Fókuszban Ráadás

Éves mérleg 2018: A legjobb filmek (20.-11.)

Nincs évzárás a legjobb filmeket listázó cikk nélkül. Ha panaszkodtál volna, hogy idén nem volt mit nézni, tekintsd meg listánkat – és gondold újra.

A Filmtekercs.hu szerkesztősége sok, merőben eltérő ízléssel bíró szerzőt tömbösít, így közös listáink is a változatosság jegyében fogannak. A 2018-as év legjobb filmalkotásait tartalmazó cikkünk első felvonása már láthatóvá teszi, hogy ha az ember a legkiemelkedőbb műveket keresi, érdemes sokfelé tekintenie a gyöngyszemekért.

Az alábbiakban top 20-as listánk első felét olvashatjátok.

 

20.   A hihetetlen család 2.

A Pixar rajongói türelmesek, és a 14 év várakozás meghozta eredményét. Az animációs stúdió az utóbbi években rendre összecsapta folytatásait, ám a Parr család sztorijával nem lehettek ilyen könnyelműek. A túláradó rajongói szeretetből származó elvárások pedig az évek múltán nem lettek magasabbak: igazából egy könnyed szuperhőskaland is megtette volna, mégis sikerült tartalommal felduzzasztani az új részt. A gondolatisága pedig egy egyszerű szerepcserén alapszik, melyben a gyereknevelő családanya és a terepen ellenfeleket csépelő apuka váltják egymást. Az ebből fakadó kihívások pedig jobban összekovácsolják a családot, mint valaha.

Könnyű is lett volna kiszolgálni a kultúrbalt a nemi szerepcsere történettel, melyben a bumburnyák szexista apukán jót nevethetünk, miközben ámulhatunk a tökéletes női hősön. A hihetetlen család 2. flörtöl is ezzel a gondolattal, ám hamar lecseréli egy érvényesebb üzenetre. Az nem meglepő, hogy Nyúlányka sokkal alkalmasabb az akcióra és embermentésre, mint az erőművész Mr. Irdatlan, ám utóbbi sem szenved behozhatatlan hátrányt a gyereknevelésben. Kettejük konfliktusa során a készítők a mérleg mindkét serpenyőjébe pakolnak és harmóniát teremtenek. A család összhangjához pedig nagy szükség van arra, hogy mindenki tudja, hol tehet hozzá a közös egészhez. (Szécsényi Dániel)

 

19.   Floridai álom

Sean Baker azon kevés alkotók közé tartozik, akik filmjeikben úgy tudnak foglalkozni a társadalom peremén élő emberekkel, hogy nem érezzük rajtuk a szamaritánusszerepben tetszelgő rendező nárcizmusát. A Floridai álom iskolapéldája annak, hogyan lehet őszintén, hamis kicsengés nélkül megmutatni a kilátástalan helyzetben élők mindennapjait, elkerülve a nyomorpornóvá válást. Egy gyerekcsapat szemén keresztül ismerjük meg a Disney World árnyékában élő, de oda soha el nem jutó hostellakókat, Moonee (Brooklynn Prince), Jancey (Valeria Cotto) és Scooty (Christopher Rivera) pedig a fantáziájuknak köszönhetően képesek játékként tekinteni a pénztelenség adta nehézségekre, és még egy szivárvány is elég ahhoz, hogy egy porfészek kastéllyá váljon a szemükben.

A gyerekek mellett a felnőtt színészek is fantasztikusak a filmben: az Instagramról felfedezett amatőr Bria Vinaite-től kezdve a több évtizedes filmes tapasztalattal rendelkező Willem Dafoe-ig mindenki tökéletesen illik Baker pasztellszínű világába, ami a maga egyszobás lakásaival és a létminimum alatt élő lakóival is varázslatosabb, mint a párszáz méterre elhelyezkedő gyerekparadicsom. Bár a magyar cím rímel a Ryan Gosling és Emma Stone nevével fémjelzett Kaliforniai álommal, az álom Baker karakterei esetében sokkal elérhetetlenebb, és jóval távolabb áll a középosztálybeli fehér emberek önbeteljesítéssel kapcsolatos problémáitól. (Rácz Viktória)

 

18.   Kutyák szigete

Wes Anderson bármelyik filmje eseménynek számít és elég jó eséllyel kerül fel az év toplistáira, és persze a Kutyák szigete sem kivétel. Furcsa, látványos, sajátos; eklektikusan váltogat realizmus és mese között; beszélő állatokat és beszélő politikusokat egy szinten kezel; egyszerre kínál társadalmi kommentárt és bizarr kalandot – a Kutyák szigete éppen annyira szerzői film, mint amennyire animációs kommersz, és persze éppen ez a keverék Wes Anderson szokásos nagy erénye.

Mondhatni allegória, amely a migránsválságot képezi le egy japán metropoliszban. „Csöppet naivan és leegyszerűsítően, de – szerencsére – nem tolakodóan” teszi ezt: Anderson tudja, meddig mehet el a véleménykifejezéssel úgy, hogy ne váljon az animációs műfaj könnyedségének kárára. Az ember örömmel nézi és örömmel a szívében hagyja ott aztán a mozitermet, és nézi meg majd valamikor otthon is; minden intelligenciája és a művészfilm felé való nyitása ellenére (vagy ha nem ellenére, hát „mellett”) a humora és a túlzásai és remek grafikája könnyen befogadható élménnyé teszik. A száműzött kutyák és az elnyomó-populista politikus, a megszállott japán kisfiú és a társadalmilag harcos amerikai lány az év egyik nagy kalandját szállítják. (Havasmezői Gergely)

 

17.   Hannah – A buddhizmus útja Nyugatra

Hannah Nydhal dokumentarista portréja egy inspiráló személyiségű nőt mutat be, aki nélkül a buddhizmus nem terjedhetett volna el Nyugaton. Interjúkon, visszaemlékezéseken és korabeli felvételeken keresztül körvonalazódik egy lenyűgözően mozgalmas és kemény munkával teli életút. A dán hippi Hannah férjével, Oléval együtt a hatvanas években Nepálba utazott, hogy a pszichedelikus élményeknél is jobbat találjanak, így lettek a 16. Karmapa első nyugati tanítványai. Hosszú évek áttanulása után megkezdték fáradhatatlan munkájukat, hogy a tudatról szerzett ismereteiket megoszthassák a nyugati világgal. Ole volt előtérben, így Hannah áldozatos és a háttérben folytatott tevékenységei eddig szinte „láthatatlanok” voltak az emberek számára, csupán annak gyümölcsét élvezhették. A tibeti nyelvű tanítások fordításán kívül ő is szervesen segédkezett világszerte több mint félezer meditációs központ létrehozásában férje oldalán.

A dokumentumfilm bár bepillantást enged a buddhizmus alapjaiba, nem mélyed bele túlságosan a Gyémánt Út tanaiba, cserébe megmutatja a XX. századi buddhizmus viszontagságos valláspolitikai helyzeteit, egy számunkra ismeretlen világ szokásait, a tudat fejlesztésére nyitott emberek gondolkodását és legfőképpen egy olyan nő életét, aki férfiakat megtörő körülmények között is folytatta azt, amiben hitt. Arra tette fel az életét, hogy az általa tapasztalt boldogságot és békességet átadhassa másoknak és eszerint cselekedett az utolsó pillanatig. Ritka az ennyire erős és motiváló női portré, amely ráadásul kulturális érdekességekkel is szolgál. (Szádeczky-Kardoss Klára)

 

16.   Lucky

Roger Ebert világhírű filmkritikus szerint az a film már biztosan nem lehet teljesen pocsék, amelyikben Harry Dean Stanton feltűnik egy mellékszerepben. Akkor milyen lehet egy film, amelyben az ikonikus karakterszínész főszerepet játszik? Pimaszul erőteljes, már csak azért is, mert a rendíthetetlenséget sugárzó Harry Dean Stanton a megingathatatlan Lucky szerepében lényegében önmagát alakítja. A sors fanyar iróniája, hogy teljessé vált a két személyiség összeolvadása: mert ahogy a 90 év körüli Lucky szembesül saját halandóságával, hogy aztán egyetlen mosollyal túl is lendüljön rajta, úgy a 91 évet megélt Harry Dean Stanton sincs már köztünk. Hattyúdalával azonban nemcsak saját halálával nézett előre szembe, hanem számvetést és örökbecsű (sír)emléket is készített. Méltóbb búcsút egyetlen színész sem kívánhatna magának…

John Carroll Lynch elsőfilmje azonban nemcsak Harry Dean Stanton miatt nagyszerű, hanem irigylésre méltó életfilozófiája miatt is. A film a létezés egzisztencialista kérdéseit kutatja, a szorongást azonban, amennyire csak lehet, a háttérbe szorítja, és a derűből fakadó erőt preferálja. Arra nevel, hogyha senkinek vagy semminek neveznek, azt mosolyogva megköszönd. Hogy stabil önazonossággal a napi rutin sem válhat zsibbasztó robottá. Hogy a Paradicsom zárt kapujának is be lehet szólni. Sőt a színészként felbukkanó David Lynch szájából is érdemes egy tanácsot feljegyezni: ha a 100 éves teknősöd eltűnt, mert te nyitva hagytad a kaput, akkor távozása nem biztos, hogy tragédia – a házikedvencednek is lehet dolga. A Lucky az év legbölcsebb filmje, garantált elixír bárminemű szorongásra. (Kiss Tamás)

 

15.   Keresés

Volt idő, amikor a found footage stílus egy újszerű és izgalmas kísérletnek számított, ami gyökerestül felforgatta a nézői elvárásokat, elég csak az 1999-es Ideglelésre vagy az első Paranormal Activity filmre gondolni. Sajnos az utóbbit tucatszámra követő hasonlóan olcsó, de annál sablonosabb és pocsékabb utánzatok eleget tettek ahhoz, hogy 2018-ra a nézők többsége akut rosszullétet kapjon ettől a zsánertől. Az izgalom, az újszerűség élménye, a tényleges meglepetés hatása az, ami látszólag eltűnt a found footage-ból, és ez az, amit a Keresés képes volt visszahozni.

Pedig látszólag ez a film is egy szimpla parasztvakító ötletre épül, miszerint a film teljes cselekményét számítógépek, kamerák és egyéb technikai eszközök felületén keresztül kísérhetjük figyelemmel. De az író/rendező Aneesh Chaganty rendkívül tudatosan használja a megjelenő technológiát, a mindennapi életünkben is jelenlévő weboldalak pontosan azt a funkciót látják el, amire tervezve lettek, és ez a hitelesség pedig nem egy ezerszer látott szellemes horror alapja. Hanem egy igazi torokszorító, karfaszaggatóan izgalmas, csavaros thrillernek.

John Cho maximális hitelességgel játssza a hitchcocki főhőst, az átlagembert, akit egy borzalmas szituációba dob bele az élet (kamasz lányának nyoma vész), segítséget nem kap, minden ellene dolgozik. De ő mégis erőnek erejével nyomoz, kutat, és veti bele magát a cybervilág mélyébe, hogy rátaláljon arra az emberre, aki számára a legfontosabb. Ráadásul sok társával ellentétben a Keresés jól megírt karakterekkel, motivációkkal és színészi játékkal van felvértezve. Így érezzük a cselekmény valódi súlyát, együtt éljük át a főhős mélypontjait és kétségbeesését. Az év legkellemesebb meglepetése a Keresés, iskolapélda arra, hogy a forma nem minden, a kreativitás és az odafigyelés a történetmesélés legfontosabb részei. (Szabó Kristóf)

 

14.   Bosszúállók: Végtelen háború

Az Eredet óta nem fejtett ki ekkora hatást egy hüvelyk és egy mutatóujj apró mozdulatsora. Amikor DiCaprio a film végén megpörgette búgócsigáját, szabályosan felrobbant az internet, hosszas viták sora formálódott, és néhány még ma is tart. Ez a kivételes horderejű popkulturális hatás mégis kismiska Thanos csettintése nyomán bekövetkező Stroke-cunamihoz képest.

Hogy volt-e idén jobb film a Bosszúállók: Végtelen háborúnál, az nem kérdés. Az viszont tény, hogy az év legmonumentálisabb mozis nagyágyúja volt. A már most kultikus státuszhoz közeledő szuperhőssztori minden idők negyedik legtöbbet termelő vállalkozásává lépett elő a jegypénztáraknál. Teljes mértékben indokolt a szereplése ezen a listán is, még akkor is, ha az egyenletből kivonjuk az őt megelőző, majd követő hype-hullámot, és csupán önmagában értékeljük.

Rendhagyó képregényadaptáció, amely úgy viccelődik önironikusan, hogy közben az emberiség egyik legégetőbb problémájáról szól, a Marvel eddigi legkomolyabb egyéni sorsdrámáiba csomagolva. Ha nem tudnánk, hogy már az ajtóban dörömböl a folytatása, akkor kifejezetten traumatikus élményt nyújtana sokmillió gyereknek, képregényrajongónak és moziszeretőnek. Az effajta (a stúdiótól eddig nem sűrűn látott) bátorság teszi igazán értékessé a Végtelen háborút. Emiatt hagyjuk figyelmen kívül, hogy tudjuk, ez csak egy pillanatnyi melankólia volt. (Gyenes Dániel)

 

13.   Ruben Brandt, a gyűjtő

A kubista animáció – a Ruben Brandt, a gyűjtő már azelőtt megosztó volt, hogy bárki megnézte volna. És bár elsőre valóban kissé öncélúnak hat a film stílusa, nézés közben kiderül, épp ezáltal vált lehetővé, hogy olyan gazdag legyen, amilyen. A szélsőségesen erős képi világa ennek ellenére a mai napig eltaszít sokakat, de az avantgárd már csak ilyen.

Pedig a Ruben Brandt, a gyűjtő valójában egy heistfilm. Rablásról és betörésről szól, átverésről és bandáról, remek karakterekkel. Mimi (Hámori Gabriella) egy kleptomán rabló, vagyis rablás közben elcsábul, és ellop valami mást. Márpedig ezt kezelnie kell, és így kerül kapcsolatba Ruben Brandttal (Kamarás Iván), a híres művészetterapeutával. Csakhogy Ruben maga is sérült. Mimi és a többi páciense összefognak, hogy segítsenek feldolgozni pszichológusuk traumáját.

És ez a történet még csak a felszín, mélyebben ezer réteg húzódik meg. Az önéletrajzi elemekben bővelkedő alkotás ugyanis nem pusztán ars poetica, hanem l’art pour l’ars poetica. Valahol a kérdése is ez: mi más lehet a művészet célja, ha nem a szórakoztatás? Rendkívül sokrétűen járja körbe ezt a problémakört a Ruben Brandt, a gyűjtő, és a megannyi értelmezési lehetőségtől csak még gazdagabbá válik. A végeredmény pedig egy olyan (mű)alkotás, amire magyarként különösen büszkék lehetünk. Végre nem követünk egy trendet, hanem diktáljuk azt. (Tóth Nándor Tamás)

 

12.   Örökség

A legnegatívabb dolog, amit el tudok mondani Ari Aster rendezői debütálásáról, hogy néhol, apró pillanatok erejéig érződik, hogy ez egy elsőfilmes, még nem annyira rutinos rendező műve. Esetleg még annyit, hogy talán jobban állna a filmnek, ha kissé rövidebb és így töményebb lenne. Ám ezt a két mondatot is nagy erőlködés árán tudtam csak megfogalmazni, mert az igazság az, hogy az Örökség az elmúlt évek egyik legfrissebb, legkülönlegesebb és leginkább letaglózó horrorfilmje. Noha a démonidézős, ördögűzős filmek ismerős paneljeiből építkezik, ám mindig épp, amikor már sejtenéd, hogy mire megy ki a játék, Aster újra és újra kirántja alólad a szőnyeget. Egy stílusában a hetvenes évek klasszikusait idéző, ám történetmesélést tekintve abszolút frissnek ható, nyugtalanító és a végére kibírhatatlanul feszültté váló rémálom-hullámvasút ez a film. A finálé olyan őrületesen intenzív, hogy sokáig nem feledjük el.

Ám az Örökség brutális élménye nem pusztán horror elemei által marad sokáig az emberrel, hanem a családra vonatkozó, meglehetősen kényelmetlen és fatalista tanulsága miatt is. Az Örökség drámának is épp olyan erős, mint amilyen nyomasztó horror. És akkor még nem beszéltünk a nagyszerű színészekről, különösen Toni Collette-ről, aki olyan erőteljes alakítást nyújt, amiért egy igazságos világban – ahol egy kiváló horrornak épp ugyanannyi esélye van, mint egy középszerű életrajzi filmnek – Oscar-díj járna. (Pongrácz Máté)

 

11.   Fantomszál

Egy férfi öltözködik, majd a kamera Jonny Greenwood csilingelő dallamaira táncolva végigpásztázza a lépcsőházat, ahol angol hölgyek bokája villan: sietős léptekkel érkeznek, hogy megkezdjék a napi munkát Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) szabóságában. Ez a jelenet tökéletesen kifejezi, mindazt a nagyságot, ami a filmet rendezőként, forgatókönyvíróként és operatőrként is jegyző Paul Thomas Anderson öt Oscar-díjra jelölt és a csodálatos kosztümökért azt el is nyerő Fantomszálában életre kelt. A tartalom és a forma tökéletes egységében bontakozik ki előttünk az 1950-es évek Londonjába helyezett modern Pygmalion-történet, ahol az Alma (Vicky Krieps) képében megjelenő Galatea maga mellé „emeli” alkotóját, és ahol a baljós hangulat ellenére is végül finom szálakkal mindent átsző az a bizonyos véd- és dacszövetségben köttetett szerelem.

Mindig is kedveltem Paul Thomas Anderson filmjeit, egyértelműen elfogult vagyok Daniel Day-Lewissal kapcsolatban, és imádom egy-egy korszak finom lenyomatait bármelyik kosztümös filmben, a Fantomszál azonban messze meghaladta a részek összességét: igazi mestermű, ami számomra egyértelműen az év – ha nem az évtized – legcsodálatosabb filmje, amit rögtön újrakezdtem nézni, amikor véget ért a főcím. Azt beszélik, ez Daniel-Day Lewis utolsó filmszerepe – bízom benne, hogy a hír csak a filmet emelő marketinggépezet része volt, de ha mégis így volna, méltó lezárása lenne egy fenomenális életműnek: optimista végkifejlet, ami után már nincs szükség folytatásra. (Molnár Kata Orsolya)

 

***

Cikkünk hamarosan folytatódik a legjobb tíz filmmel!

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..