„Az Erő veled lesz mindig” – mondta Kenobi mester bő négy évtizeddel ezelőtt. Sora azóta is visszhangzik, hol hangosabban, hol halkabban, de kristálytisztán érthetően. Még akkor is, ha elnyomja Az utolsó Jediket érő füttyszó.
Az ördög ügyvédje cikksorozatunkban olyan filmeket próbálunk megvédeni és átértékelni, amik kivívták a kritikusok haragját, megbuktak a pénztáraknál vagy épp a nézők szívét hagyták hidegen.
Sokakat lever a víz, ha meghallják az előzménytrilógia kifejezést; pavlovi reflexként tör elő a hányinger, ha fölcseng a midiklorián szó; és biztosan vannak, akik a dartstábla helyett Jar Jar Binks – valóban nem túl előnyös – portréjába dobálják nyilaikat. A Baljós árnyak, A klónok támadása és A Sith-ek bosszúja népes gyűlölettábort tudhat maga mögött. A válságos helyzetet tovább fokozódott a Disney jogvásárlásával, ám megnyugodtak a kedélyek, mikor bemutatásra került 10 év szünet után Az ébredő Erő. Kapott ugyan hideget-meleget, de konszenzus alakult a tisztes újrakezdés kapcsán: bátortalan film, de nagyon jól hozza a Star Wars-életérzést. Aztán jött az első spin-off, a Zsivány Egyes, amit sokan a széria legjobbjaként kezdtek emlegetni. Tavaly pedig megérkezett a film, ami talán még az előzményfilmeknél is megosztóbb lett.
Írtak petíciót az újraforgatásért és kánonból való törléséért, az egyik szereplőt elüldözték a rajongónak nem nevezhető barmok a közösségi médiából, és álprofilokkal húzták le értékelését a Rotten Tomatoeson. A legtöbb vitában, amelyben Az utolsó Jedik a téma a „miért tartod szarnak?” kérdésre általában az a retorikailag felépített, következetes és releváns adatokkal alátámasztott érv érkezik válaszként, mely szerint „azért, mert szar”. A helytálló és megindokolt negatív okfejtés ritka, mint az eredeti trilógiában a koreográfia. E jelenség oka, hogy Az utolsó Jedik egyáltalán nem szar. Ezt alátámasztandó nézzük meg, miért utálják teljes erejükből.
A halálos duó
Politikailag korrekt tartalom családbarát csomagolásban, vagyis a modern kor két legvitatottabb gyártói attitűdje. A stúdiók versenyében kezd diktatórikus rendszert építeni a Disney, ahhoz viszont, hogy minél szélesebb körben tudjon terjedni egy-egy franchise népszerűsége, sajnos meg kell felelnie a piac támasztotta játékszabályoknak. A modern kor konfliktuskerülő, megfelelési kényszertől fűtött társadalmi felfogáshoz nagymértékben igazodik Az utolsó Jedik, amelyet hibátlanul lát el. A merchandising-túladagolásban (fogathajtásban és persze Jar Jar-kórban) szenvedő előzményfilmekhez képest a kis szárnyas bestiák, a porgok nem tojják tele a vásznat, nem kapnak aránytalanul sok játékidőt, nem válnak főszereplőkké, csupán a háttérben cukiskodnak, ahogyan A Jedi visszatér ewokjai.
Finn és Rose reprezentatív kényszerrománcát sokan a saga legkínosabb képződményének tartják. Melodramatikus túlkapásai valóban A klónok támadása naboo-i szerelmi vallomásának mesterkéltségével hatnak, mégis, a nagy egészt tekintve egy építő jellegű gesztus a Disney-től. Két teljesen átlagos szürke eminenciás, akiket a szívük és ideájuk sodortak egy galaxisméretű konfliktus közepébe. Az ő nézőpontjukból szembesülünk a háború kétéltűségéről, a színek és tónusok összemosódásáról.
A jó és a rossz csatájában legyen bármekkora különbségek a szemben álló felek között, attól még ugyanazt a harcot vívják,
ugyanazokkal az eszközökkel, csak éppen másra célra felhasználva. Finn és Rose szerelme hagy kivetnivalót maga után, de egyéni történeteik beágyazása egy fontos állomás a nagyobb terv égisze alatt: önnön ideológiájuk, felfogásuk áll pellengérre, ahogy a rajongóké is, akik eddig kizárólag egy szempont mentén szeparálták kedvenc univerzumukat két pólus irányába, a Sötétség vagy a Fény felé.
Lehet, hogy a csomagolás egy bulvárlap borítója, a fontosabb az, hogy mit rejt. Azonban, meglepetésünkre, egy újabb rétegbe botlunk.
Az Erő ismeretlen oldala
Kylo ujja a ravaszon, a cél bemérve, mégsem ő tüzel. A rebellis hajó falán lyukat üt egy lézernyaláb és Leiát beszippantja az űr. Több generáció Hercegnője, Carrie Fisher ezt a jelenet érdemelte méltó kilépő gyanánt, vannak, akik mégis csalódtak. Ennek pedig szörnyű oka van; legyünk őszinték, mind Leia halálát kívántuk, helyesebben fogalmazva, úgy, akkor és ott, ragyogó bőrrel, kristályos szemhéjakkal, ikonikus témájának kíséretében érje a vég. Az össznépi zokogás elmaradt, a helyét az értetlenség vette át, a tökéletes záró akkord pedig egy olyan Erőképesség megnyilvánulása lett, amilyenre korábban még nem volt példa.
A csalódás biológiailag negatív hatását tovább fokozta egy hasonló mechanikával bíró érzés, az ismeretlenség. Ez a jelenet, egy szó, mint száz, sokkolt. Ez a sokk pedig erre a sorsa predesztinálta a film végén érkezőt. Luke Erő-projekciója, galaxisokon átívelő én-kivetülése a filmtörténelem egyik legmenőbb attrakciója lett, mégis mumusként tekintenek rá, mondván „hát ez nem lehetséges, eddig sem volt az”.
Az Erő mindenütt jelen van, mégis kifürkészhetetlen. Számtalan kiaknázási módja van, mégis csupán keveset láttunk eddig. Hatalmas, mégis csöppnek tűnt ezidáig. A Csillagok háborúja nem vált volna legendássá, ha a nézők gyomra nem vette volna be, ahogy egy szakállas öregúr kézlegyintéssel hipnotizál, egy aszott feketeköpenyes új értelmet ad az ujjropogtatásnak vagy egy csapat halott Jedi kék foszlányként filozofál. Mind-mind újdonságnak számított, és ez igaz az előzményfilmekben való megjelenési formáira is. Tovább bővítették az Erő tárházát, igaz, többnyire a fénykardpárbajok koreográfiájának részeként vagy szimpla vizuális orgiaként. Működött, szó se róla, de a Jedik és a Sith-ek mindig is többet jelentettek a felszínes csihi-puhinál. Mentális és akaraterőt, bölcsességet és hatalmat, mindenhatóságot, látens istenképet. A Skywalker-tesók az Erő nyers és sallangmentes szeletét ragadták meg, ami nem bárgyú vagy röhejes.
Csak épp fura, mert új.
Az újdonság erejével hat, hogy a csomagolás alatt van még egy burok, de végül azt is széttépjük, hogy elérjük a csomag tartalmát.
A kiábrándultság melankóliája
Minden idők egyik legnagyobb cliffhangerével zárult Az ébredő Erő, a folytatásra pedig kevesen számíthattunk. Egy életunt, mélységesen depresszív remetével találkoztunk, aki viszontagságos életútjának minden sebét magán hordozza. Anyját nem ismerte, apja a leggonoszabb gonosz. Nevelőszülei halálával Jedinek szegődött, majd mindkét mestere egyesült az Erővel. Kiképzése még be sem fejeződött, de máris ő lett vallásának utolsó élő követője. Tanítani kezd, padawanját a Sötét oldal felé taszította, megteremtve az új Vadert. Nincs túl sok oka boldogan élni, arra viszont bőven van, hogy megkérdőjelezze az évtizedek óta követett kódexbe vetett hitét.
Személyiségfejlődése lezárult halálával, bár sokan indokolatlannak tartják. Gondoljunk bele, mennyire nehezen mászunk ki hétköznapi letargiáinkból, mennyire nehéz mosolyognunk, mialatt gyászolunk. Az ember, aki mindent és mindenkit elvesztett, baklövése pedig ezrek életébe került, mégis kiállta a legnehezebb erőpróbát. Luke szó szerint beleadta minden erőtartalékát, hogy hinni tudjon abban, ami cserben hagyta őt és amiben önös érdektől vezérelve már képtelen volt.
Elmúlásának mikéntje a Disney-éra legszebb tisztelgése Lucas mítosza előtt.
Amikor Obi-Wan és Vader mint a bukott mentor és az enyészeté lett növendék találkoztak, a széria esszenciáját jelképezi, túl a fizikán, túl a vörösön és a kéken, túl a racionalitáson. Luke, akárcsak egykori mestere, a kivárásra játszik, és Kylo, akárcsak nagyapja, a gyűlöletet használja fegyverül. Az elmék párbaja ugyanúgy ér véget: nyugodt megbékéléssel, a nagyobb cél szolgálatának tudatában önfeláldozással. Miután az eddig ismert leghatalmasabb mutatványt végrehajtotta, Skywalker nem Jedi, hanem az Erő mestereként lép tovább a széria egyik (ha nem a) legmeghatóbb kompozíciójában.
Szokatlanul rezignált tartalomra bukkantunk, és nem értjük, hogy ez mégis mit jelenthet, minek alapozhat meg. Tiszteletlenségnek tűnik, de eljött.
A változás kora
A legtöbb olyan vita, amelyben részem volt és szofisztikáltabb gondolatok mentén zajlott, mint a fentebb említett, rendre egy pontban végződött, miszerint Az utolsó Jedik meggyalázta a szeretett eposzt. Gyakran kéz a kézben járt egy a filmből idézett frázissal: „Felejtsd el a múltat. Pusztítsd el, ha muszáj!”. Sokak úgy értelmezik Kylo Ren mondatát, mint egy szemfényvesztést, vagyis az új trilógia ezt szajkózza és mégsem képes továbblépni. Nosztalgiából táplálkozik és motívumokat emel át, mint minden franchise.
Számos fontos jelenetet pozicionál újra, viccet csinál a dicsőség napjaiból, de nem poén tárgyaivá, hanem annak résztvevőivé teszi a múltat. Amikor R2-D2 fricska gyanánt levetíti Luke-nak a „Segítsen Obi-Wan Kenobi!” kezdetű felvételt, az agyunkban lévő filmtekercsen lepörög négy évtizednyi emlékfüzér. A Skywalkerek találkozásakor Leia egy igazán csajos poént süt el: „Tudom, mit akarsz mondani. Más a frizurám.”. Ismerős valahonnan? Az ébredő Erőben Han Solo ezzel nyitott a hosszú évek óta nem látott szíve hölgyének. A gyűlölködők persze azonnal szégyenteljes csúfolásnak kiáltották ki – annak ellenére is, hogy maga Carrie Fisher ötlete volt. Ha valaki tudja, mivel tesz jót a karakterének, akit 41 éve játszik, akkor az ő.
Ezen irányelv szerint szentségelnek a film drámai pillanati során. Rey szembesül saját és az Erő sötét oldalával, ahogyan Luke is egykoron a Dagobah sötét alagútjában, hogy felkészülhessen a legnehezebb harcra, amit önmagával kell megvívnia. „Igyekezz megválni önként mindattól, amit fájna elveszítened!” – tanácsolta egykoron Yoda mester, s most lám, ő maga gyújtja fel az ősi Jedi írásokat, hiszen a régi szabályrendszer már nem működőképes, a tanok pedig csak úgy maradhatnak fenn, ha igazodik a jelen lehetőségeihez – nem mellesleg nem véletlenül fogalmaz ekképpen: „Odabent nincs semmi, aminek a lány már ne lenne birtokában.”
Az ifjú Sith és az öreg Jedi múlttal kapcsolatos tézisei között látszólag semmi különbség nincs, valójában viszont mintegy a kettészakadt rajongótábort képezik le,
s velük együtt Az utolsó Jedik megítélésének paradoxonát. Míg előbbi a gyakorlati, addig utóbbi a képletes megvalósítást szorgalmazza. Kylo porig akarja rombolni, a szó szoros értelmében, míg Yoda építészmérnökként kívánja lecsupaszítani az Erő honát, hogy a még mindig stabil alapra építsen egy újat. Előbbit szemrehányás éri, amiért nem képes rá, utóbbit pedig azért, mert igen. Az utolsó Jediket azért utálják, mert nem képes elpusztítani a nosztalgiát, amit viszont mindannyian féltenek. Ebből kifolyólag utálják, amikor mégis megteszi – még ha csak képletesen is. Hogy is van ez?
A múltunk táplálja jelenünket, a jobb jövőért pedig itt és most kell tennünk. Nem a letűnt kor elpusztítására, hanem hibáinak kiküszöbölésére, a régi tanok újraértelmezésére, változásra van szükség. Ebben jeleskedik igazán Az utolsó Jedik, és éppen ezzel háborítja fel kényelmes múltidézésre számító rajongókat. Azokat, akik az előzményfilmek, sokszor valóban fájó „realitásvágyát”, az Erő biológiai definícióját és a galaxist nyers politikai küzdőtérré tételét gyűlölték. Azokat, akik Az ébredő Erőt, mint Új remény-újrázást rugdalták bátortalan másolásai miatt.
Rian Johnson az arany középutat kereste, és jó nyomon járt.
Megmutatja a háború kínzó valóságát, és azt, hogy a Star Wars ereje az Erő feltérképezetlen misztikuma, ami még soha nem volt ennyire intenzív anélkül, hogy látványelemmé redukálnák. Nincs szenátusi gyűlés és nincs ide-oda pattogó Yoda. Nincs világrengető csavar és nincs predesztinált sors. Nincs Jedi-rend és nincsenek Sith-ek. Csak a zabolátlan jelen, az arany közép, ha úgy tetszik, egyensúly.
Amiből a Skywalker kora fogja kibillenteni a sagát. A sagát, ami kapott előzményt és folytatást, hideget és meleget – hidegből talán többet, mint érdemelne. Az utolsó Jedik (fény)kardot rántva szembeszállt és le is merte törni lábáról a nosztalgiából, rajongói elvárásokból és megkövesedett toposzokból edzett rabigát. A kultikus alapra építkezik, de egy teljesen másik, ismeretlen irányba tart, amitől lehet félni, de haladnunk kell a korral. És bár a változás szele rajongók és követők sikolyát hordozza, Kenobi mester szavai még mindig, évtizedek óta talán most a leginkább kivehetők:
