Ráadás

Borzongás és nyugtalanság a galériában – David Lynch: Small Stories/Kis történetek

David Lynch Small Stories/Kis történetek című kiállítása pont olyan, mint a filmjei: megterhelő, felborzoló, nyugtalanító élmény, amit nehéz szavakba önteni.

A Budapest FotóFesztivál keretén belül, annak fő attrakciójaként a Műcsarnokban bemutatott kiállítás megnyitóján a Moszkva tér és 1945 című filmeket jegyző Török Ferenc úgy fogalmazott, hogy Lynch a(z amerikai) független filmesek olyan élő legendája, aki egyáltalán nem adta el magát, és ilyen szempontból talán csak Jim Jarmusch hasonlítható hozzá. „Nincs azzal baj, ha valaki eladja magát, de Lynch egyáltalán nem (tett ilyet)” – mondta a rendező, majd anélkül, hogy ezt a gondolatmenetet folytatta volna, Lynchhez fűződő személyes viszonyáról mondott néhány szót – nem csupán személyes kedvencének nevezve az alkotót, hanem kiemelve, hogy ő segített neki a transzcendens felfedezésében és megélésében.

És valóban, David Lynch nem titkolt célja, hogy műveinek befogadói valami megfoghatatlant, földi tapasztalatainkon túlmutatót éljenek át. (Immáron két évtizede egy alapítványt is működtet az általa űzött transzcendentális meditáció népszerűsítésére, és egyben hátrányos helyzetű, mentálisan vagy érzelmileg traumatizált, perifériára szorult emberek megsegítésére.) Épp ezért képei (fotói és festményei egyaránt) általában groteszk kollázsok a lehető legegyszerűbb címmel, mindenféle magyarázat nélkül. Pontosan olyanok, mint ez a videó, amit maga Lynch küldött a kiállítás látogatóinak egyfajta előzetes kedvcsinálóként, vagy – ahogy a megnyitón fogalmaztak – „fontos üzenetként”.

A kiállított mintegy 55 kép visszatérő tematikákkal, sokszor sorozatba állítva mutat be érzéseket, élményeket az alkotó életéből, lelkivilágának legmélyebb bugyraiból. A sokszor meztelen és/vagy torz testek oda nem illő dolgokkal keverednek a képeken, ami egyrészt értelmezési kényszert (pl. „hogy kerül egy léghajó a nappaliba?”) vált ki a befogadóból, másrészt pedig jelzi is az értelmezés lehetetlenségét. Így idővel elkezdünk pusztán érzelmileg viszonyulni az egyébként egytől egyig fekete-fehér képekhez, melynek vége a fentebb már említett borzongás, nyugtalanító érzések egész skálájának átélése.

David Lynch Small Stories/Kis történetek című kiállítása tehát sokkal inkább az érzelmeinkre, mint az értelmünkre akar hatni.

Ahogy Varró Attila, a kiállítás részeként bemutatott, Lynch művészetét elemző videófelvételen fogalmaz: Lynch elsősorban gyerekkori élményeit, traumáit akarja a nagyközönség elé tárni. Filmművészetében ehhez elsősorban az ’50-es évek népszerű műfajait használja (ha megnézzük, szinte minden filmje más zsánert értelmez egyedi módon), ám – a Straight Story – Az igaz történet kivételével – mindegyik nevezhető pszichohorrornak is, épp a képek kapcsán is említett borzongásélmény miatt.

David Lynch: Small Stories/Kis történetek

Az antropomorf alakok mellett rovarokkal, pisztolyokkal, ablakokkal és egyéb visszatérő motívumokkal operáló kiállítás egyik termében zenei élménnyel is gazdagodhatunk: lemezjátszóról szól a sokoldalú művész egyik albuma, ami tovább mélyíti süllyedésünket a lélek sötét, egyébként sem sekély bugyraiba. Aki szereti David Lynch filmjeit, az ebben a kiállításban sem fog csalódni, ám fontos megjegyezni, hogy – akárcsak a mozgóképei esetében – könnyed szórakozásra ezúttal sem számíthatunk.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..