Fókuszban Ráadás

A pokol messiása – Charles Manson filmes megtestesülései

Énekes, zenész, szektavezér, sorozatgyilkos. Charles Manson a XX. századi amerikai történelem egyik nagy fekete pontja, a filmesek pedig több alkalommal is próbálták megfejteni, mit rejthetett az ördögi koponya.

Próféta volt, mentorfigura vagy csak egy bolond hippi? Charles Manson karaktere mai napig is foglalkoztatja a filmeseket: nem véletlenül készült csak idén legalább három-négy olyan játékfilm, mely megjeleníti a hírhedt szektavezért. A Tate-LaBianca gyilkosságok felbújtója, akit halálbüntetésre ítéltek kommunájának tagjaival együtt. 1972-ben azonban eltörölték a halálbüntetést, így Manson több, mint 40 év börtön után, 83 éves korában rákból kifolyólag halt meg.

Az alábbi nyolc film és egy tévésorozat alapján mi is megtudhatjuk, milyen volt Manson, a családja, a bűvköre és a hatása Amerikára.

 

A pokol csúszdája (John Gray, 2004)

A Manson-gyilkosságok utáni tárgyalás befejeztével, az ügyész, Vincent Bugliosi és írótársa, Curt Gentry papírra vetették a teljes történetet. Alkotásuk a legkelendőbb valós eseményeket bemutató bűnügyi kiadvány volt a világon. A nevét a The Beatles egy daláról kapta, amire Charles Manson egy konkrét ars poeticát épített. Szerinte a Helter Skelter titokban megjósolt egy rassz alapú háborút a feketék és fehérek közt. Állítása szerint meghallotta, ahogy az angol zenekar üzeni a szövegen keresztül, hogy lázadjon fel.

A Helter Skelter című könyv 2004-es tévéfilmes adaptációja több szempontból is bemutatja Manson világát. Ha valaki a szikár tényekre kíváncsi, A pokol csúszdája az egyik legrészletesebb játékfilmes dokumentációja a ’69-es gyilkosságoknak és az utána következő tárgyalásoknak. Kissé széteső is a film emiatt, mert vegyíti egy frissen beépült hippilány perspektíváját, a jogászokét, és néha azt is érezhetjük, Charlie szemszögéből is láthatjuk a dolgokat – de ez persze nem igaz, az túl bátor lett volna.

A pokol csúszdája egy B-filmes vizuális megközelítésből ad át History Channel dramaturgiájú narratívát. Hiába, mégis teljes értékűen meséli el a Família épülésének és bukásának történetét. A középpontban így is Charlie áll, akit a kissé karizmátlan Jeremy Davies játszik: elsőre nem is ijesztő a figura, csak bogaras dolgokat hadovál össze-vissza. A készítők viszont azt akarták, hogy a hátunkon is felálljon a szőr – ez inkább elmarad. Ami hitelesen átjön, az a figyelem és a törődés, amit Charlie az elveszett lányok felé mutatott: érthetővé válik, miként tarthatta maga mellett ezeket az embereket, és miért voltak ennyire hűségesek. (Szécsényi Dániel)

 

Manson (Jim Van Bebber, 1997)

Jim Van Bebber közel 15 éven át, jórészt saját finanszírozásból készült filmje a Manson-legenda leggroteszkebb és egyik legnyomasztóbb feldolgozása. Egy áldokumentumfilm és egy szürrealitásba hajló, brutális exploitation horrorfilm sokszor igen nehezen fogyasztható keveréke.

Bebber alapvetően nem Mansonra, hanem a családjára fókuszál. Azokra a követőire, akiket manipulációval, hazugsággal és félelemkeltéssel vett rá (minimum) hét ember meggyilkolására.  A film kamuinterjúk gyűjteménye, amelyekben színészek játsszák Manson legfontosabb követőit, akik arról vallanak, hogy miként vonta be őket a szekta, és hogyan tekintenek vissza az akkori cselekedetikre. Persze, mint minden ilyen történet, valójában ez is Charlie-ról szól, hiszen ő volt a család feje. Az iránta tanúsított behódolás, hűség, szeretet, ámulat és félelem volt az, ami összetartotta ezt a rakás kitaszított, célnélküli és szeretetre, társaságra éhes embert. Charlie pedig felismerte és ördögi módon használta ki ezeket a vágyakat a saját egójának, és hírnevének a fenntartásához.

Bebber filmje egy félamatőr, vad és pszichotikus lázálom. Ugyan az ismertekhez hűen mutatja meg a ’69 nyarán történeteket, ám a cselekménye annyira mozaikszerű, hogy azok, akik nem ismerik a Manson család történet, ebből a filmből sem fogják megismerni. Számukra csak egy erőszakban, szexben, LSD mámorban és ACID őrületében fürdőző kaotikus rémálom lesz. A történések rekreációja helyenként épp olyan nyomasztó és hidegrázós, mint ha egy Tobe Hooper horrort néznénk. A hazánkban Manson címen DVD forgalomban hozott film így leginkább azoknak lehet érdekes, akik már ismerik a történetet, de kíváncsiak rá annak vérmocskos, pornográf, groteszk rémálomszerű valójában. Majdnem olyan beteg, mint a bábfilmes verzió! (Pongrácz Máté)

 

Charlie Says (Mary Harron, 2018)

Bár Charles Manson sorozatgyilkosként él a köztudatban, a nevéhez fűződő mészárlásokat mégsem ő, hanem szektája, a Család – túlnyomórészt – női tagjai hajtották végre. Mégis hogyan fordulhatott elő, hogy vakon követték Mansont ezek a lányok?! Úgy, hogy vonzódtak hozzá, majd rajongásig beleszerettek, míg végül már istenként tisztelték. Ezt a folyamatot mutatja be flaschbackes narratívával mesélő Charlie Says három nő történetén keresztül. Egyikük, a szektába újonnan csatlakozó Leslie – akit Charlie már az első este megfoszt az identitásától azzal, hogy átkereszteli Lulura – szemszögéből látjuk, milyen hatással is van követőire a karizmatikus, manipulatív Manson, és hogyan vonja őt egyre inkább a bűvkörébe.

Lulu, ahogy a többi lány is, önbizalomhiánnyal küzd, és mindennél jobban vágyik a szeretetre. Épp ezt használja ki Charlie. A felszínen kedves hippisztoriként induló történet kezdetén a moziban ülve mi is el-elbizonytalanodunk: könnyedén bedőlünk a Matt Smith által játszott Mansonnak, sőt egy kicsit még talán vonzódni is kezdünk hozzá. Ekkor azonban az Amerikai pszichót is rendező Mary Harron kirántja a lábunk alól a talajt, hiszen a cselekmény egyre horrorisztikusabb irányt vesz, míg végül elérkezünk a gyilkosságokhoz. Bár a néző kiszakad Charlie bűvöletéből, az agymosottként embert ölni is képes Lulu és a többiek még a börtönben sem fogják fel teljesen tetteik következményeit. Továbbra is teljes szívükkel bíznak Mansonban. E ténnyel pedig a Charlie Says felveti a kérdést: ezek a kegyetlen gyilkosok talán éppúgy Charles Manson áldozatai voltak, mint Sharon Tate? (Rakita Vivien)

 

The Haunting of Sharon Tate (Daniel Farrands, 2019)

Roman Polanski felesége egy feltörekvő színésznő volt, aki a Hollywood Hillsben eltöltött egy estét barátai társaságában, mikor a Família három tagja rájuk támadt és meggyilkolták őket. Sharon Tate eközben gyereket várt, így a sátáni tett még nehezebben feldolgozható tragédiát kovácsolt. Daniel Farrands ebbe a szörnyű eseménybe kalauzol vissza minket, miközben a főszerepbe magát az elhunyt színésznőt helyezi. A horrort itt azonban nem elsődlegesen a home invasion koncepció szolgáltatja, hanem ezt megspékelték egy extra paranormális vonulattal.

Sharon Tate és barátai halálát a film is alapvetésként kezeli,  egy elkerülhetetlen végzetnek mutatja be sorsukat. Ezt rettentő didaktikusan a karakterek szájába is adja, mikor elmerengenek a jövőjükön, és gondolkoznak, vajon ők írják-e a történetüket. Sharon emellett napról napra megálmodja, hogy milyen módszerekkel támadnak barátaira a hippik, és a szokásos horrorelemek (nyikorgó ajtó, jump scare-ek, sötét alakok egy szobában) mind feltűnnek. A démonok itt azonban Charlie és követői, de az álmaitól beparázott, idegbeteg Sharon felkészül az esetre, és egy brutális ellencsapással az áldozatok átírják a történelmüket.

A Disney egykori üdvöskéje, Hilary Duff alakításában Sharon Tate nem úgy jelenik meg, mint áldozat. Inkább hisztérika, aki a film nagy részében az álmai miatt nyavalyog, sikongat és üvölt. Manson, sötét, már-már túlvilági személyét pedig ledegradálja a film egy horrorfőgonosszá: egy újfajta Mumust kapunk. Sajnos nem csak azért méltatlan feldolgozása ez egy tragédiának, mert befejezése mesterkélten szentimentális, hanem mert a valós szereplőit buta horrorsablonokra cseréli. Sharon Tate-ből így sikolykirálynő, egy final girl lesz, akiről Laurie Strode is példát vehetne, mi viszont inkább szégyenkezünk. (Szécsényi Dániel)

 

Született gyilkosok (Oliver Stone, 1994)

Bár Roman Polanski feleségének meggyilkolása miatt valószínűleg a Manson körüli médiacirkusz nélkül is emlékezne mindenki a szektavezérre és „Családjára” – a férfi körüli felhajtás örökre bevéste a nevét a popkultúrába. Azonban nemcsak a konkrét rémtetteket tematizáló filmek inspirálódtak a Manson család életéből. Néhány, mint amilyen a Quentin Tarantino ötletéből készült Született gyilkosok is a szektavezért övező tömegkulturális- és médiaérdeklődést, rajongást; a szabad szerelem elvén működő hippiszekta életfilozófiáját ragadta meg Manson működéséből.

A Bonnie és Clyde-ot idéző, szórakozásból embereket ölő szerelmespár a pszichopata tömeggyilkos miatt követhetett el ennyire embertelen, kegyetlen mészárlásokat. A befolyása tagadhatatlan. A Született gyilkosokban expliciten el is hangzik a mondat: „Hát a királyt nehéz megütni”, utalva a Mickey és Malloryról készült riportanyag nézettségére, és arra, hogy ki az egyértelmű példaképe Woody Harrelson karakterének. És bár Oliver Stone filmje mérhetetlenül túlozva mutatja be Manson társadalomra gyakorolt szörnyű hatását, még ma is léteznek követői a három éve halott tömeggyilkosnak – persze leginkább szélsőjobboldali neonácikról van szó. (Rakita Vivien)

 

Manson Family Vacation (J. Davis, 2015)

A Netflixen elérhető Manson Family Vacation az egyik legbizarrabb film, ami Manson nyomán készült. Pedig ebben nem ölnek meg senkit, szex sincs és a droghasználat is kimerül egyetlen egy szolidan elszívott füves cigarettában.

A Manson-témát általában kétfelől szokták megközelíteni: vagy Manson és családja szemszögéből („hogy váltak ilyenné, miért csinálták?”) vagy az áldozatok oldaláról („kik voltak ők?”), ám a témának van még egy, kifejezetten érdekes oldala: azok az emberek, akik a mai napig rajonganak Mansonért, akik leveleznek vele a börtönben. J. Davis filmjének főszereplője is egy ilyen Manson rajongó. Sajnos azonban a film lényegét nem Manson különleges vonzerejének a feltárása adja, hanem egy szimpla testvérdráma. A kultusz csak a katalizátor, ami végül közel hozza az elhidegült bratyókat. Arra a kérdésre: hogy mi vonzott bebörtönzése után is évtizedekig embereket Mansonhoz, a film pusztán annyi választ ad, hogy a társadalomból kitaszítottak és a helyüket nem találó emberek könnyen tudnak azonosulni vele. A film cselekményének nagyrészét adó testvérdráma a katonásan nevelt apuci kedvence és a család adoptált feketebáránya között pedig sajnos csak moderáltan érdekes, izgalmas vagy vicces.

És, hogy ennek ellenére mitől is olyan bizarr ez a film? Nos, attól, hogy helyenként nagyon úgy érződik, mintha azt kommunikálna: „lehet, hogy Manson emberek halálát okozta, de a mai napig összehoz egy csomó elveszett lelket”. Manson modernkori követői a filmben egy teljesen békés, környezettudatos, legfeljebb kicsit fura bandaként jelennek meg. A Manson család kapcsán arról beszélni, hogy mindenki megtalálhatja a saját családját, és „az otthon ott van, ahol szeretnek és elfogadnak” meglehetősen bizarr, de legalábbis megdöbbentő. (Pongrácz Máté)

 

Húzós éjszaka az El Royale-ban (Drew Goddard, 2018)

Charles Manson sosem volt egy túlságosan megnyerő külsejű fickó, ezen pedig az sem segített, hogy csak kivételes alkalmakkor volt hajlandó mosakodni. Így nyilván kívülről semennyire sem hasonlított a Chris Hemsworth által játszott Billy Lee-re. Persze a Drew Goddard által rendezett Húzós éjszaka az El Royale-ban nem is egy dokumentumfilm, sőt még csak nem is alapszik valós történeten vagy valós karaktereken. Ám egyvalamiben mégiscsak egészen hiteles: az író-rendező ugyanis Billy Lee figuráján – és Hemsworth lebilincselő játékán – keresztül szinte tökéletesen ragadta meg Charlie Manson eszenciáját. Nem feltétlenül a történelmi személyiséget, hanem amit jelképezett és a fantomot, amivé vált.

Húzós éjszaka az El Royale-ban

Hiszen csakúgy, mint a filmbéli alteregója, az igazi Manson is egy elképesztően karizmatikus figura volt, aki összelopkodott filozófiájával/vallásával sikeresen manipulált számtalan fiatal, önbizalomhiányos és elveszett nőt. A szeretettről prédikált, de egyik pillanatról a másikra volt képes hippi profétából, gyilkos szemű pszichopatává avanzsálni. Az egyetlen nagyobb különbség Billy Lee és Manson eszmeisége között, hogy előbbi láthatóan nem olyan rasszista, mint ihletője. Visszanézve sokak szemében Manson az idilli és szabad ’60-as évek végét jelentette. Billy Lee csupán a fináléban tűnik fel, ám a karaktere által vetett árnyék épp úgy kiséri végig a filmet, ahogy Manson a ’60-as évek Hollywoodját. Billy Lee a filmben a legtöbb karakter ártatlanságának vagy életének a végét jelenti, épp úgy, ahogy Manson Hollywood ártatlanságának a végét jelentette. (Pongrácz Máté)

 

Volt egyszer egy… Hollywood (Quentin Tarantino, 2019)

Quentin Tarantino alkotását a készülés kezdeti fázisaiban Manson-filmként tartották számon. A rendező pedig nem győzte tisztázni, hogy ez a film 1969 Los Angeleséről szól, és a család gyilkosságai csupán háttérként funkcionálnak. A végső produktumot látva pedig igaza is volt. Manson, aki keményen egy (!) jelenetben szerepel, és ott sem hangsúlyosan, inkább a kirakós egy darabjaként funkcionál. Ő a hideg valóság, aki Hollywood álomvilágának perifériáján tengeti életét egy ócska farmon, miközben sötét terveket szövöget. A filmnek azonban nincs ideje rá, és a szereplők sem veszik észre az apróbb jeleket és a fenyegetést.

Karaktereink épp elfoglaltak saját sorsuk helyreállításával, a jövőépítéssel, vagy csak a mindennapi megélhetéssel. Forgatják a western-, kaland- és akciófilmeket, eljátsszák, hogy öldökölnek, bunyóznak, esnek-kelnek, majd hazamennek és töltenek maguknak egy italt. Manson az ő perspektívájukból teljesen kiesik. A hollywoodi illúziók világának azonban elkerülhetetlen találkoznia a kézzel fogható veszéllyel.

Tarantino filmjében Mansont jelenségként ábrázolja, a családot pedig olyan figurákként, akik az álomvilág peremén élve megelégelték annak működését, és jöttek, hogy leszámolhassanak. A rendező azonban nem ördögi veszedelemként, hanem szánalmas, ostoba és nyomorult lényekként ábrázolja őket – a legendaépítés helyett a rombolás volt a cél. A gonosznak pedig nincs hatalma, ha szánjuk őt és nevetünk rajta. (Szécsényi Dániel)

 

Mindhunter (Joe Penhall, 2017-)

A Netflix krimisorozatának küldetése, hogy közelebb hozza a sorozatgyilkosokat a nézőhöz. Nem érzelmileg, csupán szakmai, pszichológiai szempontból, de megismertesse velünk, miként gondolkodnak. A szexuálisan deviáns, aberrált bűnözők pedig megnyílnak az FBI kutatómunkát végző profilozói számára, sőt csak úgy ontják magukból a rizsát. A ’70-es években játszódó történet pedig már az elején elülteti, hogy akivel nagyon beszélni kéne a tanulmány elkészítése érdekében, az Charles Manson. Az Államok legismertebb bűnözőjének feltűnésére pedig a Mindhunter második évadáig kell várni.

Az új FBI-os fejes beígéri a csillogó szemű ügynöknek, hogy meginterjúvolhatja Mansont. A nézők azonosulnak a főhőssel, és hangolódnak az eseményre, ami még a szövetségiek berkein belül is ritka kiváltságnak számít. Megismerni, tanulmányozni egy ilyen híres(en beteg) embert: vajon mit tudunk meg tőle? Amit pedig kapunk, az olyan kiábrándító, mintha tarkón vágnák az embert. Találkozunk egy 157 centi magas szakállas bácsival, horogkereszttel a homlokán, aki öltögeti a nyelvét és folyamatosan löki a sódert. Manson – bár van egy sajátos karizmája – egy arcoskodó, de összességében hitvány figuraként jelenik meg, aki folyamatosan relativizálja a saját tetteit: mondván, neki nem kellett mondania semmit, mindent a többiek csináltak.

És, hogy mit lehet felhasználni erről a kriminalisztikai tanulmányba? Nem valószínű, hogy sok mindent. A már közel tíz éve sitten tengődő Manson ugyanis inkább felbőszíti az FBI ügynökét, mintsem őszintén mesélne tetteiről, gondolatairól és érzéseiről. A Volt egyszer egy… Hollywood Charlie Mansonját is alakító Damon Herriman elhozta nekünk azt a verziót, akiről a leginkább el tudjuk képzelni, hogy valódi volt. A sok hír és mítosz hallatán találkozhatunk a valódi emberrel, aki nem lenyűgöző, inkább kiábrándító. (Szécsényi Dániel)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..