Jó év volt 2018 pénzpiaci szempontból Hollywood számára, de nem mindenkinek. Nézzük, kik és még inkább milyen filmek lettek az év legnagyobb vesztesei.
A történelmet a nyertesek írják, a filmgyártást szintén. Legutóbbi cikkünkben már átnéztük, milyen irányt diktálnak a nyertesek, most azt szemlézzük, a vesztesek milyen utakat zárnak le. Tegyük gyorsan hozzá, a világ nem ilyen egyszerűen működik. Egyrészt nem beszélhetünk egységes globális piacról, másrészt Hollywood nem egy statikus, központilag irányított világ, hanem egy dinamikus, szegmentált iparág. Utóbbi kitétel annyiban mindenképp fontos, hogy a trendek jellemzően két-három év csúszással jelentkeznek.
A filmes világpiacon a globális trendekhez nagyon hasonló folyamat zajlik, nevezetesen Kína és Amerika párharca.
A néhány év alatt hatalmasra duzzadó kínai filmgyártás épp most talál magára, és mivel erősen szabályozzák, Damoklész kardjaként lebeg az amerikai stúdiók felett, hogy mikor veszítik el a kínai nézőket (és a bevételt). Ez különösen a 2018-ban megindított kereskedelmi háború tekintetében különösen aktuális. És bár a teljes kitiltás nem valószínű, a kvótához bármikor hozzányúlhat az állam, a távol-keleti országban ugyanis 34 filmben limitálják az amerikai premierek számát. Ha ez megtörténik, akkor hirtelen jócskán megugrik a bukások száma – 2019 egyik nagy kérdése ez. De ne szaladjunk ennyire előre!
A hatástalan kasszarobbantók
A legsúlyosabb bukások 2018-ban is azok a filmek voltak, amelyeket óriásinak szántak a stúdiók, csak épp a nézőket hagyta hidegen. A nagyok, azaz a 100 millió körüli költségvetésű mozik közül a legcsúfosabb vereséget a Ragadozó városok könyvelte el. A Universal 100 millió dollárt adott Peter Jacksonnak a történet megvalósítására, amiből az amerikai piacon mindössze 15 millió térült meg.
A fantasy műfaja más tekintetben sem teljesített jól, az év másik nagy bukása A diótörő és a négy birodalom. A Disney jócskán elszámította magát, noha azért annyira vannak rutinosak, hogy egy nemzetközileg is fogyasztható történetet szállítsanak, így a 120 milliós befektetésüket a világpiac 117,9 milliója kvázi megmentette a totális csődtől (persze érdemes tudni, hogy ennek az összegnek csak kb. a 25%-a landol a gyártónál).
Ilyen értelemben furcsa, hogy az Időcsavar zavarba hozta őket, és a csalódást keltő amerikai premier után nem merték bedobni a nemzetközi porondra. A mozis premier Magyarországon is elmaradt, így hiába szerzett 100 milliót a hazai piacon az Oprah Winfrey nevével fémjelzett alkotás, mivel ehhez csak 32 milliót tudott hozzá adni a világ többi részéről, így a 130 milliós költségvetése összességében nem térült meg.
A nagy vesztesek közé sorolható a Robin Hood, és úgy általánosságban a történelmi film.
Számomra teljesen érthetetlen, hogy a Lionsgate miért áldozott 100 milliót erre a filmre, az Arthur király: A kard legendája tavaly tökéletesen illusztrálta, hogy Trónok harca ide vagy oda, a közönséget teljes mértékben hidegen hagyja a középkor. Meg úgy a történelem általában, amit Az első ember vergődése is fémjelez (végül a nemzetközi bevételek mentették csak meg).
Szélsőség lett a játékfilm?
Ha mindenáron műfajok szerint akarjuk csoportosítani a bukásokat, akkor azt mondhatjuk, a fantasy és a történelmi film bukott a legnagyobbat (utóbbiból nem is nagyon készül szinte, de érdekes, hogy sci-fiből is feltűnően kevés volt tavaly). A karakteresebb műfajok mellett a korábban popcorn-alapnak számító akciók és vígjátékok is buktak. Vagy inkább bukdácsoltak, ezeknél ugyanis kisebb a tét, azaz a költségvetés. A Hurrikán meló, a Bosszúvágy vagy A Hunter Killer-küldetés azért is teljesíthetett rosszul, mert egyszerűen rossz volt a filmek minősége, és manapság a nézők alaposabban utánanéznek ennek – kivéve, ha szuperhősökről van szó (lásd: Venom).
Más mozik azért is bukhattak el, mert egyes stúdiók nem képesek elfogadni, hogy színészekkel már nem lehet eladni egy filmet (egy-két kivételtől eltekintve, pl. Leonardo DiCaprio). Ez lett a sorsa Johnny Knoxville-nek (Action Point – Extrém vidámpark), John Travoltálnak (Gotti), Steve Carrellnek (Isten hozott Marwenben) és Will Ferrellnek is (Holmes és Watson). Az A-listás színészekkel összességében ugyanaz történik, mint egyes műfajokkal: a tévére száműzetnek. Érdekes, hogy a sztárok hanyatlását Hollywood mintha sokkal nehezebben fogadná el, mint a műfajokét. Jennifer Lawrence-t például 2018-ig óriási reménységként kezelték, aztán megérkezett a Vörös veréb, és bár a végeredmény a bukás/nullszaldó határmezsgyéjén mozog, ennél biztos többet vártak a színésznőtől.
Magyar bukták
Nem véletlen, hogy a 2018 bevételeiről szóló cikksorozatunkban a magyar filmekről a bukásoknál beszélünk, ugyanis a magyar filmet övező érdektelenség folytatódott tavaly. Mindössze két alkotás nevezhető egyértelműen sikernek: a Valami Amerika 3., illetve a BÚÉK. Utóbbi már 200 ezer feletti nézőszámnál jár, és ez akár még jelentősen is nőhet. Közepes sikernek tekinthető némi jóindulattal a Nyitva az 50 ezer feletti nézőszámával, illetve a BÚÉK-hoz hasonlóan egyelőre nehéz megítélni, meddig jut el a Rossz versek – a két hét alatt elért 30 ezer néző bizakodásra ad okot. Érdemes megfigyelni, hogy mindegyik siker könnyen befogadható játékfilm.
És nagyjából ennyi. Az összes többi magyar premier csalódást keltő nézőszámokat produkált. Vannak ugyan köztük jobbak, mint a Napszállta (48 ezer néző) vagy a Ruben Brandt, a gyűjtő (36 ezer néző), de összességében egyik sem tudta olyan arányban a moziba csábítani a nézőket, mint ami egy hasonszőrű amerikai filmtől elvárható lett volna. Ráadásul azt is kijelenthetjük, hogy nemcsak a művészfilmek teljesítettek alul, hanem az olyan műfajfilmes próbálkozások is, mint a Lajkó – Cigány az űrben (33 ezer néző) vagy épp az X – A rendszerből törölve (37 ezer néző). A szakma számára a fontos azonban nem a siránkozás lenne most, hanem a helyes következtetések levonása – például az, hogy talán nem kéne ősszel bemutatni az éves hazai filmtermés több mint háromnegyedét.
***