Ráadás

A mese valósággá válik – Coraline bábelőadás

Neil Gaiman Coraline regényéből 2009-ben Coraline és a titkos ajtó címmel Oscar-jelölt bábanimáció készült. Így annyira nem meglepő, de annál szívmelengetőbb Ascher Tamás ötlete, hogy a történetet bábelőadásként adja elő.

Neil Gaiman kétségtelenül sztáríró, ráadásul ontja magából az ifjúságnak szóló alkotásokat is: a Coraline-on kívül ott van még a Farkasok a falban, a Felkavaró tartalom, a Szerencsére a tej és az  Óceán az út végén című könyvei. Gaiman rendkívül olvasott, modern és elképesztően kedvesen és fesztelenül szólítja meg a fiatal olvasóit (is). Kétségkívül olyan alapanyagot szolgáltat, amihez érdemes hozzányúlni, és ezt a filmesek is érzik. Az, hogy a Coraline-ból stoptrükk animációs technikára épülő film lett, különösen stílusos döntés volt. Az pedig rendkívül örömteli, hogy a film bábjai után valódi bábok is készültek – ráadásul itthon, a Budapest Bábszínházban.

A regény története egy roppant modern élethelyzetet jelenít meg.

Az új házba költöző kislány, Coraline szüleivel él, egyke, és egy kicsit unatkozik. Az ő világa kevés szereplős, csak az idős szomszédok és az elfoglalt szülők jelentenek társaságot. Tipikus kortárs jelenség, hogy a családi vacsorák már nem az igaziak: vagy előregyártott készételeket esznek, vagy az apuka különlegességeket kreál, anyuka finom főztje pedig sosem kerül az asztalra.

Henry Selick: Coraline és a titkos ajtó, 2009

Így nem meglepő, hogy a valóságból elvágyódó lányka megtalálja azt a bizonyos titkos ajtót, az átjárót, vagyis a világok közötti rést, amin Dorothy, Alice, Wendy és az összes többi elvágyódó hős valaha átlépett. A másik világ másik anyukája pedig csudajókat főz, és apukának is van ideje Coraline-ra. Csakhogy ez gonosz varázslat és rablás, a másik világ lakói a szemüket gombra cserélik egy remélt jóért, a vágyaikért.

Gaiman meséje tulajdonképpen egy felnövekedéstörténet, ahol Coraline kénytelen elfogadni, hogy nincs olyan, hogy minden jól megy, és hogy hiába szeretné, a szülei nem tudnak csak rá figyelni.

Ezt az egyszerre szimbolikus és játékos történetet dolgozta fel Ascher Tamás bábelőadás formájában, akinek számos színházi rendezése után ez az első bábszínházi rendezése. A darabot a rendező egyébként felnőtteknek is ajánlja, ahogy Gaiman könyve is elég széles korosztály számára nyújt élményt. Inkább gyerekdarabnak éreztem, de csak nagyobb gyerekeknek ajánlanám, hiszen Ascher Tamás bátran megspékelte horrorisztikus elemekkel az amúgy is komoly történetet.

Ugyan a szövegezés egyszerű, könnyen követhető, a gyerekeiket kísérő szülők sem fognak unatkozni, mert a bábelőadás valódisága elég sajátos és magával ragadó élmény.

Fotó: Budapest Bábszínház, Éder Vera

A történet súlyos mondanivalója mellett azonban ott van a játékosság is Coraline meséjében, hiszen telis-tele van varázselemekkel, a kislányt támadó vagy éppen segítő állatokkal. Míg az egerek a gonosz kémei, a macska – akinek nincs neve – olyan lény, aki a világok közt könnyedén átjár. És ez a sok figura remekül passzol egy bábelőadáshoz! Ahogy a valós térben megteremtett terek is rendkívül kifejezőek. Coraline története a párhuzamos világok egymás mellett létezéséről és ezek között való átjárásról szól, és ez a mindig ugyanoda, de mégis máshova érkező főhős érzékletesen kap helyet a babaházszerű díszletekben.

A díszletház Khell Zsolt munkája, a bábokat pedig Hoffer Gábor bábtervező alkotta meg, amelyek egy fokkal groteszkebbek és karakteresebbek, mint az animáció figurái.

Fotó: Budapest Bábszínház, Éder Vera

A színészek közül Spiegl Annát (Coraline) és Márkus Sándort (Macska) szeretném kiemelni, bár azt tudni kell, hogy ebben az előadásban egyáltalán nem látjuk a színészeket, csak a bábjátékukon keresztül érintkezünk velük.  A Gundel-díjas Spiegl Anna alakította Coraline egy roppant vagány fiatal leányzó, a macska pedig remekül hozza a bölcs és menő segítőt. Ezek a modern szereplők, akikkel könnyű azonosulni, persze Gimesi Dóra munkáját is dicsérik, hiszen ő adaptálta színházi előadásra a regényhősöket.

Izgalmas élmény volt látni, hogyan keltik életre a színészek ezeket a fabábukat.

Tulajdonképpen az egész darabban ez a valódiság az, ami leginkább lenyűgözött. Hogy a mese itt valósággá válik több értelemben is: fizikai testet kapnak a szereplők, és ezzel együtt az élmények is valódiak. Pont ezért éreztem feleslegesnek a bábokat és valódi díszletet kiegészítő animációt, hiszen itt a különleges pont az volt, hogy az appok és YouTube-csatornák korában olyat láthatunk, ami tényleg ott van.

Avatar

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE-n végzett Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakon. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket. A Nagyítás rovatot vezeti. kellermirella@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..