Ráadás

Eddig ezek 2018 legjobb filmjei

Még messze az év vége, de már kezd összeállni, mik azok a 2018-ban bemutatott alkotások, melyekre leginkább emlékezni fogunk. Az őszi nagy dömping előtt összegezzük, mi volt a 10 legmeghatározóbb film idénről.

Az őszi moziszezon általában az év legerősebb bemutatóit tartogatja, de eddig sem voltunk néznivaló nélkül. 10-es listánkból ki is kellett hagynunk olyan kiemelkedő produkciókat, mint a remek horrorélményeket tartogató Hang nélkül; a megállíthatlan akciófilmsorozat újabb darabja, a Mission: Impossible – Utóhatás; vagy az Oscar által méltatlanul mellőzött Floridai álom.

Floridai álom
Floridai álom

Alábbi listánkba merőben más műfajú filmek kerültek: legyen dráma, sci-fi, horror, vígjáték vagy blockbuster akciófilm; ezek a filmek nagyban járultak hozzá a filmgyártáshoz.

Lássuk hát, ezidáig mik nyűgöztek le minket 2018-ban:

 

10.   Expedíció

Tiszteletbeli helyet érdemel nálunk az a film, mely bár nem jelent meg magyar forgalmazásban, a Netflixen elérhetővé vált. Alex Garland az Ex Machina után egy könyvadaptációval szándékozta folytatni rendezői pályafutását, és sokak szerint megközelítette korábbi művének színvonalát. Garland nem szándékozik popcorn sci-fiket gyártani, hanem marad a keményvonalas tudományos fantasztikum mellett, ami bátran kísérletezik a technika, a líra és a filozófia terén is.

Jeff VanderMeer regénye pedig nem is szolgáltathatott volna jobb alapot Garland „gondolkodós sci-fijére”. Egy idegen természetű, a bolygóból egyre nagyobb darabot elfoglaló burok megjelenése mind vizuálisan, mind szürreális prezentációjában magasabbra teszi a lécet, mint sok korunkbeli sci-fi alkotó. Továbbá az sem elhanyagolandó, hogy a mostanra már inkább filmes szelektív hulladékgyűjtőként használt Netflix egy értékelhető és sok szempontból progresszív munkát jelentetett meg – olyat, melyben a nagy stúdiók nem hittek. (Szécsényi Dániel)

 

9.   Fantomszál

Paul Thomas Anderson munkásságában az a legtisztelendőbb, hogy semmilyen műfaji béklyót nem fogad el. Ez azonban nem azt jelenti, hogy szembemegy mindennel, amit addig a filmművészetben kitaláltak. A zsánereket rendre kiforgatja, a saját képére formálja, ezáltal pedig sosem lehet biztosan tudni, hogy ténylegesen milyen lesz vagy miről fog szólni a következő filmje.

A Fantomszál lehetett volna egy kosztümös romantikus dráma: a korosodó divatdiktátor a visszavonulás előtt újra megtapasztalja a szerelmet egy ismeretlen fiatal lány által. Erre a várakozásra rímelt a szerepválasztás, hiszen az öreg szabót alakító Daniel-Day Lewis számára ez volt élete utolsó filmszerepe, társát pedig fiatal, ismeretlen színésznő alakította (Vicky Krieps). Aztán a film teljesen rácáfolt az előítéletre.

P.T. Anderson kicsavarta a szereplőit, összegyűrte, aztán kisimította, így mindenki mocskos és viseletes a filmben – a főhős nővérével kiegészülő hármas (aki egyébként kb. a legjobb karakter volt idén a nagyvásznon) dinamikája révén a Fantomszál lenyűgöz, sokkol és felkavar. A rendező ráadásul szégyentelenül megvezeti a nézőt lezáratlan mellékszálaival, elliptikus történetvezetésével – gátlástalan módon még a címben szereplő motívumot se magyarázza meg. Mindez azonban nem ront a filmélményen, hanem hozzátesz, világát kibővíti, tartalmát még jobbá sűríti. És bár a Fantomszál nem mestermű, de egészen közel áll a fogalomhoz. (Tóth Nándor Tamás)

 

8.   Kszi, Simon

Az év eddigi legrosszabb címfordítása, és az egyik legjobb filmje a Kszi, Simon. Pedig kilóg a listánkon szereplő többi film közül: nem tekinthető sem szerzői, sem bármilyen szempontból formabontó alkotásnak. Azért magáénak mondhat egy mérföldkövet: ez az első olyan mainstream tinivígjáték, aminek meleg a főszereplője. Az egész történet a coming outolás nehézsége körül forog, de szó sincs elutasító környezetről, sem tragikus végkifejletről. A Becky Albertalli regényéből adaptált, Greg Berlanti által rendezett film úgy tud aktuális társadalmi problémákról szólni, hogy üzenetét nem tolja erőszakosan az arcunkba, helyette egy kedves, humoros és könnyen fogyasztható történetbe csomagolja azt – emiatt nem túl bevállalós, de mégis nagyon szerethető alkotás.

Nem(csak) társadalmi jelentősége miatt szerepel a listánkon, hanem azért is, mert ez a tinifilm érti és szereti a szereplőit. Egyáltalán nem általánosság, hogy egy elsősorban tinédzsereknek szánt stúdiófilm megpróbálja megérteni a célközönségét (lásd: Sötét elmék), ám Berlanti tinijei egytől-egyig hiteles egyéniségek, akikkel jó együtt lógni a majdnem kétórás játékidőben. A Kszi, Simon filmművészeti szempontból nem tekinthető egyedinek vagy kiemelkedőnek, viszont úgy tudja megmelengetni a szívünket, ahogy kevés másik film, humora és karakterei pedig többszörnézős alkotássá avanzsálják. (Rácz Viktória)

 

7.   Bosszúállók: Végtelen háború

Kétségtelenül a képregényfilmek korát éljük, ahol a legnagyobb összegeket a szuperhősös mozik kaparják össze. A dollármilliók azonban nem feltétlenül jelzik a jó film lelőhelyét, így a tömeggyártás miatt lassan, de biztosan kiábrándulunk a műfajból. A szuperhősös-univerzumos filmek egyértelmű királya, a Marvel Studios évente több filmmel is jelentkezik  – ezzel biztosítva a telítettséget. Azonban a sok felejthető ipari termék (A Hangya és a Darázs, Pókember: Hazatérés, Fekete Párduc) között meg kell emlékeznünk a Bosszúállók: Végtelen háborúról, mely ezen történetekben rejlő legnagyobb potiencált aknázza ki.

A Russo testvérek kétrészes epikus mozijának első felét láthattuk, így egy gyengébb folytatás kicsit ronthat az élményen. Az viszont elvihatathatatlan, hogy a Végtelen háború önmagában is kerek egész, ha a főgonosz, Thanos szemszögéből nézzük. Az ő történetét láthatjuk, ahogy saját elveit követve próbál győzedelmeskedni és kvázi jót tenni a világgal tömeggyilkosság útján. A mániákus titánnal szemben pedig az állandóan viccelődő és örök optimista szuperhősöket találjuk, akiknek komolyan elkenik a száját. A Marvel ezzel szembemegy a saját maga által gyártott klisékkel és drámai, komoly téttel bíró pillanatokban gazdag, de nem mellesleg szórakoztató és akciódús filmet kaptunk: egy csúcskategóriás blockbustert, ami szervezettséget, megbízhatóságot és alkotói magabiztosságot tükröz. (Szécsényi Dániel)

 

6.   Foxtrott

A horizonton a háttérben látszik, ahogy távolodik egy teve, a lényeg azonban nem ő, hanem egy fiatal katona, aki géppuskájával foxtrottot táncol egy kietlen, lepusztult katonai ellenőrző-állomáson – önmagában ez az egyetlen jelenet legitimálja a Foxtrottot, hogy benne legyen az idei első félév legjobb filmjeinek listáján. Samuel Maoz rendező elkészítette a Libanoni keringő párját, művészeti értelemben vett folytatását. A XXI. század egyik legjobb filmjeként számon tartott animációra nem pusztán a tánc által emel főhajtást, a képregényes elemek szintén Ari Folman remekművével rezonálnak.

Maoz a Lebanon után ismét az izraeli háborúkról értekezik, csak épp 180 fokos filmnyelvi fordulatot vesz: lírai szatírát alkot. Megint a háború értelmetlenségét ragadja meg, de ezúttal sokkal mélyebben, szélesebben, mégis elvontabban. Egy apa (Lior Ashkenazi) és fia (Yonaton Shiray) mindennapos története képezi le a társadalmat, általánosságuk, a karakterek, esendősége és hibái a rendszer egészére tesznek célzást.

Az egyedi, felülről filmezett képi világ, a kisfilmekre bomló, töredezett történetvezetés, az ismétlődő szimbólumok felemlegetése teszik különössé és különlegessé a Foxtrottot. Velem maradt, elkísért a film, annak ellenére (vagy talán pont azért), hogy nem egy könnyen befogadható darab. (Tóth Nándor Tamás)

 

5.   Örökség

Ari Aster elsőfilmje, az év horrorjának kikiáltott Örökség zsigeri mozgóképes élmény. Egyik oldalról hibátlan látlelet a 2010-es évek kollektív traumájáról, a mindenkit átható szorongásról, amit – embere válogatja – a terrorizmus, a migránsválság, a Brexittel látványosan megingott európai öntudat vagy éppen Donald Trump kelt. Másik oldalról pedig végtelenül közvetlen alkotás: olyan lélektani terhekről elmélkedik, amelyekkel életünk folyamán mindannyian találkoztunk. Családon belül, generációról generációra öröklődő, sőt fertőzésszerűen átragasztott traumák éppúgy nehezítik személyiségünk szabad formálását, mint a szülői mintának való öntudatlan megfelelési kényszer, az új utak kereséséből fakadó bűntudat, vagy a legközelebbi hozzátartozókkal szemben elfojtott érzelmek. Ari Aster freudi mélységekig ás le a nagymama halálával birkózó Graham család sátánizmussal is kacérkodó erőpróbája során.

A fojtogató atmoszférájú Örökség további érdeme, hogy izzadtságmentes tiszteletköröket tesz a horrortörténet olyan klasszikusai előtt, mint Az ördögűző vagy a Rosemary gyermeke. Toni Collette pedig félelmetesebb zsánerköntösben ugyan, de újrajátszhatja a Tara alteregóiból jól ismert, elfojtásokkal birkózó anya figuráját. Nem mellesleg, az Örökség a filmtörténet talán legdöbbenetesebb gyerekhalálát tartogatja a megrázó élményekre vágyakozó nézőknek. (Kiss Tamás)

 

4.   Arcélek, útszélek

Közhely, hogy egy jó fotó sok mindent tud archiválni. Érzések, emberi sorsok, történetek, maga a történelem egy-egy jól sikerült portréban. Ha csak ennyit tudna átadni az Arcélek, útszélek című francia dokumentumfilm, már ezért megéri megnézni. Agnes Varda – talán utolsó – filmje azonban ennél sokkal több.

A francia újhullám nagyasszonya 89 éves, és ez csak egy a nyilvánvaló különbségből közte és JR, az állandóan napszemüvegben mutatkozó fotós és Street Art művész között. A magas vékony fiatal férfi és a köpcös alacsony idős nő a képalkotásban azonban mindig megtalálják a közös hangot. „De mit fogunk csinálni?” – kérdezi Varda, majd JR válaszol: „Képeket közösen, de eltérő látásmóddal.” És noha egymás között általában az ellentétekre alapozva beszélgetnek, mi mégis a közös projekteket látjuk. A francia vidék elhagyatott helyeit, amit képeikkel keltenek életre, vagy gyárudvarokat, ahol sztárt csinálnak a munkásosztályból. Az értelmiség bejárja az országot és eggyé teszi magával.

Közel sem a pátosz uralja azonban a filmet. Játékossága maga lesz az ars poetica. Mintha a megalkotott képek sokkal inkább a kiinduló tézis ellentmondásainak lebontására szolgálnának, a mintsem a kiinduló kulturális-társadalmi kiáltvány kihirdetésére. Ez adja hamisítatlan, semmihez nem hasonlítható hangulatát is. (Sergő Z. András)

 

3.   Szólíts a neveden

Kevés film képes annyira beszippantani a világába, mint a Szólíts a neveden. A 2018-as Oscar-átadó egyik nagy esélyese volt Luca Guadagnino (Vakító napfényben) filmje, mely nagy elismerésre tett szert, és nem csak az arthouse-filmek kedvelőinek körében. A ’80-as évek Olaszországában játszódó Szólíts a neveden egyszerre coming-of-age mozi és szerelmi történet. A főszereplő, Elio (Timothée Chalamet) egy egész nyarat tölt el festői környezetben, eközben pedig szerelembe esik apja munkatársával, a lehengerlő Oliverrel (Armie Hammer).

A film a homoszexuális románcot teljesen általános szerelmi történetként ábrázolja, ezzel progresszív lépéseket tesz a kéztördelő ábrázolásmódtól. Guadagnino rendezői eszköztárát kimaxolta és igazán az érzékeknek gyártott filmet készített. Érzékenyen ábrázol egy kapcsolatot, emellett pedig mesterien örökítette meg a nyár hangulatát. Chalamet hatalmas felfedezés, és feltehetően sok emlékezetes alakítást kapunk majd tőle, míg Armie Hammer karrierfordító színészi munkát tett le az asztalra. Ha pedig igazak a hírek, akkor a Mielőtt-filmekhez hasonló folytatást is kaphatunk Guadagninótól. (Szécsényi Dániel)

 

2.   Sztálin halála

Kevés film tudja ennyire tűpontosan megfogni a diktatúrák abszurditásában meglévő humort. Armando Iannucci brit szatirikus-komikus Michael Palin, Steve Buscemi és mások személyében a lehető legjobbakhoz nyúlt, hogy a 20. század egyik legvéresebb diktátorának és korának görbe tükröt tartva, a szatíra vegytiszta eszközeivel tudjon 106 percnyi komédiát faragni.

A cím maga mindent elmond: a film elején a Szovjetunió első embere, Sztálin meghal. Megérkezik az összes potenciális utód, akik egymás gyenge pontjait keresve, egymástól mégis halálos félelemben találják meg a lehetőségét annak, ahogy ők vegyék át a birodalom igazgatását.

Örkényi helyzetkomikumok elevenednek meg, amelyekben a legnagyobb terror kapja a leghumorosabb köntöst, és ennek a kettőnek ötvözete adja a film serkentő feszültségét.

A történelmi távlatok azonban még talán nem is volnának elegek ahhoz, hogy igazi mestermű szülessen. Két évvel a Brexit után különösen pikáns egy angol rendező, jellemzően angol színészekkel előadott történetében arról hallani, hogyan férne rá az Unióra némi változás, hogyan kellene néhány reform most, hogy az öreg meghalt. A fiúk meglazították az Unió nagy fűzőjét. (Sergő Z. András)

 

1.   Három óriásplakát Ebbing határában

Martin McDonagh a színházak világában sokkal meghatározóbb figura, mint a filmek terén, a Három óriásplakát Ebbing határában azonban vélhetően alapjaiban változtat ezen a tézisen. Visszafogott vélemények szerint is a legmagasabbak közé ívelt a rendező karrierje. A Három óriásplakát ugyanis egy igazi remekmű, érzelmi értelemben lehengerlő alkotás, határozott, korszakalkotó film a maga műfajában, emlékezetes párbeszédekkel, olyan egyedi és határozott stílussal, ami a közelmúltban csak a Coen testvérekre vagy Tarantinóra volt jellemző.

Három óriásplakát Ebbing határában

Pedig gondoljunk csak bele: a történetből valójában épp a lényeg hiányzik – legalábbis a hagyományos történetvezetés szerint. A tett, a tettes, az áldozat nem jelenik meg a vásznon, mégis úgy hat a film, mintha azt láttuk volna. A transzfikcionalitás érzését fokozza a seriff gyors halála. McDonagh tabut dönt, amikor a karaktereit atipikus fejlődési ívre helyezi, elbizonytalanít, amikor az áldozat anyja vagy a rasszista rendőr nem úgy viselkedik, ahogy azt várnánk.

És ennél jobban nem lehet megragadni a mai világot: nincsenek többé típusok, viselkedésminták, sajátos sztereotípiák, csak egyedi történetek és egyéni tulajdonságok vannak. A Három óriásplakát hirdeti a világ változását, a meg nem bocsátás és a megbocsátás bűnét, az elő- és balítélet téveszméjét. Aztán persze az egész felgyullad. (Tóth Nándor Tamás)

 

***

Olvasd el, melyek szerintünk az év hátralévő részének legvárósabb filmjei!

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya