A számítógépes és konzolos játékok adaptációja sokak szerint elátkozott műfaj. Az átok megtöréséhez azonban nem kell más, mint megvizsgálni a korábbi filmek legjobban eltalált elemeit.
Soha nem született még egyértelműen jónak tartott alkotás videójáték-filmes fronton, pedig Hollywood évről évre megpróbálkozik egy újabb feldolgozással, aminek általában anyagi vagy kritikai bukta lesz az eredménye. 2016 a gémerek nagy reménysége volt: négy újabb kísérletet is láthattunk. Sajnos egyik sem érte el a kielégítő szintet. Mi lehet a recept egy sikeres játékadaptációhoz?
Öt filmet mutatok be, amelyek színvonala bár vitatható, egyes elemeik mégis kiemelkednek és követendő példává válnak. Ezek a műfaj azon darabjai, melyek még mindig tartják a lelket bennünk.
Az eredeti hangulat megtartása: Postal
Igen, egyből egy Uwe Boll-film az első példa. Sokan biztos eretnekségnek gondoljátok, hogy pozitív aspektusokat vélek felfedezni a világ egyik legrosszabb rendezőjének alkotásában. Azonban, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a Postalt, akkor rájöhetünk arra, hogy egy dolgot bizony jól csinált: megfelelően képezte le az alapanyag esszenciáját; az alapjáték kiszámíthatatlan világát és politikai inkorrektségét egy az egyben átültette a nagyvászonra. A Postal világában a bankban történő sorban állás is őrült lövöldözésbe fulladhat, és George Bush is sétálhat az atomfelhős naplementében kéz a kézben Osama Bin Ladennel.
A film egy része tehát direkt módon vicces, ami meglepő Bolltól, viszont a problémák észrevétele sem okoz gondot. A hangulat, bár tökéletesen lett visszaadva, nem működik egy másfél órás őrületként, mert egyes részletei túlságosan is irritálóak vagy sértőek. Nincs koherens történetvezetés, ami összeköti az eseményeket, így a film hamar szétesik. A legjobb Uwe Boll játékadaptáció címére mégis érdemes, hiába jelent ez keveset.
Megfelelő színészválasztás: Perzsia hercege – Az idő homokja
Amikor a Disney felvásárolta az egyik kedvenc játékom, a Prince of Persia jogait, nyomban bezsongtam: végre kapunk egy igazán nagy költségvetésű, színes, pompás kalandfilmet, ami majd kihúzza ezt a műfajt a gödörből! Jake Gyllenhaal neve 2010-ben a Donnie Darkót és a Túl a barátságont jelentette, így egy fantasy blockbuster főszerepe kilógott akkori karrierjéből – szerencse, hogy Dastan herceg figuráját egyenesen rá öntötték. A harcedzett, pimasz, de melegszívű legkisebb királyfi figurája persze sablonos, de Gyllenhaal képes arra, hogy élettel és csibészséggel töltse meg ezt az archetipikus karaktert. A mellékszereplőként megjelenő Ben Kingsley is tökéletes választás főgonosznak (bár a karakter egyáltalán nem méltó az Oscar-díjas színészhez).
A film ott csúszott el, hogy nem az eredeti játék történetét adaptálta. A Disney kreált magának egy új, sokkal sablonosabb történetet, ahol mellőztek olyan szálakat, mint a herceg tetteinek következményéből fakadó bűntudata. Ezek megtartásával igazi karakterfejlődésre adtak volna lehetőséget, és dimenziókat ugorhattak volna a videójáték-filmek színvonalában. Sajnálatos, hogy nem volt annyira bátor a stúdió, hogy bízzon közönsége befogadóképességében.
A saját helyi érték megtalálása: Mortal Kombat
A verekedős játékok királya az első filmes adaptációk egyike volt, így úttörőnek számított. Sokan kedves nosztalgiával gondolnak vissza rá, hiába a bugyuta történetvezetés és a kétdimenziós színészi játék. Hibáinak egyike még, hogy a közönség szélesítésére való tekintettel a Mortal Kombat esszenciáját, a kendőzetlen brutalitását elvonták a filmből. A karakterek (vagy inkább harcos avatárok) 90%-a játékhűen megjelennek, és a CGI-szörnyeteg Reptile-on kívül mindegyikük a rá jellemző tulajdonságokkal van felvértezve.
A film legnagyobb erénye, hogy tudja magáról, micsoda: a Jean-Claude Van Damme-filmek idejében keletkező bunyós akciófilm egy kis fantasy körítéssel. Nem akar szintet lépni, bár valószínűleg nem is lenne képes rá olyan rendezővel, mint Paul W.S. Anderson (A kaptár, Alien vs. Predator). A Mortal Kombat film így a legönazonosabb alkotások közé tartozik ebben a műfajban, mert felvállalja helyét egy agykikapcsolós, harcművészes B-filmként.
A megfelelő rendező: Warcraft – A kezdetek
Az előző példák számomra nem voltak képesek elérni egy jó film státuszát. 2016 nagy reménysége, a Warcraft azonban már egészen közel járt hozzá. Adva volt itt minden, ami egy fantasy-eposzhoz kell; a mozinézők által soha nem látott világok és a fajok közti konfliktusok bemutatása, valamint a grandiózus látványvilág egyaránt a következő Gyűrűk Ura szintjére emelhette volna a filmet. Duncan Jones pedig nem csak azért jó választás egy ilyen adaptáció megrendezésére, mert korábbi munkái (Hold, Forráskód) kiemelkedőek voltak, hanem azért is, mert Jones tagadhatatlan rajongója az alapanyagnak.
A díszletek, a jelmezek és a számítógépes grafika hűen adják vissza a játék világát. Az aprólékos befektetett munka minden képkockán látszik, az eredeti felé tanúsított tiszteletről és szeretetről árulkodnak. A Warcraft ott bukott el, hogy túl sokat akart egy filmbe suvasztani, amit csak erősített, hogy Jones két és fél órás filmje végül fél órával megrövidítve került a mozikba. Így az egyszeri néző könnyen összezavarodik, amikor az első 30 percben letolják a torkán a film világát, hierarchiáját és szereplőit.
A közönség kiterjesztése: Angry Birds – A film
Furcsa beismerni, de az általam legjobbnak tartott videójáték-film nem más, mint az Angry Birds. Természetesen ez nem dicséret egy ilyen műfajnál, de a szóban forgó adaptáció képes meghaladni azt, amibe az elődeinek beletört a bicskája. A dühkezelési terápiára járó madarak története egy szórakoztató animáció, melyet azok is képesek élvezni, akik a játékról nem is hallottak. Az Angry Birds története a frusztrációk kiadásának szükségességéről szól; ennek lehet negatív felhangja, de az alkotók szerencsére végig inkább dacosnak, nem erőszakosnak alkották meg a főhőst.
A színes, élénk világ, valamint a szimpatikus szereplők képesek a gyerekek figyelmének lekötésére. Ezalatt a felnőttek az idősebbeknek szánt rejtett poénokon, szóvicceken és az irónián mulathatnak. Az Angry Birds jobban teljesít családi filmként, mint a Madagaszkár, a Rio vagy a Croodék. Videójáték-adaptációnak pedig csillagos ötös, méghozzá úgy, hogy csupán egy jelenet van, ami az alapművet idézi meg – minden más csak hozzáadott érték.
Hiszem, hogy a felsorolt öt aspektusra való törekvéssel sikerülhet megtörni az átkot, és tisztességes, elismert filmek készülhetnek ebben a műfajban. A kiaknázatlan, gazdag alapanyagok, melyek a nagy stúdiók előtt hevernek, rászolgáltak arra, hogy megfelelően foglalkozzanak velük.
