiránt a mű mellékszereplői is remekül teszik a dolgukat. A legjelentéktelenebb karakterek is a helyükön vannak. Válogatottan debil társaság: Jonah Hill és Rob Reiner egyszerre röhejes és szánalmas, de roppant meggyőző Jean Dujardin a sima modorú gentleman szerepében, vagy épp a maszturbációs fixációtól szenvedő Matthew McConaughey.

Scorsese remekének minden szekundumáról süt a jóléti kapitalizmus iránti mérhetetlen megvetés. A végeredmény pedig piszkosul szórakoztató és mélyen elgondolkodtató egyszerre. Magyarországnak hívott parányi, de kakasoktól hemzsegő szemétdombunkról nézve pedig bántóan aktuális. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

Hétköznapi vámpírok (Jemaine Clement & Taika Waititi, 2014)

Hogy Taika Waititi milyen tudatmódosítón maradt rajta, egy rejtély. Legalább akkora, mint a vámpírok mítosza. Bár nem olyan nagy, mint a Big Brother és a hozzá hasonló reality show-k népszerűsége. Mindenesetre, Jemaine Clementtel társulva, a két új-zélandi fenegyerek úgy gondolta, jó buli össze mosni e két, merőben eltérő műfajt. A végeredmény egy nem mindennapi vámpírsztori, a Hétköznapi vámpírok, egy halálosan komolytalan dokumentumfilm, amire Sacha Baron is irigykedve nézhet.

Viago, Vladislav és Deacon a világ legrosszabb lakótársai, öt éve nem mosogattak el, gyerekszobáik merő rendetlenség, még a saját ruházkodásukat sem tudják maguk megoldani. Ráadásul több száz éve halottak. Hát, nem ezekre asszociálunk echte vámpírproblémák alatt. Sehol egy díszkivilágított felsőtest, akciós pár szamurájkard vagy erdélyi nemesi birtok. Csupán a szürke hétköznapok – az álarcosbál, ahol furcsán néznek rájuk, csak mert az Apáca-show Whoopi Goldbergjének öltöznek.

Van, amikor a fali crucifix 180 fokot fordul, és van, amikor instant kigyullad – valahogy így tudnám jellemezni Waititijék hatását. Nincs tabu, amit ne rúgnának fel, legyen szó a kosztümös-, a horror- vagy a dokumentumfilmekről. Kihagyhatatlan alkotás a konvenciókat elvből gyűlölőknek, a Szentháromság-tagadóknak és mindazoknak, akiket érdekel, hogy tudja-e használni a Skype-ot egy 400 éves arisztokrata. (Gyenes Dániel)

 

Sztálin halála (Armando Iannucci, 2017)

Minden diktatúra attól fél a legjobban, hogy nevetségessé válik. A Legfőbb Vezéren, A Nemzet Atyján, a Caudillón és a Generalisszimuszon soha sem szabad gúnyolódni. Annál fontosabbak azok a művek, amik a humor eszközével mutatják be a diktatúrák (és, khm, autokráciák) valóban röhejes vonásait. A kontraszelekciót: hogy üres tekintetű senkik kerülnek pozícióba a lojalitás révén. A hatalom iránti kóros vágyat a zavaros fejekben és gyönge szívekben. A ravasznak hitt, de valójában a szerencsétől függő udvari intrikákat. És a káoszt, amikor A Vezér nincs többé.

Sztálin halála mint egy reflektor világítja meg minden diktatúrák egyik leglátványosabbikának a válságát azokban az első napokban, amikor a vén gazember végre kinyúlt. Nem tökéletesen hű a valós eseményekhez, mert erősen sűrítenie kell az időn, cserébe káprázatos karaktereket vonultat fel egyetlen feszült eseménysorozat alatt és ezáltal történelmileg érvényes, precíz betekintést kínál a diktatúra természetébe. Tényleg így működött! Tényleg ilyen röhejes, vígjátéki játszmák zajlottak; tényleg ilyen ócska emberek torzsalkodtak, szájaltak, intrikáltak életre-halálra!

Az a legszebb a filmben, hogy alig kell tódítania: egyszerűen bemutatja a rezsim inherens röhejességét, ahol a duplagondol elve mindennapos túlélési stratégia volt, ahol egyszerre kellett hinni a kommunista elvekben és a leggyakorlatiasabb politikában, és ahol egyszerre lehetett az ember bűnös és ártatlan attól függően, hogyan ítélt fölötte a véletlen. A Sztálin halála éppen azért a legjobb vígjátékok egyike (és számomra egyszerűen „a” legjobb vígjáték mind közül), mert nem erőlködik a komikum különböző fajtáinak mesterséges, forgatókönyvi előállításán, hanem csak hagyja – fapofával, egyszerűen –, hogy a kamera előtt előadja a saját pokolkomédiáját maga a történelem. (Havasmezői Gergely)

 

Lady Bird (Greta Gerwig, 2018)

Greta Gerwig indie-film készítés közkedvelt alkotójaként került be a köztudatba a 2012-es Frances Ha filmjével, amelyben a millennial generáció gyökértelen sodródását sikerült ügyesen reprezentálnia. Ennél magasabb lécet ugrott meg a 2017-es Lady Birddel, be is zsebelt érte öt Oscar jelölést. Itt a kamaszlány létállapotot nem a klasszikus „menő cicababák a szürke egér ellen” már-már mémmé vált szituációjában jeleníti meg, ahogyan azt tinikomédiákban szokás. A szinte metaanalízisként felfogható, önéletrajzi ihletésű film semmi különöset nem akar közölni, mégis mindent elmond arról, hogy mennyire vicces, abszurd és random egy kamasz lány élete.

Saoirse Ronan természetesen könnyed színészi stílusa teszi igazán életszerűvé Christine “Lady Bird” McPherson karakterét, akinek néha véresen őszinte, néha egészen kiszámíthatatlan reakciói vannak egyes élethelyzetekre, mégsem csinál hülyét magából. A film humora a dialógusokból és reális szituációkból fakad, abból hogy minden őszinte és hiteles benne. A Lady Bird nem kineveti a karaktereit, nem gúnyolódik a problémákon, egyszerűen csak megpróbálja pozitívan megmutatni mindazt a zűrzavart, hogy mit jelent tinédzsernek lenni a huszonegyedik században. (Márki Zsófia)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..