Fókuszban Ráadás

Az elmúlt 25 év legfontosabb musicaljei

A musical egy olyan műfaj, mely korábban vezető volt a filmgyártásban. Ma viszont már azt is alaposan meg kell indokolni, ha valaki kijelenti: szereti a musicaleket. Az alábbi filmek ezt a magyarázkodást hivatottak megspórolni.

A héten mutatták be a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba című musicalt – amiről kifejezetten jó véleménnyel van a sajtó, köztük mi is –, jövő héten pedig érkezik a szintén zenés orosz Nyár. A musical hőskorán azonban már rég túl vagyunk. Nincsenek már Ének az esőbenhez vagy A muzsika hangjához hasonló alkotások, de még az annál későbbi Hairre vagy a Rocky Horror Picture Showra sem emlékeztet manapság semmi. Hol tart tehát a musical műfaja?

Megvizsgáltuk az elmúlt 25 évet, és összegyűjtöttük a legfontosabb vagy szimplán a legemlékezetesebb musicaleket. Egyesek hódoltak a hagyományoknak, mások ötvözték újdonságokkal, és voltak, akik teljes dekonstrukciót végeztek, hogy új értelmet adhassanak a zenés filmeknek.

Az alábbi 10 film miatt maradt releváns a musical műfaja.

 

Karácsonyi lidércnyomás (Henry Selick, 1993)

A Karácsonyi lidércnyomásról (The Nightmare Before Christmas) elsőre nem jut eszünkbe a musical kifejezés, pedig a gótikusan karácsonyi és halloweeni dallamok szorosan hozzájárulnak a sötét hangulatú mese sikeréhez. A varázslatosan dallamos zenés betétek Danny Elfman munkáját dicsérik, mind zeneszerzés, dalszövegírás és ének terén is, hiszen ő kölcsönzi Jack Skellington, Halloween város tökkirályának énekhangját. Nem is csoda, hogy Golden Globe legjobb eredeti filmzene jelölést kapott.

Ünnepekkor számomra kihagyhatatlan alkotás. Teljesen lenyűgözött gyerekként rémségektől gazdag, horror köntösbe bújtatott rendhagyó és groteszk történetével: Jack, a csontváz belefárad a minden éves halloweeni ijesztgetésbe és byroni jellemként mélabúsan a tökföldeket járva rátalál Karácsonyvárosra. Megszállottja lesz a különös, boldogsággal teli ünnepnek és elraboltatja a Mikulást, azaz a „Víg Hullást”, hogy ő és pókhálós városkája tarthassa meg idén a karácsonyt. Egyedül az érte epekedő, összefércelt rongybaba, Sally sejti, hogy mekkora kalamajka lesz a fák alá szánt rémisztő, gyermekekre éhes ajándékokból.

Elfman olyan atmoszférát teremtett kifinomult és izgalmas melódiáival, ami nélkül nem lehetett volna teljes Tim Burton elborultan kreatív, kísérteties fantáziavilága. A Karácsonyi lidércnyomás a popkultúrára nemcsak ikonikus rémkaraktereivel tett mély benyomást, hanem This is Halloween című dala többek között Marilyn Manson vagy a Panic! At the Disco feldolgozásában is újra felcsendült, a What’s This címűt pedig a Fall Out Boy zenésítette meg újra. (Szádeczky-Kardoss Klára)

 

Táncos a sötétben (Lars von Trier, 2000)

A klasszikus musicalt, ahol a szereplők bárhol bármikor dalra fakadhatnak, a legendás Bob Fosse reformálta meg. Nála a dalok nemcsak zenés közjátékok, hanem a történet szerves részei, gondoljunk csak a nagyszerű Kabaréra. A két megoldás aztán egymás mellett élt tovább, vagy éppen keveredett a mozivásznakon. Ahogy a Sing Street vagy Tökéletes hang, Lars von Trier Arany Pálma-díjas alkotása is a kettő határán egyensúlyoz.

Főhőse szinte teljesen elvesztette a látását, egy nyomorúságos kis lakásban él és egy gyárban robotolva próbál pénzt gyűjteni fia műtétjére, aki örökölte anyja betegségét és egyre jobban romlik a szeme. Ebből a világból a musicalek iránti rajongása segíti ki: még ha a valóság rút is, az ábrándjaiban ott vannak ezek a habcsók világok, ahol ő a főszereplő.

Az őt megformáló Björk maga írta a dalokat, amelyek különlegessége, hogy idomulnak Selma betegségéhez. A nő nem látja a világot, így a benne lévő hangok indítják be a képzelt musicaleket. Ezekből a hangokból lesz zene, legyen az a gyári gépek indusztriális zaja, egy vonat kattogása vagy éppen a léptek koppanása a siralomház folyosóján. Így lesz a Táncos a sötétben egyszerre musical és annak antitézise: egy glamúros világ, ahol minden szép és az utolsó dal felemel – és egy másik világ, ami maga a szomorú valóság. (Németh Barna)

 

Moulin Rouge! (Baz Luhrmann, 2001)

Baz Luhrmann csodálatosan giccses és érzelmileg túlfűtött musicalje különleges helyet foglal el a szívemben. Amikor a gimnázium mozgóképkultúra és médiaismeret szakára felvételiztem, ezt a filmet neveztem meg kedvencemként, és példaként használtam az intertextualitás fogalmának elmagyarázásához. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mi az a posztmodern film, de azt tudtam, hogy a Moulin Rouge!-nak vannak rétegei, amiket meg akarok fejteni. Mondhatni ezzel a filmmel kezdődött a filmkritikusi irányultságom.

Éppen ezért tartom tökéletes midcult filmnek (szerzői közönségfilmnek) Luhrmann alkotását, ami a felszínen klasszikus romantikus tragédiaként működik, főszerepben a naiv íróval és az aranyszívű prostituálttal, akiknek szerelme a Rómeó és Júlia párosához hasonlóan el van kárhoztatva. Emellett pedig egy hatalmas utalásgyűjtemény is a film, az áthangszerelt slágerektől (Madonna, David Bowie, Elton John, stb.) kezdve, a folyamatos önreflexión át a musical műfaján való vizuális élcelődésig.

Nicole Kidman és Ewan McGregor tökéletesek együtt a filmvásznon, és a Gosling-Stone párossal ellentétben az énekhangjuk is megüti a műfaj mércéjét. A Moulin Rouge! azokat is bevonzza ironikus hangvételével, akik egyébként ódzkodnak a musical műfajától, pedig ez igazából csak egy trükk: a néhol kifejezetten meta stílus ellenére Luhrmann filmje nem egy cinikus musicalparódia, hanem egy szentimentális és csodaszép romantikus film. (Rácz Viktória)

 

Chicago (Rob Marshall, 2002)

Rob Marshall filmrendezőként soha nem szerzett magának akkora hírnevet, színházi, elsősorban musicalrendezőként viszont megkerülhetetlen figura. Ezt a tehetségét igazából egyszer, első mozifilmjével sikerült átmentenie a vászonra: ez lett az iszonyúan stílusos és pikírt Chicago, a maga hat Oscar-díjával (köztük a Legjobb film díjával!), általános kritikai- és közönségsikerével.

John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse 1975-ös Broadway musicalje elsősorban a témája miatt lógott ki a zenés darabok közül – és ez a majd’ harminc évvel későbbi filmváltozat idején sem volt kevésbé meghökkentő. A Chicago a megszokott kedves-(nyálas-)romantikus történetek helyett két gyilkosnő karrierjét dolgozza fel, a húszas évek füstös Chicagójában, egy női börtönben. Fő témája pedig a bűn, a botrány és a hírnév, hiszen a férjgyilkos Roxie (Renée Zellweger) és Velma (Catherine Zeta-Jones) a halálos ítéletére várva egy dörzsölt ügyvédnek (Richard Gere) hála médiasztár lesz. Így a musical a gyilkosságok, az alkohol és a sötét lebujok mellett jó adag médiakritikát is tartalmaz.

A Chicago különlegessége ennek megfelelően a hangulata: ez valójában egy gengszterfilm, amelyben néha táncolnak és énekelnek különféle romlott figurák. Mindez pedig nem is annyira motiválatlan, hiszen Velma énekesnő, Roxie pedig mindenáron szeretne az lenni. A piros, fekete és fehér színekben úszó látványvilág, a csábító jazz, a könyörtelen karakterek és a felejthetetlen koreográfiák (főleg a börtöntangó) ha nem is példátlan, de különleges művé teszik a Chicagót, karcos kívülállóvá a musicalek mesebirodalmában. (Gyöngyösi Lilla)

 

Egyszer (John Carney, 2006)

Segítsd meg a süllyedő hajót és irányítsd haza” – éneklik John Carney musicaljének főszereplői az Egyszer Oscar-díjas betétdalában. Nem véletlen, a refrén ezen sora akár a film mottója is lehetne. A fiú (Glen Hansard) otthon van, de még sincs otthon. Utcazenészként járja a környéket és dalol a világról, a magányról, összetört szívekről. A lány (Markéta Irglová) egy másik országból érkezett, de nem ezért otthontalan. Mindkettejük életéből az hiányzik, amitől otthonná válik a hely, ahol élnek: egy barátság, egy szerelem, az emberi kapcsolatok.

Ők szerencsések, egymásra találnak, a film pedig ennek a találkozásnak a története. Egyszerű történet, egyszerű dalokkal, de éppen ez adja az Egyszer igazi nagyságát és ebben rejlik a legnagyobb vonzereje, és ettől lesz a modern musicalek egyik legkülönlegesebb darabja. Távol helyezi magát a hagyományos értelemben vett musical habos mesevilágától, nem fél a valóságtól, nem ijed meg akkor sem, ha elakad a nóta, mert ilyen az élet – és nem utolsó sorban, ilyenek az emberi kapcsolatok.

Ennek ellenére egy percig sem lesz belőle antimusical, hisz ugyan leveti magáról a műfaj minden díszét, de az alapok ettől még szilárdan állnak. Így lesz az Egyszer az a musical, amely két lábbal áll a földön, és amely egy univerzális történetet mesél el egy olyan nyelven, amit mindenki ért: a zenével. (Németh Barna)

 

Sweeney Todd: A Fleet Street démoni borbélya (Tim Burton, 2007)

Tim Burton olyan rendező, aki manapság ritkán talál be. Legutoljára 2007-ben sikerült neki igazán, mikor feldolgozta az igencsak különleges Sweeney Todd című musicalt. A bosszúálló borbélyról szóló mesét mintha csak Burtonnek találták volna ki. A félbolond, kívülálló karaktert könnyen oszthatta Johnny Deppre, de a színész itt nem érződik tölteléknek. Remekül adja elő a lassan, de véglegesen a ló túloldalára eső sorozatgyilkost. A musicalkulissza pedig bár lírai körítést ad a gótikus és nyomasztó világnak, nem veszi el a történet komolyságát.

A kisemmizett Benjamin Barkerrel bár lehet együttérezni, de végül tragikus sorsát így is indokoltnak érezhetjük. Miután Turpin bíró (Alan Rickman) koholt vádak alapján lecsukatja, Barkerben ég a bosszúvágy. Visszatérésekor nevet változtat és szalont nyit, majd a nyakak nyiszálása lesz a fő hobbija. Szomszédjában pedig Mrs. Lovett (Helena Bonham Carter) süt pitét az elhullott ügyfelekből. A további szerepekben Timothy Spall és még Sacha Baron Cohen is mind negatív figurákat játszanak – hullhat is a férgese.

Sweeney Todd két dalra fakadása közben torkokat vág el, a vér pedig úgy spriccel, ahogy a Kill Billben is láthattuk. Egészen új szintet üt meg Burton saját karrierjében, ugyanis Az Álmosvölgy legendáján kívül – ahol a fejek hullanak – nem esztétizálta még az erőszakot ennyire. Igazán különleges élmény, és bár a dalok nem elég emlékezetesek, ez nem okoz problémát. A zene és a szöveg itt a kommunikáció része, mintsem a revüműsoré. A történet folyását segítik, nem pedig leállnak dalbetét-prezentációt tartani, amiből majd remélhetőleg sláger lesz. Nagyon szükséges a musical műfaja ahhoz, hogy Todd sztorija szomorú mese maradhasson és ne pedig a Fűrész egy elfeledett XIX. századi epizódja. (Szécsényi Dániel)

 

Mamma Mia! (Phyllida Lloyd, 2008)

10 éve már, hogy valószínűleg a világ legmegosztóbb musicalje a mozikba került. Én, ha kell, a végsőkig megvédem Lloyd alkotását, amely szerintem az elmúlt 20 év legszórakoztatóbb, sőt talán összességében is legjobb feel good műve teletömve annyi öniróniával, amely teljesen jól egyensúlyozza a csillogást, a nyálat és a bugyutának érezhető jeleneteket.

Akárhányszor nézem a filmet, mindig elönt az érzés, hogy milyen eszméletlenül jól érezhették az alkotók és színészek magukat a forgatás alatt. Egyszerűen sugárzik az önfeledt ökörködés; virít, hogy a filmet még közelről sem szánták komoly darabnak. A színészek önként és dalolva csinálnak komplett idiótát magukból, ami sokkal emberibbé és szerethetőbbé teszi őket. A dinamika hihetetlenül jól működik Merly Streep és Amanda Seyfried között, utóbbi hangja miatt pedig önmagában megéri megnézni a filmet legalább egyszer.

Varázslatos görög táj, színkavalkád, vakító napsütés és szerelem, no meg az ABBA legnagyobb slágerei. Hol lehet hibát találni egy olyan filmben, amely a mai generációt közelebb hozza az ikonikus svéd popbandához? A filmet egyébként szintén Catherine Johnson írta, aki korábban színpadra vitte a Mamma Mia!-t, így a darabhoz képest nem sok mindent változtattak a formulán. Összeszedtek egy adag hírességet, akiknek a fele úgy-ahogy még énekelgetni is tud, a másik fele pedig csak annyira kedves, bájos vagy bénácska, hogy az embert nem érdekli a hangminőség. Igen, Pierce Brosnanről van ám szó! Alig várom a folytatást, noha kérdés persze, hogy a leghíresebb számokat elsütve mi maradt a tarsolyban. (Kajdi Júlia)

 

Szerelemre hangszerelve (John Carney, 2015)

Úgy tűnik, ha John Carney és a zene találkozik, abból mindig valami emlékezetes születik. A Szerelemre hangszerelve egy újabb óda a zenéhez, ezúttal a zeneipar működése és két ember újbóli (nem egymásra!), hanem magára találása van a középpontban. A beszédes eredeti cím, Begin Again sejteti, hol a történet fókusza: az alkoholizma süllyedő egykor jobb napokat producer (Mark Ruffalo) életét gyökeresen felforgatja, mikor meghallja énekelni a megtört szívű Gretát (Keira Knightley) – a közös munka nemcsak barátságot, de új kezdetet is jelent a párosnak.

A film közel sem klasszikus musical, sokkal inkább mondanám zenés filmnek, hiszen a dalok nem a cselekményt viszik előre, hanem a zenészvilág természetéből fakadó koncert vagy stúdió felvételek. Ennek ellenére ennek a filmnek helye van a listánkon: az utóbbi évek azon kevés filmjeinek egyike ez, ahol a zene nemhogy nem idegesíti a nézőt, hanem egész végig azért drukkol, hogy még többet kapjon belőle.

Merthogy a kissé elnagyolt szerelmi szálakkal ez a történet egy laza mozdulattal végezné a süllyesztőben Gregg Alexander zenéje nélkül. A komponista feel good slágerei azonban olyan tökéletes atmoszférát adnak a mozinak, hogy egyszerűen nem lehet nem imádni. A soundtrack nálam a film megjelenése óta állandóan pörög, a legszomorúbb dalban is van valami lappangó életigenlés, ami miatt valódi gyógyír ez a zene. (Molnár Kata Orsolya)

 

Sing Street (John Carney, 2016)

John Carney ír rendező filmjeiben sok közös van. Mindben igazi 3D karakterek vannak, akiket nagyon könnyű megszeretni, és mindben nagyon sajátos a zenei világ. Ez utóbbi persze alapkövetelmény egy zenés film esetében, de valahogy itt mindig passzol a kettő: a zene és a szereplők.

A legnagyobb különbség talán az, hogy a Sing Streetben a legtöbb az önéletrajzi ihlet. A ’80-as évek szegény Írországából indulva tizenévesen a szerelem és az örök lázadás, a máshová vágyódás köti le Conort (Ferdia Walsh-Peelo), és valószínűleg anno Carney-t is. A sztori annyira eredeti, annyira ír, hogy nemcsak az akkor még jóval szegényebb országból való elvágyódás, a közeli Anglia reménye fogható kézzel, de a főszereplő Walsh-Peelo apja, sőt maga a rendező is abba az iskolába, a Synge Street CBS katolikus gimnáziumba járt, ahol maga a film játszódik. Mert minden egy új gimnáziummal kezdődik, mindenről az itt megismert Raphina (Lucy Boynton) tehet.

Egy lány szerelméért bandát alapítani maga a megtestesült ’80-as évek. Conor és a banda többi tagja öltözékével, frizurájával és persze zenéjével kézzel foghatóvá teszi ezt a kort. De mindez persze csak keret egy nagy vallomáshoz. A rendező első filmje, a Sundance Film Festivalt nyert Egyszer története után ismét visszatért Írországba, a korábbinál azonban sokkal személyesebb történettel. John Carney, az 1970-es években Dublinban született, a Synge Streetben okított, majd később a basszusgitáros srác rendező lett. Conor története nyilván nem teljesen az övé, de hogy a filmben róla kapunk egy szeletet, az letagadhatatlan. (Sergő Z. András)

 

Kaliforniai álom (Damien Chazelle, 2016)

A 2010-es évekre a klasszikus musical műfaja tetszhalott állapotba süllyedt. 2016-ig csak egyetlen említésre méltó darab került vászonra (A nyomorultak), de az is csak egy régi darab feldolgozása volt. Aztán egyszer csak a semmiből megérkezett a Kaliforniai álom. A (pofátlanul) fiatal Damien Chazelle filmje már a legelső pillanatban kuriózum volt: mikor láthattunk utoljára olyan musicalt, amit filmre írtak, ami nem egy színházi adaptáció? Idejét se tudjuk már.

A Kaliforniai álom első ránézésre egy óda Los Angeleshez (az eredeti címben, a La La Landben a „La” szócska a város monogramjára is utal), a Csillagok városához, ahogy a dalban említik. Csakhogy Chazelle egy csavarral a filmipart a jazzhez hasonlítja, a párhuzam alapján haldokló pályára állítja Hollywoodot, amelynek aranykora elmúlt már. A mozi nemsokára egy szubkultúra hobbija lesz csupán. A mélabús üzenet összecseng a film végével is, hiszen a főhősök egészen egyedülálló módon a zsánerben nem élnek boldogan együtt, amíg meg nem halnak. Megannyi apró jel hangsúlyozza az elmúlás üzenetét: gondoljunk csak a tánc végén megszólaló telefon pittyegésre, a dalokat rendre megszakító duda vagy csipogás-hangokra.

Pedig Mia (Emma Stone) és Sebastian (Ryan Gosling) párosa ellenállhatatlan és végtelenül szerethető. Igazi Y-generációs fiatalok ők, akik elveszetten keresik a helyüket egy végletekig felépített világban. Válaszuk a karrier/szerelem kérdésre még sosem volt ilyen aktuális, döntésük sosem volt ennyire éles. Sikereikben és fájdalmaikban, a kettő között tiltakozásképpen megvalósuló, táncként és éneklésként előadott elvágyódásban ott van egy egész nemzedék gondolatisága. (Tóth Nándor Tamás)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..