A Solo: Egy Star Wars-történet egyszerre esett a rajongók és a készítők áldozatául. Annyira, hogy a Disney mintha csak letudni akarta volna a végére: alig reklámozták és rögtön Az utolsó Jedik után küldték moziba. Szinte nem is csoda, hogy bukásnak lett elkönyvelve, aminek hatására még a Star Wars jövőbeli terveit is átgondolták. Valóban ennyire rossz lenne ez a film? Megérdemelte azt a totális közönyt, amit a nézők oldaláról kapott?
Az ördög ügyvédje cikksorozatunkban olyan filmeket próbálunk megvédeni és átértékelni, amik kivívták a kritikusok haragját, megbuktak a pénztáraknál, vagy épp a nézők szívét hagyták hidegen.
Réges-régen, ha a rajongótábor hírét kapta, hogy Star Wars-berkekben készül valami, akkor azt főleg várakozás fogadta. Ez abban a korban volt, amikor a Star Wars univerzumának elenyésző hányadát tették ki a mozifilmek – amikből akkortájt csak hat volt –, és a legizgalmasabb, legösszetettebb, leggazdagabb sztorikat azon túl lehetett megtalálni. Úgy hívták: Expanded Universe, avagy kibővített univerzum.
Mivel számtalan író foglalkozott a Csillagok háborúja szereplőinek mozgatásával, egy hihetetlenül kiterjedt és kusza világ jött létre.
Függetlenül attól, hogy a Skywalker-család vagy a klón katonák szenvedései érdekeltek esetleg valaki olyannak a története, aki többezer évre élt a filmek történéseitől, megtalálhattad a kedvedre való történetet. A régi (Disney előtti) kánonban minden mindennel összefüggött, ami sok ellentmondást is szült, de mégis olyan univerzum volt ez, ami negyven éven át formálódott nagyon sok ember keze alatt.
Amikor a Disney felvásárolta a franchise-t, ezt az expanded universe-t eltörölte. Ez két okból volt fontos: nem kellett többszáz létező könyv és játék történetéhez igazodniuk, ugyanakkor volt egy nyomvezetőjük, amit bármikor elővehettek, ha a rajongótábor jóindulatára akartak apellálni. Utóbbira lásd példaként, miként emelték be a Lázadók sorozatba Thrawn birodalmi főadmirális közkedvelt karakterét.
Habár a Disney is elkezdte a saját maga által felügyelt könyveket és képregényeket kiadni, azok sokszor csak a mozikba érkező filmek függelékei voltak. Kézenfekvőnek tűnik tehát, hogy a fő sztorivonalat a filmek hivatottak képviselni. Ez a számozott részek esetén logikus, hiszen azok egy nagy történet részei. Ezekkel szemben a spin-off filmek lettek volna azok, amelyek a régi kánonkönyvekhez hasonlóan egy-egy történést vagy karaktert fejtenek ki. Jelen helyzetben csupán két darab Star Wars-történetünk van: a Zsivány Egyes és a Solo. Utóbbi ugyanis akkora kudarc lett, hogy a Disney gyorsan visszavonulót fújt és kukázta a különálló filmeket.
Tényleg ennyire végzetesre sikeredett volna a fiatal Han Solo kalandja?
Mielőtt magára a filmre rátérnék, azt szeretném előrebocsátani, hogy a Solo: Egy Star-Wars történet rossz csillagzat alatt született. Pénzügyi szempontból a második legnagyobb büdzséből készült Star Wars-film, egyedül Az utolsó Jedik előzi meg, a bevétele azonban csak harmada a VIII. epizódénak – még egyszer ennyire lett volna szüksége ahhoz, hogy nullszaldóra kijöjjön. A tetemes forgatási költségek abból adódtak, hogy gyakorlatilag a munkálatok végén menesztették az addigi rendezőpárost (Chris Millert és Phil Lordot), a helyükre érkező Ron Howard pedig a majdnem kész film 70-80%-át újraforgatta.
Az anyagiakon túl a Disney marketinghadosztályának hálátlan bánásmódját is elszenvedte. A Solo három hónappal a premierje előtt kapta meg az első előzetesét, ami rettenetesen kevés idő az érdeklődés felépítésére. Emellett olyan vetélytársakkal került egyszerre mozikba, mint a Bosszúállók: Végtelen háború vagy a Deadpool 2. – nem beszélve arról, hogy Az utolsó Jedik ekkora szinte még el sem hagyta a mozikat. Utóbbi nagyon megosztotta a rajongókat, így a hirtelen feltámadó visszavágásnak a Solo lett az első célpontja. Ugyanakkor ez szenvedte el leginkább a Star Wars Fatigue-nak („belefáradás a Star Warsba”) keresztelt jelenséget is. Egy Star Wars-film megjelenése régen eseményszámba ment, aztán a Disney ráállt az évenkénti megjelenésekre – ami a Marvelnél működött, a Star Warsoknál nem, ebből született az előbb említett belefáradás. Mára egyszerűen nem olyan izgalmas egy Star Wars érkezése, mint volt az a 2000-es években. A Solo esetében tehát gyakorlatilag minden összejött, ami csak összejöhetett.
A rajongói csalódottság, a félgőzzel művelt marketing és a készülése alatt szállingózó pletykák közösen olyan helyzetet eredményeztek, amiben nehéz lett volna sikeresnek lennie.
Pedig a film maga egyáltalán nem rossz, sőt több aspektusában még bátrabb is, mint a legtöbb Star Wars-film. Részben a régi rajongóknak próbál kedvezni (számos utalás van benne az Expanded Universre), miközben bővíti és újraértelmezi a rajongókedvenc korszaknak számító birodalmi időszakot. A Zsivány Egyeshez hasonlóan szürke morális zónába kalauzolja a nézőt, most azonban a szereplők nem a világ megmentéséért aggódnak, hanem saját életükért és azért, hogy a zsebeiket jó sok pénzzel tömjék meg.
Ez a film a címszereplő Han Solo eredet- és fejlődéstörténete. Persze, mondhatjuk, hogy egy ilyen sztori épp a karakter misztikusságát veszi el, azonban mégis remek munkával alapozza meg azt, akivel Luke és Ben Kenobi találkozik. A Soloban Han még gyerek, aki nagyságról és kalandokról álmodik, közben pedig bárgyú hősszerelmes is. Két fontos leckét sajátít el a film végére: ne bízzon senkiben és gondolkodjon előre. A két tanulság egymással összefonódva érik meg. Solo mindene az improvizálás: a filmben számtalan esetben látjuk kisebb-nagyobb sikerrel rögtönözni. (Ezt teljesen a jövőben sem növi ki: megvan az a jelenet, amikor üvöltve rohan néhány rohamosztagos után a Halálcsillagon?) A fináléra mégis képes elsajátítani a tervezés nüanszait, ami egy izgalmas „ki miről tud valójában?”-helyzethez vezet. Hant azonban mind a tanára, mind a szerelme elhagyja, így minden trükközés ellenére egyedül marad – csak Chewbacca tart ki mellette.
Alden Ehrenreich kiválóan adja vissza a még gyakorlatlan, de energiával telt kalandort – a fiatal Han Solót.
Fontos megjegyezni! Nem fiatal Harrison Fordot, hanem fiatal Solót. A hírhedt csempész már az Egy új reményben sem volt mesterien megírt karakter, azért vált legendássá, mert Ford karizmája társult hozzá. Ehrenreich tehát lehetetlen feladatot kapott a figura fiatalabb kiadásának életre keltésével, a játéka azonban szerencsére nem Ford-utánzásba fordult át. Ehelyett egy saját, még az útját kereső Solót alakított, akiről hihető, hogy a Ford-féle előzménye.
A film második legfontosabb karaktere a Woody Harrelson által alakított Tobias Beckett. A vén lókötő egyenesen a vadnyugatról érkezett a Star Warsba – hasonlóan ahhoz, ahogy az eredeti filmet is részben a westernek ihlették. Egy bizalmatlan, kiszállni képtelen pisztolyhős, aki lát valamit magából Han Solóban. Beckett az, akivé Han Solo válhatna egy olyan világban, ahol sosem ismerte meg Leia hercegnőt – és válik is arra az időre, amikor Az ébredő Erőben újra találkozunk vele. Beckett tanítja meg Hant a legfontosabb leckékre (Han még a „kölyközést” is ellesi tőle), és végül saját leckéinek áldozatává válik.
Szereplők terén egyébként sincs szégyellnivalója a Solónak. Minden mellékszereplő a helyén van és működik – a bandavezér Dryden Vos, a négykezű Rio vagy a Han kezdeti motivációit szolgáltató Qi’ra. Közülük is kiemelkedik Donald Glover Lando Calrissianje és Phoebe Waller-Bridge droidja, L3-37. Míg Glover érdemeit általában elismerték a rajongók és a kritikusok is, L3 szerepe már sokkal inkább vitatott volt. A droidjogokért harcoló robot karakteréről nehéz is eldönteni, hogy egy valódi „femináci” vagy csupán azok paródiája – amilyen reakciókat adnak rá a filmben, inkább tűnik az utóbbinak. Mégis egy egyedi és szokatlan karaktert kaptunk, aki emlékezetes tud maradni.
A történetét tekintve a Solo egy heist-film, pontosabban több egymás után kötve. A westernes inspiráció a cselekményen is meglátszik: van itt vonatrablás, bányarablás, kártyapartik és klasszikus mexikói felállás is. Az akció folyamatos, az események pörögnek, és a többféle rablás nem teszi töredezetté a filmet – organikusan következnek egymásból, épp a megfelelő szünetekkel közöttük. Ráadásul ezúttal nincs egyetlen, mindenkinél veszedelmesebb főgonosz, hiszen mindenki kétes szándékokkal kezdi meg a játékot, amint azt Han is megtanulja.
A többi Star Wars-filmtől eltérő bátorság, amit említettem, a fináléban jelenik meg legjobban.
A főhősöknek ezúttal nem kell megmenteniük az univerzumot, így nem is egy mindent eldöntő, óriás seregeket felvonultató csatában csúcsosodnak ki az események. Ehelyett öt szereplőt bezártak egy kis térbe (Vos irodájába), ahol Han megmutathatta, mit tanult a film során. Utolsó szövevényes terve még a nézőnek is meglepő lehet, utolsó harcát pedig saját szemfülessége révén nyeri meg.
Ahogy ez manapság minden franchise-film esetében előfordul, a Solonak is a fan service-t kellett egyensúlyoznia az univerzumépítéssel – szerencsére nem fullad bele a rajongók esztelen kiszolgálásába. Végre először pillanthatjuk meg Koréliát, Han otthonát. A Birodalmat is új szemszögből ismerhetjük meg: eddig is tudtuk, hogy nem számít ott az emberélet, de a mimbani állóháború brutális bizonyíték erre. Persze, a korhatárbesorolás nem enged meg sokat, de a folyamatos ködben vívott hódítás, ahol Han szeme láttára csapódik bele egy rakéta a felettesébe, szokatlan látvány a Star Warsban. Innen származik a Han jelleméről vizuálisan legtöbbet mondó jelenet is, amikor Ehrenreich a többi katonával szemben menetel.
A kreatív bővítések közé tartozik a mágnesvonat kirablása is, ahol a lövöldözés és a verekedés szédítő magasággal és sebességgel keveredik – könnyen a film akciócsúcspontja.
Látvány terén joggal éri az a kritika a filmet, hogy feleslegesen sötét – ez sajnos így van. Habár ez az atmoszférát hivatott erősíteni, az árnyékos, zárt terekben szinte alig látni, ami ront az élményen. Cserébe azért kapunk néhány látványos vagy beszédes képet – ahhoz hasonlót, amit fentebb említettem. A zenéje pedig, habár nem kiemelkedő, okosan kíséri mindig a cselekményt: gondolok itt például az Ezeréves Sólyom első felbukkanásakor szóló, csilingelő Star Wars-témára vagy az Enfys Nestet övező, törzsi zenére.
A legfontosabb kérdés persze az, hogy mit várunk el egy filmtől, ami Han Solóról szól. Van, aki szerint teljesen felesleges a gondolata is ennek – ez a hozzáállás bevételeken is meglátszott. De ha érdekel, hogy milyen volt Solo múltja, a legfontosabb jeleneteket megkapod: hogyan találkozott Csubival, mi is a Kessel Futam, hogyan lett övé a Sólyom. A Solo egyik nagy stigmája az, hogy ezekre a kérdésekre nem volt muszáj tudni a választ, Harrison Ford karaktere ezek nélkül is működik a mai napig.
Ennek ellenére kielégítő és izgalmas magyarázatokat kapunk.
Ezt ráadásul sikerült úgy megtenni, hogy az utalások nem fulladtak szájbarágós magyarázkodásba. Nem kellett senkinek elmondania, a nézőkre kikacsintva, hogy „Mindig elsőnek lőj, fiam!”, Han egyszerűen csak megtette, és mi megértettük a célzást.
Érdemes esélyt adni a Solónak. Úgy tűnik, hogy ezt a filmet nem is igazán utálták (mint tették azt Az utolsó Jedikkel és a Skywalker korával), hanem egyszerűen csak nem érdekelte az embereket. Pedig bőven vállalható darab: izgalmas, szórakoztató, visszafogott humorral és kreatív akcióval fűszerezve. Ha valakinek a Star Wars-érzet bűnbarlangokat és kopottas világokat jelent, az megtalálhatja a számításait, ha valaki fénykardokra vágyik, az kevésbé.
A Solót számítógépes és praktikus effektek egyvelegével keltették életre, amivel elkerüli az előzménytrilógia lélektelenségét, az atmoszféráját pedig áthatja a vadnyugati hatás. A bukása miatt valószínűleg sosem fog trilógiává bűvölni (szegény Darth Maul hiába ült fenyegetően), pedig lett volna még kraft a filmben felvonultatott régi-új karakterekben. Azonban még így is, hogy nem mesélhettek el mindent, nem befejezetlen a történet: amit kellett, azt elmondták. A végét látva így is hihető, hogy Han és Csubi koronázatlan csempészduója így indult el a legendává válás felé.
