Ráadás

Egy maréknyi zenei mestermű – Ennio Morricone: 90. jubileumi koncert

Koncertbeszámolót írni nem egyszerű feladat. A szerző ilyenkor leginkább csak a saját szubjektív élményeit képes kommunikálni, de van, amikor még ezek se ragadhatják meg azokat az érzéseket, amiket az ember két óra alatt átélt. Azt viszont elmondhatom, hogy aki kihagyta Ennio Morricone budapesti koncertjét, az valószínűleg egy soha vissza nem térő zenei utazástól fosztotta meg magát.

Mivel is lehet egy ilyen beszámolót kezdeni? Elsőnek legtöbbször egy rövid áttekintést, összegzést lehet írni az adott zenei előadóról vagy együttesről, csak most nem akárkiről beszélünk, hanem Ennio Morriconéról, akinek neve hallatán jönnek a zsigeri szuperlatívuszok: zseni, géniusz, ikon, maestro, egy élő legenda. És való igaz, nehéz elhinni, hogy az az ember, akinek neves kompozíciói lassan generációk kulturális alapkövévé vált, 90 év fölött is járja a világot, hogy élő közönség előtt játssza szerzeményeit.

Mert a klasszikus zenei képzést kapott Morricone több évtizedes pályája nemcsak a filmzenék komponálásból állt, az élő előadások is ugyanolyan fontosan számára. Csak míg hatvan éve trombitásként vagy zongoristaként zenélt különböző stílusú együttesekben vagy konzervatóriumokban, addig mára ő a karmester, aki válogat egy két-három órára valót a felfoghatatlan méretű életművéből. Mi pedig hálásak lehetünk neki, több szempontból is. Élőben hallani azt, amit számos zenei válogatáson vagy a YouTube-on is megtalálhatunk, egy teljesen más dimenziót, átélhetőséget ad. Még a felvett anyagokhoz képest is dinamikusabbak, érzelmesebbek zenei témái.

Van egy finom iróniája annak, hogy a mai, erősen elektronikus alapú filmzenei dömpingben Morriconét tartja a közvélemény egy klasszikus kor utolsó képviselőjének.

Hiszen az öreg Ennio a maga korában radikális, törvényszegő komponistának számított, aki nem félt saját zenei élményeit (jazz, avantgarde) és más hatásokat (modern klasszikus zene, funk) is bevinni filmzenéibe. Legyen szó addig ritkán vagy nem is használt hangszerekről (elektromos gitártól kezdve dorombon át a bendzsóig), diegetikus zajokról vagy disszonáns megoldásokról, Morricone minden műfaj zenei kereteit kitágította. A többség a westerntémáiról ismeri, de a mester szerencsére kísérletezőbb oldalát is megmutatta, a Puskás Aréna csordulásig megtelt közönségének.

A közel háromórás koncert zenei anyaga nemcsak jól, de kifejezetten okosan is volt kiválasztva. Az első felvonásban hangzottak el Morricone legismertebb témái, a „slágerek”, amiket mindenképp hallani akart az ember. Az Aki legyőzte Al Caponét-tal indult el, aztán következett A jó, a rossz és a csúf, a Volt egyszer egy vadnyugat hátborzongató harmonikázása, a Volt egyszer egy Amerika vagy az örök klasszikus The Ecstasy of Gold. A mestert a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar, két operaénekesnő és a debreceni Kodály Kórus, valamint a Nagyváradi Állami Filharmónia kórusának tagjai segítették a minél tökéletesebb előadásban.

Egy rövid, húszperces szünet után következett a második felvonás, ahol a közönségcsalogató tételek után már egyre jobban kezdett megmutatkozni a kísérletező Morricone.

Az Aljas nyolcas (amiért több évtizedes mellőzés után végre megkapta az Oscart) fenyegető hegedűfutamai jól elővezették az olyan kevésbé ismert, de zeneileg hasonlóan izgalmas témákat, melyek a koncert második felét dominálták. Erre remek példa volt az 1971-es A munkásosztály mennybe megy című politikai drámájához komponált zenéje, ami unortodox zenei megoldásaival és a gyári gépek hangjainak használatával sokkal közelebb állt egy modern nagyzenekari műhöz, mint Morricone bármelyik más alkotása.

Természetesen ebben az etapban is fel lett téve a hallgatóság az érzelmi hullámvasútra, hiszen szem nem nagyon marad szárazon A háború áldozatai vagy A misszió szívszorító taktusai hallatán. Utóbbi különösen nagy sikert aratott a magyar közönségnél. A hivatalos műsort pedig természetesen óriási tapsvihar és egy kis ráadás is követett (közöttük a megismételt The Ecstasy of Golddal), teljes keretbe zárva az előadást.

Utólag lehet gondolkodni vagy panaszkodni, hogy melyik kedvenc nem hangzott el a koncerten, de az biztos, hogy ott a székben ülve senki sem gondolt ilyenekre. Morriconénak nem volt szüksége mindenféle trükkökre, vizuális csicsára, hogy pillanatok alatt az ujja köré csavarjon több ezer embert. Egyszerűen kiállt, és 90 évesen, a legteljesebb alázattal és őszinteséggel levezényelte saját munkásságának válogatott darabjait. Van, amikor már ennyi is elég a konstans libabőrhöz. Felkészültség, tökéletes hangszerelés, ötletesség, változatosság. Adjon az Isten még tíz évet vagy annál is többet a Maestrónak!

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..