Ráadás

Éves mérleg 2019: A 10 legcikibb jelenet

Nem maradhat az évösszegzés kín, szenvedés, szégyen és szitkozódás nélkül. 10 ciki jelenet a 2019-es filmtermésben is akadt.

Definiálni a „ciki jelenet” kategóriát nem minden esetben egyszerű. Néha csupán gondatlan logikai bakik miatt kapom fel a fejem, máskor egy röhejes ábrázolásmód sarkall nevetésre az alkotók szándéka ellenére. Ami összefogja a ciki jeleneteket, hogy minden esetben kibillentenek a filmélményből: mondjuk, mert ostobaságot látok a vásznon, vagy méltatlan, esetleg következetlen építkezést.

Az idei felhozatalban azonban feltűnő számban voltak jelen olyan dörgölőző, álfeminista pillanatok, melyek őszintétlenségükkel vívták ki a helyezéseket. Az „erős nők” címszó alatt bevetett vérgagyi pózolások több nagyobb filmben is erőtlennek mutatkoztak – többek közt ebbe bukott bele a Fekete karácsony és a Charlie angyalai is.

A továbbiak spoilereket tartalmaznak! Mindenki saját felelősségre olvasson!

Mielőtt elkezdjük, pár momentum kimaradt a listából. Számomra a Manson brigád ad hoc legyilkolása a Volt egyszer egy… Hollywood végén egy szükségtelen hangulattörésnek hatott, a kötelező Tarantino-vérengzésnek, amit olyan jó lett volna elkerülni. A film 150 perce alatt csupán egy orrvérzést kapunk, és nagyon sokáig úgy tűnt, a rendező eltávolodott a megszokott, agyvelővel tarkított kézjegyétől. Azonban nem: kutyaharapást szőrivel, hippigyilkolást dögivel – Tarantino azt akarta, hogy élvezzük, ahogy ezeket a szerencsétlen, ostoba tinédzsereket legyilkolják a negyvenes filmesek. És hiába tudjuk, a való életben mit követtek el a figurák, azt azért ne akarja egy rendező, hogy tapsoljak a szétmarcangolt, összeroncsolt és felgyújtott hullájuk látványán.

Szintén haláljelenethez kapcsolódó: Mufasa elmúlása Az oroszlánkirály felújított verziójában meglepően erőtlenre sikerült – és, ha ebbe a jelenetbe is beletört a bicska, mi értelme volt a filmet elkészíteni? A méltán szarul sikerült Hellboy-ban pedig megcsodálhattuk Ian McShane-t félmeztelen szellemalakban, ahogy fiának ad tanácsokat a túlvilágról. Igazán kellemetlen, ahogy a CGI-vel odaillesztett fej beszélni próbál a bunkóagyú fiához – az érzelmesnek szánt momentumot teljesen taccsra vágja az olcsóság.

Jöjjön hát a filmes szekunder szégyen 2019-es felhozatala!

 

10.   X-Women (X-Men: Sötét Főnix)

Kevés elnyomóbb cím létezik annál, hogy X-Men – a „men” nem fedi le a csapat női tagjait, holott XX-szel jelöljük a női ivart. Ennek a patriarchális terrornak megfelelő betűlopásnak megy ellenébe Mystique (Jennifer Lawrence) karaktere, miután visszatért egy űrbéli küldetésből. A meglehetősen arrogánssá változtatott X professzorral (James McAvoy) – szintén X-et visel, a szemét! – lefolytatott vitájában számon kéri Mr. Proper külsejű kollégáján és gyerekkori barátján, miért nem X-Womenként hivatkoznak a szervezetre, hiszen úgyis a nők mentenek meg mindenkit náluk.

Mehet a taps, működik a nemek közti árokásás, csupán olyan alapokra épült, melyet ez a blockbuster-sorozat ledob magáról. Ugyanis a nemek közti különbség sosem volt egy felmerülő probléma. Hogy is lehetett volna, mikor az elnyomott mutánsközösség tagjai voltak hőseink, a csapaton belül pedig integrációval kapcsolatos ideológiai törésvonalak voltak csupán? Mystique egy jelenet erejéig behozott egy új szempontot, azonban amilyen gyorsan jött, úgy ment is – sosem emlegették fel újra a témát. Mondjuk alaptalan is volt, tekintve, hogy asztronautamentésük során az űrben ragadt emberek 90%-át Árnyék és Higanyszál szállította az óvóhelyre.

 

9.   Én vagyok a kém! (Star Wars: Skywalker kora)

A IX. epizódba bőven bele lehet kötni az utolsó részben bedobált marhaságai miatt. A Sötét Nagyúr visszatérése, a rejtett csillagromboló hadosztály, a Skywalker név felvétele egyaránt olyan pillanatok, amiktől a szemforgatóizmunk elfáradt. Azonban különösen kiakasztó volt egy kis szegmens a filmben, mely inkább azért irritált, mert annyira eldobható és felejthető volt. A trilógia egyik főgonoszának indult Hux tábornokot (Domhnall Gleeson) a folytatásban Rian Johnson megfosztotta minden tekintélyétől és méltóságától, hogy aztán J.J. Abrams ne tudjon vele mit kezdeni és a legnagyobb alibivel kiírja a sztoriból.

Már a film elején felsejlik egy kém az Első Renden belül, de a leleplezésre a cselekmény közepéig várnunk kell. A tűkön ülést elfelejthetjük, ugyanis ha elkezdünk sakkozni, hamar rájövünk: csupán egy ember lehet a kém. De szerencsére kedvenc vöröshajú Űrgolyhók-szereplőnk tisztázza is a hősök számára: „Én vagyok a kém!

Chris Terrio és J.J. Abrams forgatókönyvírási képességeit – vagy a produkció siettetett voltát – jellemzi ez a jelenet, melyben nagy felkiáltással hívják fel a figyelmet a fordulat helyére. De mi erre a magyarázat? Hux azért válik besúgóvá, hogy Kylo Rent bukni láthassa – és ha ez megtörténik, utána neki milyen pozíciója lesz? Á, mindegy, mert a következő jelenetben le is lövik. Így kell méltatlanul elpazarolni egy remek színészt és egy karaktert, akivel már két filmet átéltünk.

 

8.   A hercegnő dala (Aladdin)

A 2019-es Aladdin teljes mértékben indokolatlan volt – csakúgy, mint a Disney összes remake-je az elmúlt évben. Ám néhol okozott meglepetéseket, még azon kívül is, hogy Will Smith nem volt vállalhatatlan a Dzsinn szerepében. Jázmin hercegnőt egy teljesen új megvilágításban láthattuk – hiszen a korszellem már megköveteli, hogy egy trónörökösnőnek uralkodói öntudata legyen, ne pusztán a fehér szőnyegen érkező hercegre várakozzon. Érthető, és legalább más volt, mint elődje: a politikai ambíciókkal rendelkező Jázmin egy élőbb, vibrálóbb karakterré vált, de ez az alkotóknak nem volt elég. Egy külön dalt kellett írni csak azért, hogy demonstrálhassák Jázmin határozottságát, ahogy szembeszáll az őt rajzszögként lenyomó férfiközösséggel.

A Speechless („szótlan”) című szám teljes mértékben megfelel a Disney mostani törekvéseinek: víziót és fantáziát nélkülöző sablondalt hallunk, ami majd politikai hangvételét tekintve működőképes lehet egy Oscar-díjátadón, de az eredeti Aladdin zenei világától abszolút elüt. Szegény Naomi Scott a lelkét is kiadja magából a dal közben, de nem térül meg az erőfeszítése az erőltetett koncepció miatt. Az meg végképp nem segít, hogy Jázmin ezt a dalt a fejében énekeli, így ironikusan a Speechless című dal ideje alatt valójában csendben van.

 

7.   Pomponlánycsapat (Bosszúállók: Végjáték)

Ígérem, ez lesz az utolsó kiakadásom a stúdiók cinikus feminista jelenetein, melyeknek egyetlen céljuk van: a pozitív PR elérése a női nézők körében. De lenne egy kérdésem: miért kellett több mint húsz filmet várni, hogy az első női szuperhős megkaphassa a Marvel-univerzum berkein belül a saját filmjét? 11 év után rájöttek, hogy hoppá, mégiscsak szükség lenne egyre, ugyanis ha valamiben, ebben a DC a Wonder Womannel sikeresen lekörözte őket. Amije azonban a DC-nek nincs, az egy teljes univerzumnyi karakter, akiket a készítők a Végjáték végjátékában egy helyre tudtak terelni. A hirtelen megjelenő hadseregben pedig nők is akadnak szép számmal.

Az összes nőnemű szuperhős varázslatos módon egyszerre jelenik meg a képernyőn, hogy átvegyék a kis nyomi Pókembertől a feladatot és biztonságos helyre szállítsák a Végtelen Kesztyűt. A felsorakozás célja pedig – amellett, hogy háttérkép készülhessen belőle –, hogy a Disney megérvelhesse, igenis törődnek a női közösséggel, és ezért nézhetünk egy perc (!) erejéig csupa női mellékszereplőt közösen akciózni. Olyanokat is, akik még sosem találkoztak egymással – de hát mindenkire szükség volt a beállítás kedvéért.

A Disney azóta egyébként stratégiát váltott: idén megajándékozzák rajongóikat a Fekete Özvegy című filmmel, melyet csak a karakter halála után voltak képesek elkészíteni.

 

6.   Marie Curie beájulna (Godzilla II. – A szörnyek királya)

Ha logikus történetmesélést és tudományos hitelességet keresünk, a Godzilla-filmek ajtaján felesleges kopogtatni. A Föld alól előtörő őslényekre kíváncsi nézők inkább a csihi-puhit várják Tokió elsőszámú közellenségétől, mintsem egy érvényes megalapozását annak, amit a képernyőn látunk. Még ezt a padlón lévő lécet is sikerült alulmúlnia a Michael Dougherty (Krampusz) által rendezett folytatásnak, ami a Vera Farmiga alakította tudós és édesanya világmegmentő tervét taglalja. A filmben pozitív szereplőkként feltüntetett figurák pedig szörnyülködve hallgatják borzalmas ötletét a bolygó megmentésére – pedig elvileg nem őrült meg a karakter.

Dr. Emma Russell szerint ugyanis hagyni kell, hogy a lények visszavehessék a bolygót, és hogy helyreálljon a kihalásban lévő ökoszisztéma. És, hogy mi miatt állna helyre, ha felhőkarcolóméretű szörnyek lepnék el a világunkat? A filmben rengetegszer használt radioaktivitással gyógyítják Földünket. Igen, az egyik értelmiségi főszereplő azt gondolja, hogy a sugárzás fog burjánzó aljnövényzetet teremteni, melyből az új élet sarjad. És valóban, az emberiség jó része ki fog halni, de ezt az áldozatot meg kell hozni. Emma később, mikor elindítja a folyamatot, egyből megtapasztalja, hogy a közös élet ember és titán közt nem vezet semmi jóra. A közönség pedig egyemberként csap a homlokára a láttatott idiotizmus okán.

 

5.   Fulladásos agyhalál (Üveg)

M. Night Shyamalan Üveg című filmjéhez izgalmas út vezetett. 2016-ban a Széttörvével felfedte, hogy igazából A sebezhetetlen univerzumában játszódott a története – nem sokkal később pedig bejelentették, hogy a két főszereplő karakter egy közös filmben találkozik. Az Üveg így egy nem várt trilógia befejezése lett. A „füstje, mint a lángja” mondás azonban maximálisan él Shyamalan munkájával kapcsolatban, de inkább a vízre tudnánk haragudni ebben az esetben. David Dunn (Bruce Willis) kriptonitja ugyanis az az elem, ami a bolygónk több mint 70%-át borítja, ami az égből potyog ránk, a levegőben, de még testünkben is megtalálható.

És ahogy a Jelek című filmben az űrlények seggét is képes szétrúgni, olyan hatásos a víz David Dunn ellen is. A sebezhetetlen végén hidrofóbiáját győzi le önjelölt szuperhősünk, hogy aztán az Üvegben ennek a fejlődésnek hűlt helyét se találjuk. Az elkerülhetetlen összecsapást a Szörny (James McAvoy) és a legyőzhetetlen kollégája közt ugyanis megzavarja pár szektás kommandós, akik végeznek a szuperhumán lényekkel. A Szörny golyó áldozata lesz, míg Dunn egy igazán nevetséges halált lel, mikor az egyik katona egy pocsolyába fojtja őt. Így ért véget a Bruce Willis által játszott karakter története: az erő bajnoka képtelen volt elbánni egyetlen emberrel, aki egy kátyúba tolta a fejét. Amikor szellem volt, annak jobban örültünk.

 

4.   Mélypont (John Wick: 3. felvonás – Parabellum)

Értjük, hogy John Wick egy igazán menő figura. Nemcsak a kutyák védőszentje, de egy Keanu Reeves kortalanságával bíró célzómester, aki minden helyzetből képes kiverekedni és kilövöldöznie magát. De egyvalamit nem hiszünk el neki: hogy ha kidobják egy New York-i épület tetejéről egy sikátorba, mindezt túléli. A készítők szerint azonban mégis. A John Wick 3. fináléjában hősünk barátja, Winston (Ian McShane egy újabb ciki jelenetben) demonstrálja hűségét a felette álló szervezetnek azzal, hogy lelövi Wicket, aki ezután a mélybe zuhan.

A földről azonban hamar felkaparják, John pedig a film végén virít összetörten és véresen, de annál dühösebben. A film korábban nem kért a nézőtől ekkora bizalmat egy fizikai képtelenség kapcsán, az érthetetlenség így magas fokú. Hogy gondolhatta a Continental igazgatója, hogy bérgyilkosunk csupán bibis lesz a huppanás végére? Még, ha a Mátrixban lennénk, elhinném, de hiába Reeves és Laurence Fishburne, erre vajmi kevés esély van. Az alapvetően színvonalas akciófilm az utolsó pillanatokkal szerzett kellemetlen fekete pontot.

 

3.   Antropomorf rémálom (Macskák)

Tom Hooper Macskák-adaptációja kapott a sajtótól és a nézőktől eleget. Divatos lett belerúgni a filmbe, és leköpni azt, a musical rajongói pedig nem győzték védeni az alkotást a műfajt „nem értőkkel” szemben. Azonban az nem véletlen, hogy a Macskák ekkora céltábla lett, és erre a következő kis jelenet leírása lehet a legjobb példa. A filmben a dalokat dalok váltják, majd jön utána pár dal és a végén egy kis dalolás. A szereplőket és a cselekményt csupán a szövegekből ismerjük meg: a Macskák elején hamar el is jutunk Rebel Wilsonhoz, aki egy kövér házicicát alakít.

A tespedni vágyó, folyamatosan seggre eső cirmos magáról énekel, zipzárral lerántja bundáját (mely alatt még egy bunda és egy flitteres dzseki található), miközben bemutatja a ház további lakóit: az egereket és a csótányokat. Hooper pedig olyan rendező, aki nem szeret eltérni egy kitalált koncepciótól, így az említett állatokat is emberek alakítják. Konkrétan emberi (kisgyermek) arca van a rágcsálóknak, a felvonuló rovaroknak pedig felnőtt nők kölcsönöztek fejet. És elképesztően ocsmányul néz ki, ahogy a barna bogártesten a statiszták eredeti, bőrszínű arca látható. Erre a borzalomra a Macskák később képtelen lesz rálicitálni. Az egyik jelenetben halljuk egy kutya ugatását, de örülünk, hogy meg sem próbálták ábrázolni szegény jószágot.

 

2.   Nick Fury szeme világa (Marvel Kapitány)

A Marvel Kapitánnyal a rettenetes jellegtelensége volt a legnagyobb baj: mind a cselekmény, mind a hőse kapcsán. Brie Larson faarcú „übermädchenje” jobban kiépített és eljátszott karaktert érdemelt volna. Mellette Samuel L. Jackson parádézhatott, aki fiatal Nick Fury-ként szerepelt a filmben. A S.H.I.E.L.D. marcona igazgatójának huszonpár évvel ifjabb verziója viszont szöges ellentéte volt a korábban megismert vezetőnek. A karakterfejlődés egy dolog, de a Marvel Kapitány sokszor amellett érvel, hogy Fury, a kémek kémje igazából a blöffölés nagymestere.

Az új film alapján ugyanis Fury egyáltalán nem az a szigorú fickó, inkább egy bohókás macskabolond titkosügynök. És ez ott csúcsosodik ki, mikor a baromarcú Fury a finálé után játszadozik Goose-szal, melyről azóta már kiderült, hogy veszedelmes űrlény. A mérhetetlenül ostoba férfit egyből meg is karmolja a cica, ráadásul a szeménél. Így keletkezett a karakter védjegyének számító híres sebhely az arcán – így vesztette el az egyik látószervét. Egy átkozott macska miatt. A véletlen baleset utáni jelenetekben pedig Fury ugyanúgy bohókás és idióta, mint az egész filmben volt – semmi trauma vagy zaklatottság nem érte ezzel kapcsolatban, csak behazudta ezt kollégáinak, hogy keményebbnek tűnjön.

A tél katonájában említi a karakter: „Mikor legutóbb megbíztam valakiben, az egyik szemem bánta.” – Ennél kiábrándítóbb megfejtést senki sem várt volna. Nettó legendagyalázás.

 

1.   John Connor (Terminátor: Sötét végzet)

Könnyen lehet, hogy 2019 volt az év, amikor a stúdió végre belátta, felesleges Terminátor-folytatásokon gondolkodnia. A sok rettenet próbálkozás után a Sötét végzet végre igazi koporsószögnek tűnik a franchise történetében: elsősorban gyenge anyagi bevétele, nem utolsósorban pedig minősége okán. A Sötét végzet nagyon kemény felütéssel indít, és képes vele mindent elrontani azok számára, akiknek valaha is kedves volt a ’84-es eredeti és a ’91-es folytatás.

A hatodik mozifilm ignorálja A gépek lázadását, a Megváltást és a Genisyst – így közvetlenül folytatja Az ítélet napjának eseményeit. Az említett végzetes dátum eljövetelét ugyanis megakadályozták: Sarah és John Connor egy strandon tölti megérdemelt pihenését. A készítők CGI-vel rekonstruálták a ’90-es évekbeli arcokat – Edward Furlongot pedig konkrétan erre az egy jelenetre rángatták vissza, hogy arcát referenciaként használhassák. Ám mire feldolgozzuk, kiket is látunk a színen, már késő: jön egy újabb Arnold-típusú halálosztó és végez a fiúval. Sarah Connor pedig fia hullája fölé hajolva gyászol.

Tim Miller egy új irányt akart szabni a Sötét végzetnek, de ehhez azt a blaszfémiát választotta, hogy semmissé tette Az ítélet napjának cselekményét. Figyelmen kívül hagyja a küzdelmet, a karakterfejlődést és minden fontosabb eseményt, amit a leginkább szeretett második rész tartalmazott. Hogy aztán mit építsen belőle? A film első három percében megölje a legfontosabb szereplőt a sorozatban, majd felépítsen nulláról egy hasonló karaktert, aki ugyanazt a funkciót látja el, de közel sem olyan érdekes. Szégyenteljes húzás, ami szerencsére nem térült meg: a Sötét végzet így egy újabb kiírnivaló foszlány lett a Terminátor-kánonból. A sorozat ugyanis 1991-ben lezárult, és ebben egyre biztosabbak lehetünk.

 

***

Lesd meg további évértékelő cikkeinket!

Avatar

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya