Ráadás

Éves mérleg 2018: A legnagyobb csalódások

A magyarok legnézettebb filmje, a Bohém rapszódia nálunk a csalódások listáig jutott csak

A legrosszabb filmeknél nagyobb fájdalmat csak a legnagyobb csalódások okoztak. 2018-as évértékelőnk első dobásában vallomásos jelleggel adjuk ki magunkból szomorú sérelmeinket.

Egy filmnek nem kell feltétlenül rossznak lennie, hogy maradandó károsodást okozzon, elég csupán, ha alulteljesíti a jogos elvárásainkat. Minden évben újult lelkesedéssel vágunk neki a filmözönnek, remélve, hogy idén olyan méltó alkotásokat tekinthetünk meg, amilyeneket elképzeltünk – ám rendre csalódnunk kell ebben. A realitás kegyetlensége csupán egy tényező, a dilettáns filmkészítés, a rossz döntések és egy-két mű túlzott méltatása is okozhatott keserű szájízt.

Az alábbi 14 film jelentette számunkra a legnagyobb csalódásokat.

 

A víz érintése

A film előzetese egy nagyon különleges moziélményt ígért. A látvány romantizált ‘50-es évek, a hidegháború időszaka, a főszereplő egy néma, egyedülálló, kicsit megöregedett Amélie Poulain. Adott még egy félelmetes külsejű gyíkember, akinél a taszító külső meleg belsőt takar. A különc lánnyal különös barátság születik. Ez így mind jól hangzik. A megvalósulás viszont kifejezetten fogcsikorgató lett. A mozi nézése közben egyre többször húztam fel kérdőn a szemöldököm, hogy na jó, ez most komoly?

A tündérmesei lehetőségből vicces szójátékokra degradálódik a történet, a sematikus karakterek sematikusak maradnak, és a fellendülni vágyó katartikus érzések visszahullanak a sekélyes „oké” érzésekbe. Valahogy A faun labirintusának alkotójától ennél mélyebben szántó történetet vártam. A film a megnézése után minduntalan A szépség és a szőr: Diane Arbus képzeletbeli portréja című film tükörképére emlékeztet, hiszen itt is egy állati-szörnyű furcsa lény és egy különös nő szerelméről van szó. A víz érintésében azonban nem a szörnyeteg válik emberivé, hanem az ember válik szörnyeteggé. És ez még csak nem is nevezhető egy üdvözítő átalakulásnak, hiszen csak pusztítást hagynak maguk után. Az egyetlen igazán felemelő a film különleges látványvilága. (Márki Zsófia)

 

Sicario 2. – A zsoldos

Három évvel ezelőtt Denis Villeneuve és Taylor Sheridan olyasmit alkotott, ami egyszerre sokkolta és nyűgözte le a világot. A Sicario – A bérgyilkos felkavaró, székbe szögező, elgondolkodtató mestermű volt a mexikói drogháború amerikai határon átnyúló borzalmairól. Már attól összeszorul a gyomrom, ha csak rágondolok a befalazott hullákra, a Jóhann Jóhannsson dübörgő zenéjére száguldó, ominózus autókonvojokra vagy a vacsoraasztalnál zajló leszámolásra. A folytatás híre bizakodóvá tehette a rajongókat, hiszen Sheridan megmaradt forgatókönyvírónak, Josh Brolin és Benicio Del Toro visszatértek színészként, miközben sajnos az ihletadó kartellhelyzet sem finomodott.

Egyetlen fontos dolog változott az első részhez képest, ez viszont végzetesnek bizonyult: a rendező személye. Villeneuve helyét Stefano Sollima vette át, aki ugyan rendezett már akció- és maffiafilmeket (A.C.A.B – Minden zsaru rohadék, Suburra), a Sicario világával mégsem tudott mit kezdeni. Olyan, mintha Sollimának nem mutatták volna meg az első részt, csak elmesélték volna neki, hogy tudod, ebbe kellenek ilyen konvojos rajtaütések, szomorú magánéleti szálak, kusza hatalmi helyzetek meg effélék. Sollima tisztességgel beemelte az ismerős elemeket, de a várt hatás elmarad – sem a torokszorító atmoszféra, sem a háború bénító közelsége, sem a természetessé váló, durva erőszak nem jön át, ráadásul még a visszatérő karaktereket is kiherélte a film (az újak között pedig egyetlen érdekes sem akad). A Sicario 2. nem több egy üres akciófilmnél, aminek a legtökösebb jelenete (hogyan élj túl egy fejlövést) is B-filmes butaság. (Gyöngyösi Lilla)

 

Ocean’s 8: Az évszázad átverése

Az Ocean’s 8 azzal kecsegtetett, hogy megmutatja: a tökös nők többre képesek. Hogy ők még lazábban és még több élccel képesek átverni a biztonsági szerveket, a tömegeket és a nézőket. Nos, az évszázad átverése nem az az akció, amit Debbie Ocean (Sandra Bullock) végrehajt, hanem a film. Merthogy abban semmi átverés nincs.

Ráadásul az Ocean’s 8 olyan lett, mintha direkt arra mentek volna rá, hogy alátámasszák a női sztereotípiákat. Cate Blanchett és Sandra Bullock szerepe kimerül abban, hogy nagyon menő ruhákba öltöztetik őket. Céljuk pedig nem bankrablás, hanem hogy csillogó ékszereket lopjanak. Anne Hathaway karaktere az ostoba nő, és ebből csak azért nem lett felháborodás, mert a színésznő lubickol a szerepében, és hovatovább az egyetlen értékelhető elemmé válik a filmben. Aki 2018-ban meg akarja érteni a nőket, az inkább nézze meg a Sóhajokat.

Ha pedig eltekintünk a feminista narratívától, akkor az Ocean’s 8 szimplán lapos. Nincs benne nagy fordulat, javarészt kiszámítható, amikor pedig valami váratlan történik, annak nincs súlya: a nézőnek mindegy, hogy végül 10 milliót vagy 100 milliót loptak el. Ráadásul nem laza, vagyis nem lazán profi, mint Danny Ocean volt, csak profi. Ezzel nincs is nagy baj, van egy felejthető heist film, de a nők évében ez a felejthetőség összességében hatalmas csalódás. (Tóth Nándor Tamás)

 

Bohém rapszódia

A Freddie Mercuryról szóló életrajzi film nem rossz, de ettől még ott van az év legnagyobb csalódásai között. Ugyanis ha valaki ideális alany arra, hogy a bejáratott életrajzi filmes sablonok kipipálása helyett egy igazán friss és egyedi alkotás emlékezzen meg az életéről, az a Queen frontembere. Igaz, hogy felesleges tökéletes pontosságot követelni egy életrajzi filmtől, de a Bohém rapszódia olyan sokat hazudik, hogy Mercury élete helyett inkább arról szól, hogyan akarta láttatni őt a filmen vasakaratú producerként dolgozó Brian May és Roger Taylor – miközben pofátlan módon magukat szentéletű családapáknak és az együttes odaadó tagjainak állítják be.

Nemhogy nem jön át a filmből, mitől volt Freddie Mercury a zenetörténelem egyik legizgalmasabb alakja, még a szexualitása is szinte úgy van beállítva, mint minden magánéleti és szakmai probléma okozója. Ha eltekintünk a rengeteg kamutól és a furcsán homofób mögöttes olvasattól, a Bohém rapszódia nem több egy felszínes Queen-fényezésnél, ami semmivel sem visz minket közelebb az együtteshez, hiszen továbbra is csak kívülről csodálva nézhetjük/hallgathatjuk a kétségtelenül profin reprodukált színpadi fellépéseket. Freddie Mercury személye és életműve mérföldekkel jobb filmért kiált. (Rácz Viktória)

 

Jurassic World: Bukott birodalom

A Bukott birodalom igazán kizárólag a pénzért készült el, és úgy összecsapták, ahogy egy A-kategóriás film esetében még éppen elviselhető. Azaz: jó másodvonalbeli látvány (hatékony effektek, de semmi kreativitás), kritikán aluli sztori és egy Brontoszaurusz-trágyadombnyi logikai hülyeség.

Ahogy a folytatások távolodnak Spielberg Jurassic Parkjától, úgy válnak egyre közönségesebb és emiatt megbízhatóbb kalandfilmekké. A sztori rég nem karaktervezérelt; az ellenfél már csak egy csapat mook az eredeti ellenség, azaz a természet filozofikus ereje helyett… Amiben pedig újít a Bukott birodalom, az válik a leggyalázatosabb vonásává: az erőszak. Oké, az eddigi filmekben is embereket zabáltak a dinoszauruszok. Ez a dolguk. De az ember ember elleni harca, az egymásra lövöldözés, a gyilkosság eddig nem volt része a Jurassic világnak. A Bukott birodalom bizony messze távolodott Spielberg eredendően jószívű világlátásától, és ejtette a morális univerzumot.

A film szándékosan lett tök átlagos kalandfilm és szándékosan beleztek ki belőle minden üzenetet, moralitást, minden felszín alatti réteget. Ez a film ugyanis a globális közönségnek készült – és a globális közönség számára úgy lehet a legegyszerűbben filmet gyártani, ha kizárólag a kalandra fókuszálunk (de abból is csak a könnyen befogadhatóra). Valamivel zsánerátlag fölötti minőségű, de azért generikus kalandfilm, történetesen dinoszauruszokkal: a Jurassic World csak a logójában Jurassic. (Havasmezői Gergely)

 

Nyughatatlan özvegyek

Nem lennék teljesen őszinte, ha azt mondanám, a Nyughatatlan özvegyek egy váratlanul érkezett pofon, ugyanis Steve McQueen rendező két bődületesen erős alkotás után (Éhség, A szégyentelen) a 12 év rabszolgaság pátoszos és öncélú szenvedéstörténetével már arcul csapott egyszer. Holtodiglantis jegyző Gillian Flynn neve bizakodásra adott okot, ám néhány pazar megoldás ellenére (a nyitó képsorok mellbevágó ereje és Daniel Kaluuya hátborzongató játéka) a Nyughatatlan özvegyek így is az év legostobább filmje lett.

A film ugyanazzal, a nézőt egy zigóta intelligenciájával rendelkező lényként kezelő szájbarágással próbál reflektálni a feketék és a nők helyzetére, a rasszizmusra, illetve a fegyverviselésből fakadó problémákra, amivel Brad Pitt ecsetelte a szabadság és igazság eszményét a 12 év rabszolgaság végén. Tudtad, hogy a politikusok egytől-egyig a saját meggazdagodásukat szem előtt tartó gazfickók? Esetleg azt, hogy a fehér rendőrök közül sokan rasszisták és ártatlanul lőnek le feketéket? Netalántán azt, hogy a feketék közül sokan a bűn útjára lépnek? Ha az említett kérdésekre nemmel felelsz, akkor a Nyughatatlan özvegyek sok meglepetéssel fog szolgálni! Ha azonban már tudod a válaszokat, akkor rájössz, hogy a film éppen egyszerűsége miatt bagatellizálja el és hitelteleníti a valóságban nagyon is égető problémákat. (Dunai Marcell)

 

Húzós éjszaka az El Royale-ban

Augusztusban úgy fogalmaztam Drew Goddard legújabb filmjével kapcsolatban, hogy remélem „kultikus bemutatkozásához (Ház az erdő mélyén) hasonlóan most is át meri hágni a műfaj írott és íratlan szabályait, és valami igazán ütőssel lep meg minket. Nos a Húzós éjszaka az El Royale-ban végül tényleg egy meglepő filmnek bizonyult, csak éppen egészen más okból. A többek közt Jon Hamm, Chris Hemsworth és Jeff Bridges görbe estéjéről szóló mű legmegdöbbentőbb eleme ugyanis épp az, hogy mennyire nem megdöbbentő. Félreértés ne essék, a Húzós éjszaka az El Royale-ban nem egy menthetetlenül rossz film, sőt részleteiben valóságosan remek: az impozáns szereplőgárda magáért beszél, az atmoszféra pedig talán még náluk is jobb.

A probléma az, hogy a film egyszerűen képtelen megteremteni azt a brutális lendületet, amelyet az előzetes sugallt. Ennek pedig a legfőbb oka az arcpirítóan kiszámítható forgatókönyv. Ez pedig különösen nagy csalódás egy olyan alkotótól, aki éppen a szabályok áthágásával és a toposzok kifordításával írta bele magát a filmtörténetbe. A Húzós éjszaka az El Royale-ban képtelen bármi újjal, váratlannal vagy különösen emlékezetessel szolgálni. Egy hangulatos, de minden szegmensében kiszámítható „excentrikus személyek összezárva, értelmetlenül leölik egymást” fekete-komédia, amelynek sajnos épp az a része a leggyengébb, ami a lényege ezeknek a filmeknek: a forgató- és szövegkönyve. A karakterek ugyanis csak addig érdekesek, amíg rejtélyesnek tűnnek. Ráadásul a film sokkal hosszabb annál, mint amennyit a szimpla sztorija igényelne, így lassú és kissé unalmas is.

Húzós éjszaka az El Royale-ban

Pedig vannak benne remek ötletek: a két állam határán lévő szálloda például nagyszerű helyszín egy ilyen filmhez, de az ebben rejlő lehetőségeket sem használja ki a film. Így Goddard filmje végül pont olyan szomorú és bosszantó élmény, mint megszállni a címbeli létesítményben: összességében oké, de mivel a prospektusban foglalt lehetőségek fele épp nem elérhető, vagy sosem volt az, így elkerülhetetlen, hogy reggel keserű szájízzel távozzunk. (Pongrácz Máté)

 

Kutyák szigete

Egy egységes rendezői ábrázolásmód egyszerre lehet áldás és átok. A Kutyák szigete esetében Wes Anderson egyszerre mutatta meg ezt az ellentmondást, bár a dolog fonákjáról szívesen lemondtunk volna. Merthogy ennek a filmnek az a legnagyobb baja, amiért eddig zászlóra tűztük az amerikai függetlenfilm legvagányabb srácát. Imádtuk és imádjuk a maníros beszédeket, a különc figurákat, az élénk színeket, a szimmetrikus elrendezést: mindazt, ami igazi nagy zsenivé tette rendezőt. Ami miatt egyetlen képkocka elég, hogy megmondjuk, ki ült a rendezői székben, függetlenül attól, hogy láttuk-e az adott filmet.

Mindezekhez a Kutyák szigete – hiába volt nagy a várakozás – valójában semmi újat nem tesz hozzá, vagy ha tesz is, bár ne tenné. Az animáció legfeljebb a meseszerűséghez tesz hozzá. Az eddigiektől eltérően ezúttal kutyák beszélnek barokk körmondatokban, de a karakterek ábrázolásában és a történet alakításában már sokkal döcögősebb a film elődjeinél. Mert amíg az első 20 percben még élvezzük a tipikus andersoni húzásokat, idővel már tudjuk a végét. Semmi újat nem kapunk.

Ráadásul Wes Anderson kilépett a mesék világából, és kissé didaktikus vizekre evezett. A kutyák egy távoli országban elkezdenek szemet szúrni az ország diktatórikus vezetőinek, így a napnál is világosabb, kik lesznek a nemkívánatos „személyek”, kiket kell körön kívül tartani. De semmi baj, a fejlett nyugati demokráciából érkezik a segítség, aki mindenkinek elmagyarázza: kutyák és emberek jól megférnek egymás mellett. Ha ismerős a narratíva, még csak nem is lenne gond. Ha hozzátenne bármi újat az évek óta tartó politikai kötélhúzáshoz, az Wes Anderson kvalitásához mérhető lépés lett volna. (Sergő Z. András)

 

Predator: A ragadozó

„De rusnya egy féreg vagy te!”jutott eszembe a film megtekintése után. A 2018-as év nem tartogatott akkora meglepetéseket számomra, se pozitív, se negatív irányba. A legújabb Predator-feldolgozástól pedig aztán végképp nem kellett volna mit várni, ha nem Shane Black lett volna a rendező. A Predator: A ragadozóval véget ért a szériája: ezután nem tudunk benne ugyanúgy bízni, mert amit ide hordott, az egy katasztrófa.

Shane Black védjegye eddig a humora és a remek adok-kapok dialógusok írása volt. A filmjében el is helyezett pár kellemesen kattant mellékszereplőt, akikkel nem is kezd a játékidő alatt semmit – amit pedig a szájukba ad, inkább kínos a rendezőre nézve. Black nem érti az autizmust, nem érti a Tourette-szindrómát, és össz-vissz úgy rendezi meg a filmet, mintha direkt akarta volna elrontani. A Ragadozók korábban még feszültséget teremtettek, de 2018-ban erre már nem fordítottak időt. Marad a B-filmes jellegtelenség, gagyi egysorosok, kapkodó vágás, predatorkutya-ember barátság és a stúdió enyves kezének nyomai. Sorozatot akartak építeni, de nem tudták, milyen alapokon tegyék azt: telenyomták idióta viccelődéssel a filmet, közben a történetnek a gerincét is kitépték.

Minden hazafias elfogultságot félretéve sírom vissza Antal Nimród Ragadozók című filmjét, ami egy olyan folytatás volt, melyet ez a széria megérdemelt. Shane Black pedig – aki az első részben még szerepelt is – valószínűleg beadta a halálos dózist a franchise-nak. (Szécsényi Dániel)

 

Az első ember

Chazelle és Gosling életrajzi filmje nem azért csalódás, mert nem jó film – hanem mert sokkal jobbnak, igazabbnak kellene lennie. A téma az emberiség egyik legnagyobb sikere, és amit a film ad: egy csomó érzelmi kínlódás, faarc és otthon/munka konfliktus.

Ó, van benne NASA: mint látvány! Érezni a kemény műanyagot, a bőrt, a gumit és fémet, a hatvanas évek technikáját; a kabin rázkódását, a klausztrofóbiát – írtuk. De csak ennyi. A film egy árva percet sem pazarol az intellektuális eredmények ünneplésére; Chazelle felől a tudományos-mérnöki diadalok mintha meg se történtek volna. Pedig éppen főszereplője, Neil Armstrong az, aki egész életét e területek fejlesztésére tette fel! Az sem segít, hogy a főszereplő oly visszafogott; Ryan Gosling faarccal adja a szerepet, ami ugyan illik a valódi Armstrong legendás higgadtságához, de a mozifilm nem épp optimális médium hozzá.

„Az első ember kulturális környezete – azaz 2018-as Hollywoodja – bizonytalan önmagában. Látja, hogy foglalkoznia kell a nővel, hogy személyt kell írnia a ‘60-as évek tipikus férfi hősei mögé is, hogy koncentrálnia kell a magánéletbeli áldozatra és az eredmények személyes árára: de mindezt a helyes törekvést még nem tudja – vagy meri – összhangba hozni a történelmi sikerrel. A hagyományos narratíva, a Történelmi Diadal tézisével szembeállítja a Személyes Áldozat érzékenyebb antitézisét, de képtelen a szintézisre” – írtuk. Ez a legnagyobb csalódás a film kapcsán: ha húsz évvel ezelőtt vagy ezután készült volna el, sokkal magabiztosabb és bátrabb darab született volna. Ha belegondolok, el is készült: az Apollo 13 mindent elér, amire Az első ember nem volt képes. (Havasmezői Gergely)

 

Mamma Mia! – Sose hagyjuk abba

Én bárkivel bármikor harcba szállok, hogy megvédjem a Mamma Mia! első részét, mert egy ízig-vérig szórakoztató, öniróniától cuppogó és az ABBA számokat baromi jól kihasználó film készült el még 2008-ban. Napfény, görög tengerpart, gyönyörű táj zene- és színkavalkáddal: mindehhez pedig hozzájön az A-listás színészek önfeledt játéka, amelyről sugárzik, hogy mennyire élvezték a forgatás minden pillanatát. Ezzel szemben a folytatás szinte semmilyen szinten nem ér fel az elődjéhez. Bár eleve keserű szájízzel vettem a második alkotás hírét, egy könnyed és hangulatos feel-good film sosem jön rosszul. Ha rendesen összerakják!

A Mamma Mia! 2. viszont – sok kritikussal szembemenve – szerintem nemhogy nem üti meg a szintet, de egyenesen nehézkes végigülni a majdnem kétórás művet. Hiába a színészgárda visszatérése és az alapvetően nem rossz gondolat, hogy Donna múltjába kalauzoljanak el minket a készítők, az eredmény mesterkélt és olykor paródiába hajló. Talán a legfájóbb pont az, hogy a film meg sem próbálja az eddig el nem hangzott ABBA slágereket beledolgozni a cselekménybe. Inkább ismét előveszik a már hallott dalok nagy részét és Lily James szájába adják, aki bár bájos és egyébként többé-kevésbé hitelesen hozza a fiatal Donnát, hangban nincs egy ringben Amanda Seyfrieddel. Ami alapvetően nem baj, de amikor ugyanazokat a dalokat halljuk tőle is, az ember automatikusan is hajlik az összehasonlításra.

Sajnos Jamesen kívül egyik fiatal szerető karaktere se lett érdekes vagy szerethető. Arról nem beszélve, hogy amíg az olyan ikonoknak, mint Pierce Brosnan elnézi a néző a hamiskás éneklést, egy random és majdhogynem teljesen antipatikus Hugh Skinnernek (fiatal Henry) már nem. Szomorú az is, hogy az első film által megalapozott karakterek és kapcsolatok nem jönnek át igazán az előzményfilmben. Henry se nem spontán, se nem rock and roll, Bill korántsem olyan kalandos és laza, inkább csak egy tipikus rámenős tinédzser. Sam úgy-ahogy rendben van, de a kémia a fiatal pár között sehol sincs a Streep-Brosnan pároséhoz képest, akik 60 felett több érzelmet varázsoltak a képernyőre egy-egy összenézéssel, mint a fiatalok egy-egy csókkal. Döcögős poénok, szürke fordulatok és unalmas koreográfiák. Tényleg nagy csalódás, mert az alapok megvoltak egy ennél sokkal jobb filmhez. Arról pedig jobb nem is beszélni, hogy Cher felbukkanása és produkciója kínosságában simán felveszi a versenyt Liza Minnelli hakniskodásával a Szex és New York 2.-ben. (Kajdi Júlia)

 

Hotel Transylvania 3. – Szörnyen rémes vakáció

Annyira vártam a Hotel Transylvania-sorozat harmadik epizódját, hogy még arra is hajlandó voltam, hogy a forgalmazó premier előtti vetítésére a móka kedvéért hawaii cuccot húzzak és együtt pózoljak a Drakula jelmezbe öltözött statisztával is. Genndy Tartakovsky kétszer bebizonyította nekem, hogy képes rendkívül szellemesen mesélni a családi értékek fontosságáról, a harmadik sztorira azonban elfogyott a szufla az alkotókból. Mivel az animáció jóval nagyobb szabadságot tud adni a művészeknek, sokkal több jól sikerült rajzolt folytatást láttam már, mint élőszereplőset, így – pláne túl a második epizódon, ami szerintem még az elsőnél is viccesebb – joggal remélhettem, hogy egy újabb gyöngyszemhez jutok. A végeredmény „csak” korrektre sikerült – ez azonban messze kevesebb, mint amire a Dexter laboratóriumát és Szamuráj Jacket is életre hívó Tartakovsky képes.

Valószínűleg, ha ezt a filmet látom elsőként a sorozatban, nem lennék elszontyolodva, hiszen a szereplők még mindig helyesek, sok a jól ülő poén, és eszméletlen látványos gegeket sorakoztatnak fel a készítők. Az előzményekkel összevetve azonban szembetűnő, hogy a történet eltávolodik a családi tematikától és a humor szintjén is kissé kifáradt.

Hogy hogy történhetett mindez? Egyszerűen a Hotel Transylvania-sorozatot is elérte minden folytatások átka: a túlírás. Amikor már elsütöttünk minden poént, amikor már a sztoriban sincs több, és a karakterekben rejlő humor is már csak önismétlés formájában jelentkezik, egyetlen dolgot tehet egy rendező – nem csinál filmet. Ha pedig mégsem tud ellenállni az újabb lehúzott bőrtől csengő kasszák csábításának, készüljön fel, hogy csalódott rajongókat hagy maga után. (Molnár Kata Orsolya)

 

Mission: Impossible – Utóhatás

Tom Cruise ügyeletes kaszkadőrshow-járól nem nehéz csalódottan kiszédülni, hiszen ha egy filmet minden idők egyik legnagyszerűbb akció-karneváljaként emlegetnek, akkor az elvárások könnyedén az egekbe szökhetnek. Persze Ethan Hunt kémtettei filmről filmre feszegetik a fizika törvényeinek és Tom Cruise állóképességének határait, de a történet valahol félúton kibicsaklott a színész lendülő bokája és a szomszéd házfal között.

A franchise előző inkarnációira sem a brillírozó színészi munka vagy a frappáns dialógok végett emlékszünk, de az Utóhatás még a legtrehányabb epizódok cselekményét is alulról súrolja: a történet nem látja el azt az alapvető funkcióját sem, hogy maltert képezzen a hajmeresztő akciószekvenciák között. Manapság divatos a forma precizitásán elalélni, míg a tartalom hiányával egyre megengedőbb a kritikustársadalom. Az Utóhatás igazi posztmodern filmélmény: a forgatásról kiszivárgó hírektől kezdve az értékesítésen át egészen a mozi sötétjének magányáig az intertextualitás meghatározó, szerves eleme a filmélménynek. Képvisel-e értéket önmagában, hogy Tom Cruise valósághősként borzolja a producerek kedélyeit? Ez még színészművészet egyáltalán? Ráuntunk a bűvésztrükkökre, valódi vért, igazából reccsenő bokát akarunk. A valóság pedig tort ül az illúzió fölött. (Papp Atilla)

 

Solo: Egy Star Wars-történet

Először volt a remény. Egyfelől Han Solo a Star Wars-saga egyik legkedveltebb karaktere, akinek köztudottan temérdek kalandja volt azelőtt is, hogy a filmek felvették élete fonalát. Végre többet tudhatunk meg róla! Másfelől pedig az újjáélesztett Star Wars mostanáig legjobban sikerült darabja szintén egy spinoff, a Zsivány Egyes – hátha ezek a melléktörténetek jelentik a megoldást a kifulladó sorozat számára!
Aztán jött a zavar. Fél év forgatás után kirúgták a film éléről Phil Lord és Christopher Miller rendezőket, az indoklás a mágikus „kreatív nézetkülönbségek”. A beugró Ron Howard a film 70%-át újraforgatta. Egyetlen film esetében sem jelent jót egy ekkora törés.

A végeredmény pedig a totális tanácstalanság. Ennek mi értelme volt? A Solo: Egy Star Wars-történet nem több egy pikareszk kalandfolyamnál, ahol egyetlen epizódnak sincs valódi tétje – részben azért sem, mert a film semmilyen viszonyulást nem képes kiváltani a nézőjéből. Veszélytelen kalandok, lapos humor, felesleges triplacsavarok, egy pofátlan cliffhanger – persze, jó érzés látni a csilli-villi Ezeréves Sólymot, meg megtudni, hogyan zajlott a Kessel-futam, de a Solónak gyakorlatilag nincs érdemi tartalma, kimerül az erőtlen fanservice-ben. Hiába a lelkes fiatal színészek, ez a film sem fogja továbbszőni a Star Wars-legendát. (Gyöngyösi Lilla)

 

***

Évértékelőnk hamarosan folytatódik újabb cikkekkel!

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya