Nincs kategorizálva

Eddig ezek 2019 legjobb filmjei

Az őszi díjszezon előtt nézzük meg, mely filmek okozták eddig a legnagyobb katarzist 2019-ben.

Lassan véget ér a nyári moziszezon, és már elég eltelt az évből ahhoz, hogy elkezdjünk gondolkozni azon: vajon jó filmes év-e 2019? Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, megkérdeztük tíz kollégánkat, akik elmondták, mik számítanak jelenleg a legjobb filmnek.

A tavalyi Oscar-szezonból megmaradt bemutatók mellett echte 2019-es produkciók is helyet kaptak!

 

Az átkelés madarai 

A mozi elvitathatatlan csodája, hogy – legyen szó csak a fantáziánkban létező helyekről vagy az univerzum számunkra elérhetetlen valós szegleteiről – olyan világokba repít minket, melyekbe nélküle sosem merülhetnénk el. A magyarhangya rendszeresen választ olyan filmeket repertoárjába, melyek révén egészen különleges utazásokat tehetünk – gondoljunk csak a szintén Ciro Guerra rendezte A kígyó ölelésére, mely a dél-amerikai őserdő mélyére, vagy a Nem vagyok boszorkányra, mely egy afrikai boszorkányközösségbe repített minket.

Nem kevésbé izgalmas világba kalauzol minket Az átkelés madarai is, mely messze több tud lenni, mint a moziban már oly sokszor látott kolumbiai drogtörténet. Új megközelítésből, sokkal tapinthatóbban mutatja be a helyi indiánokat is beszippantó marihuánakereskedelem kialakulását, és miközben a több generáción átívelő parabolisztikus történetével olyan klasszikusok nyomdokában jár, mint A keresztapa, egy néprajzos doku alaposságával mutatja be a helyi indiánkultúrát is. Egyszerre működik műfaji és szerzői alkotásként – egzotikus utazásként és különleges filmélményként, melyet méltán nevezhetünk az idei mozibemutatók legizgalmasabbikának. (Molnár Kata Orsolya)

 

Hidegháború

Elemi erejű előző filmje, az Ida után Pawel Pawlikowski ezúttal is saját múltjában vájkál, itt éppen kimondottan saját szülei történetét dolgozta fel, nyilván egy kissé dramatizált verzióban. A Hidegháború története 1949-ben indul, és 15 évet ölel fel. Az elején Wiktor Warski, híres zeneszerző és koreográfus (Tomasz Kot) ismeri meg egy hagyományőrző énekes-táncos csoportban a nagyon tehetséges Zuzanna Lichońt, vagyis Zulát (Joanna Kulig), akivel hamarosan egymásba szeretnek. A férfi külföldre emigrál, ahová a nő csak nagy sokára követi. Ott ugyan híres jazzénekes lesz, és ismét egymásra találnak a férfival, de már semmi nem lesz olyan, mint régen. Így válik az egész egy hosszú, se veled se nélküled párkapcsolattá.

Hogy a Hidegháború nem az a szokásos romantikus dráma, azt a két világ közötti vasfüggöny garantálja. Ez a film ugyanis kimondatlanul is magában hordozza, ami lelkileg gyötört meg generációkat a 20. század második felének totalitárius diktatúrájában. A lengyel rendező a szocializmus ideje alatt is sokat élt Nyugat-Európában (jelenleg is lengyel és brit állampolgár), így pontosan érzi azokat a rezdüléseket, melyek keserédessé tették a rendező szüleinek és a filmben látható pár életét is. Éppen ezért a Hidegháború sokkal inkább az érzékszerveinkre hat, mintsem dramaturgiájában lenne erős. Rég láttam már filmet, amit ennyire nézni és hallgatni akartam, és csak utána jött a történet. Ez a film csak fekete-fehérben készülhetett el, a megtört emberi portrék így emelkednek ki, így állít nekik emléket a rendező. (Sergő Z. András)

 

Testvérlövészek

A minél könnyebb eladhatóságra és fogyasztásra szabott filmpiacon sokszor jut sanyarú sors a sematikusságot felülíró, ötletesebb, egyénibb hangvételű filmeknek, a Testvérlövészek pedig különösen kiemelkedő példa erre. Jacques Audiard revizionista szemléletű westernjét az összes kritikus orrba-szájba dicsérte a velencei filmfesztiválon, de rajtuk kívül senki se váltott rá jegyet (költségvetésének egyharmadát se hozta vissza). Ugyanakkor mégse merült azonnal feledésbe, hanem csatlakozott ahhoz a filmes táborhoz, ami lassan, csendesen, hosszú évek múlásával fogja megtalálni közönségét.

Azt a közönséget, ami értékelni tudja azt a visszafogott, egyszerre elegáns, mégis földközeli stílusát, pikareszk hangulatát, sötét, sokszor kifejezetten keserű humorát és váratlan hangulatváltozásait. Audiard egy egymással marakodó, mégis elválaszthatatlan fejvadász testvérpáros (John C. Reilly és Joaquin Phoenix csúcsalakításában) országon átívelő utazásán keresztül fest érzékeny és erőteljes képet a 19. század közepi Amerikáról, a még formálódó, de ugyanolyan véráztatta Vadnyugatról. Eli és Charles Sisters testvéri köteléke, hivatásukba vetett hitük, jövőképük alapjaiban rendül meg és formálódik át kalandjaik során.

A Testvérlövészek közel sem hasonlítható a klasszikus amerikai pisztolypörgetésekhez, egy meglepően mély, komplex, rengeteg társadalmi témát boncolgató alkotás, aminek minden képkockáján érződik, milyen az, amikor egy külső (jelen esetben európai) szem alá esik a műfaj. Audiard mesterien adagolja a csöndet és a kirobbanó erőszakot, az i-re a pontot pedig a kiváló színészi játék, Alexandre Desplat zenéje és Benoit Debie festői képei teszik fel. A western továbbra is – halkan –, de itt van. (Szabó Kristóf)

 

Eksztázis

Gaspar Noé 2009-es Hirtelen az üresség című alkotása után ismét egy pszichedelikus rémtúrára invitál minket. Az Eksztázisban egy tánctársulat tagjait ereszti egymásnak egy különös kamarathriller keretében. A provokátornak kikiáltott rendező tiltakozik a rá aggatott címke ellen. Elmondása szerint ő nem provokál, csupán az emberi elme legsötétebb bugyrait kívánja felszínre hozni, ami legalább annyira indokolt törekvés, mintha bajtársiasságról vagy hűségről készítene filmet.

Az argentin-francia szerzőre jellemző naturalizmus és borzongató brutalitás továbbra is megedzi a néző szemét és gyomrát, ám ezúttal inkább az érzelmi kifacsarás válik hangsúlyossá. Ehhez pedig Noé minden kreatív eszközt megragad az invenciózus kameramunkától kezdve a tűélesen levezényelt, ördögien pörgős tánckoreográfiákon át a zseniális soundtrackig. Az Eksztázis az LSD-vel átitatott elme klausztrofób bad tripje. Egy olyan másfél órás utazás, mely alaposan próbára teszi nézőinek tűrőképességét, de higgyétek el, megéri, mert ritkán látni olyan filmet, mely ilyen mélyen marja bele magát az ember emlékezetébe. (Énekes Gábor)

 

Sarkvidék

Filmet sokszor csak azért nézek, hogy másutt találjam magam; ilyenkor nemigen érdekel a történet és a szereplők, csak az a másik világ. A Sarkvidék erősebb ebben, mint a legtöbb sci-fi vagy fantasy: mert olyan messze van a mindennapjainktól, mintha egy másik univerzum lenne, és mégis reális. Olyan átélhető.

Arctic

Az Északi-sarkon ragadt túlélő küzdelme a természettel és saját gyengeségeivel semmiképp sem eredeti történet, és a Sarkvidék ráadásul nem is törekszik a nézőbarátságra: rideg, mint maga a jégmező; bemutatja a túlélés küzdelmét, de nem magyarázza és igen kevéssé dramatizálja. De ott érzed magad benne! Minden percben megkérdezheted: én mit tennék? Rájönnék vajon erre a megoldásra? Lenne bennem erő és leleményesség? És mit tennék meg a másik emberért? Néha érdemes csak ezért moziba menni. (Havasmezői Gergely)

 

John Wick: 3. felvonás – Parabellum

Keanu Reeves 2014-ben brandet épített: egy olyan bérgyilkos, aki egyszerre melankolikus, szerelmes és becsületes. Ugyanakkor maga a tökéletes ölőgép: precíz, elszánt és szenvtelen. Ő az, akit felbérelnek, hogy ölje meg a boogeymant – egy ceruzával. S Keanu Reeves ezzel a John Wick-mítosszal viszi az egész filmet, adagolja a percenként legalább négy hulla mennyiséget, és elegánsan feledteti a kutyafarknyi történetet. S a lendület egészen kitart 2019-ig, amikor is a filmtörténet egyik legmozgalmasabb mozgókép-franchise-ának harmadik részét élvezhetjük.

A John Wick-mítosz pedig mint a jó bor, megért az évek alatt. A harmadik epizód tökéletesen megadja, amit a műfaj megkövetel, és ahol lehet, rá is licitál az előző részekre. Még véresebb és még több halál, még látványosabb koreográfia, és még több belső poén vár a nézőkre. Ezzel együtt a történet is egyre zavarosabb, de valahogy ettől John Wick sziszifuszi küzdelme még kiüresedettebb és még melankolikusabb lesz. S ez tulajdonképpen jól áll John Wicknek, a Könnyező harcos amerikai kivitelének. Az pedig különösen szép, hogy a japán harcost nemcsak szimbolikusan idézi meg a film, hanem az 1995-ben őt játszó színész, Mark Dacascos vendégszereplésével is. (Keller Mirella)

 

Fájdalom és dicsőség

Mérhetetlen bátorság kell ahhoz, hogy a filmtörténet olyan megkerülhetetlen remekművével állítsa a saját munkáját párhuzamba az ember, mint a 8 ½. Pedro Almodóvar azonban sosem a gyávaságáról volt híres, így a Fájdalom és dicsőség a saját érdemeit a helyén kezelő, bátor és felemelő mű lett. Olyan őszinte számvetés a múlttal és jelennel, amely nemcsak Fellinivel veszi fel a versenyt, de saját jogán is értékes és tartalmas. Ha a nehezen minősíthető Szeretők, utazók vagy a szó szerint felejthető Julieta után kiábrándultál volna Almodóvarból, ne tedd! Az idősödő rendező ezzel a munkájával bocsánatot kér az elmúlt évek hullámvölgyéért, és őszintén megbocsáthatunk neki.

A Fájdalom és dicsőség az Almodóvar-rajongóknak lesz igazi csemege, hiszen a spanyol mester a jól ismert témáit és fogásait variálja a szokottnál erősebb önéletrajzi megvilágításban: főszereplője egy filmrendező (az újra szárnyakat kapott Antonio Banderas), aki testi és lelki nyavalyái miatt képtelen alkotni. Almodóvar fel meri vállalni a szakmai és magánéleti kudarcokat, kendőzetlenül ábrázolja az emberi gyengeséget, hogy aztán a gyermek- és fiatalkorba tett szellemi utazás végén újult erővel csapjon bele a munkába. A Fájdalom és dicsőség erőteljes, tiszta és átgondolt film, az életmű összegzése és betetőzése – ám nem lezárása, inkább egy új kezdet ígérete, amit ezek után nem lehet nem várni. (Gyöngyösi Lilla)

 

Rocketman

Szinte hihetetlen, hogy a Rocketman rendezője, Dexter Fletcher fejezte be a Bohém rapszódiát Bryan Singer kirúgása után, hiszen az Elton Johnról szóló önéletrajzi film akár egy fricska is lehetne a csalódást keltően lapos Queen-film irányába. Minden megvan benne, ami a Freddie Mercury életéről hamisan szóló alkotásból hiányzott: kreativitás, merészség, frissesség, drogok, szex és rock & roll.

Ugyan nem mentes a műfaji kliséktől, a Rocketman nem egy kisujjeltartós vagy piedesztálra emelős életrajzi film, hanem egy kifejezetten személyes történet, és a deklarált szubjektivitása miatt az sem zavaró, hogy a filmen producerként dolgozó Elton mindvégig beleszólhatott az alkotói folyamatba – hiszen mégiscsak az ő nézőpontjából ismerhetjük meg a történetet.

A Rocketman ténylegesen át tudja adni a rocksztárság emelkedőit és lejtőit, a drogfüggőségre felhúzott keretes szerkezetnek és a fantáziadús musicalbetéteknek köszönhetően pedig nem érződik Wikipédia-felsorolásnak. Nincs igazság Hollywoodban, ha Taron Egerton (aki nem csak tátogott, hanem ténylegesen énekelt a filmben) nem gyűjt be legalább annyi díjat Elton eljátszásáért, mint Rami Malek a Bohém rapszódiáért. (Rácz Viktória)

 

Toy Story 4.

A Pixar a Toy Story: Játékháborúval mondhatni filmtörténelmet írt 1995-ben: megalapozta a számítógéppel készített animációs filmek uralmát. Ráadásul az első filmmel megkezdett minőséget további két egész estés alkotással is képes volt megtartani – kilenc éve egy gyönyörű trilógiazárást kaptunk. Aztán jött a hír: készül a Toy Story 4. Mit lehet még hozzáadni valamihez, amit ilyen ügyesen lekerekítettek? Mit lehet csinálni a szereplőkkel, akik már bejárták az útjukat? Egy ilyen folytatás csakis felesleges lehet! A Toy Story 4. bizonyította, hogy kár volt aggódni. Még akár azt is mondhatnám: tessék példát venni erről, hogyan kell folytatni valamit!

A játékok legújabb kalandja megőriz mindent abból, amiért az elmúlt húsz évben szerettük őket, ugyanakkor fejlődik is – és nem csak vizuálisan. Ugyan a Pixar által gyakran érintett témákat járjuk körbe újra (elengedés, családba tartozás, önazonosság), de mindegyiket képes a film jól adagolni, néhány újszerű megközelítéssel együtt. A szereplők útja hiába ért véget a Toy Story 3.-ban, az új kihívásaik nem izzadságszagúak, hanem logikusan következnek eddigi karakterükből. Mindemellett a filmsorozat belső univerzumát is sikerül bővíteni. Feszegetik a játéklét határait, olyan kérdésekkel és helyzetekkel találkozunk, amilyenekkel korábban még nem. A játékok vágyai túlmutatnak eddigi létükön, elkezdtek önálló lényekké válni, akiknek nemcsak a gyerekek boldogsága, hanem a sajátjuk is fontossá válik. És szokás szerint ebből a képernyő előtt ülő kicsik és nagyok egyaránt tanulhatnak. (Vida László)

 

Fehér éjszakák

Miután a tavalyi év legvérfagyasztóbb horrorját letette az asztalra, most elhozta nekünk az év legmeglepőbb szatíráját is. Félreértés ne essék, a Fehér éjszakák elsősorban nyugtalanító horrorfilm, lassan adagolt feszültséggel és kendőzetlen brutalitással, ami a ritka felbukkanás miatt még erősebbé tud válni. Ari Aster azonban történetét egy haldokló párkapcsolatról olyan közegbe helyezte, ami egy újabb szintet adott alkotásának. A Fehér éjszakák párhuzamosan működik szimbolikusan bemutatott szakítós sztoriként és egyfajta sötét Monty Python-szkeccsként – és mindkettő abszolút hiteles és átélhető.

Aster állítása szerint kevésbé volt tudatos a közeget jelentő svéd kommuna kialakításában, és talán ez volt a legjobb, amit tehetett. Hiszen minél kevésbé hiteles a zavarba ejtő mosolyú skandinávok kultúrája, annál bizonytalanabb a néző, mikor a film feltárja, miről is van itt szó. A Fehér éjszakák humora abban rejlik, hogy folyamatosan csepegteti az elidegenítő és egy idő után már rettentő röhejes helyzeteket, hagyományokat. A főhősök pedig nem győznek szörnyülködni, de a kedves svédek mindent elintéznek az „Ez ősi tradíció!” dumával. A film játékideje alatt pedig ezt fokozzák a végtelenségig: meddig lehet kulturális örökségnek hazudni a legnagyobb baromságokat, és meddig képesek a főszereplő antropológusok elhitetni magukkal, hogy a szemük láttára széttrancsírozott ember halála egy szokás része?

A kulturális relativizmust Aster megbuktatja a filmjében, és az Örökséggel ellentétben, itt helye van a nevetésnek! Máskülönben hogy kéne reagálni arra, hogy az egyik amcsit azért akarják kimiskárolni, mert lepisilt egy szent fát; vagy hogy a természetben táncikáló svéd kommuna leül Austin Powerst nézni? (Szécsényi Dániel)

***

A cikket 2019. augusztus 31-én egy jószándékú olvasónknak köszönhetően javítottuk a földrajzi adatokat illetően. Egy életre megtanultuk: jegesmedvék csak az Északi-sarkon élnek.

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com