Fókuszban Ráadás

Éves mérleg 2019: A legjobb filmek (10-1.)

Melyik lett a 10 legjobb film 2019-ből? Az illuminált tánccsapat, a rémisztően nyájas svédek vagy a gazdagok közé befurakodó szélhámosok lettek a befutók? Vagy valaki teljesen más?

Olykor nehéz megtalálni, mi volt az a téma, mely egy adott évben foglalkoztatta a filmkészítőket. Ez különösen bonyolult, ha kizárólag a magyar premierekre szorítkozunk, hiszen nálunk a tavalyi év végének termését is az Oscar-átadó előtt mutatják be a forgalmazók. Ennek ellenére 2019-ben átütő ereje volt a tőkések és „tőkétlenek” közti különbségnek, többször ellentétnek is. A helyezettek közt több film is értekezik az elefántcsonttoronyban rekedt gazdagokról és az áhítozó, de annál dühösebb tömegekről.

A népszerű témát külön-külön, saját dimenzióiban is vizsgáló filmek mellé nagyívű történelmi alkotás, animációs klasszikus folytatás és bátor, kísérletező művek is bekerültek kedvenceink közé.

De ahogy egy folytatást se lehet az előző rész nélkül értelmezni, úgy ezt az összeállítás sem érdemes a korábbi helyezettek nélkül megítélni!

Fogadjátok végső toplistánkat!

 

10.   Toy Story 4.

Egy jó szériát tudni kell a megfelelő helyen lezárni. A Toy Story 3. kerek egészet alkotott és egy organikus fejlődés betetőzésével búcsúztatta a trilógiát. A kapcsolat Andyvel már történelem, de az élet nem áll meg: az új gazdánál új feltételekhez kell alkalmazkodni. A Toy Story 4. hatalmas hátrányból indult, mert nem volt elég egy önmagában működő filmként működnie – meg kellett indokolnia saját létét is. A tökéletes finálé után a Pixar inkább egy epilógust gyártott a sorozathoz, melyben Woodyt és a játékok létét eddig ismeretlen aspektusból mutatják be.

A műanyagkacatok személyiségét mindennél nagyobb érvénnyel kezelik, és – kicsit a kor elvárásaihoz igazítva, de nem dörgölőzve – az individualizmust éltetik a szolgálatkészség helyett. Mert mindenkinek jár az élet, amit élni szeretne – még azoknak is, akiket arra teremtettek, hogy szolgáljanak. A mesterséges intelligenciát taglaló történetekhez hasonló utat jár be a Toy Story 4., de mindezt a Pixar legjobb arányérzékével kell érteni. Gyerekeket és felnőtteket egyaránt megragadó tartalom tele humorral, pompás látvánnyal és kedvelhető, rétegelt karakterekkel.

1995-ben, lassan huszonöt éve kezdődött a Pixar mozifilmes pályafutása Woody seriffel. Mondhatni, az alfája és omegája a stúdió létezésének, és amíg ilyen tisztességgel és gonddal kezelik, addig a Disney által birtokolt vállalatban érdemes még bízni, nem adták lejjebb. (Szécsényi Dániel)

 

9.   Bolti tolvajok

Koreeda Hirokazu filmje januárban robbant be a mozikba, és azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy méltó helye van az Oscar legjobb idegen nyelvű filmjei között. A jelölést itt ugyan nem váltotta díjra, de az Arany Pálmát sikerült bezsebelnie még 2018-ban.

A Bolti tolvajok egy mesterségesen összeszerveződött család mindennapjait mutatja be, ahol egészen az utolsó pillanatig nem ismerjük meg a rokoni szálakat, sem azt, hogy ki hogyan lett a nem éppen törvényesen összeállt, mégis kifejezetten – a saját szabályai szerint – jól működő kompánia tagja. Koreeda megszeretteti velünk az „összetákolt” családot, és a néző is ellentmondásba kerül önmagával, hiszen van itt minden: bolti lopások, gyerekrablás és a háttérben, csendben, ám annál nyomasztóbban meghúzódó, ködös titkok.

És talán épp ez az összetettség adja a film legerőteljesebb hatását: egyszerre tudjuk, hogy jogilag, a hatóságok szemszögéből nézve a család tagjai bűnözők, emberi oldalról nézve mégsem tudunk így tekinteni rájuk. A film felépítése tehát kifejezetten cseles: bevon minket a család életébe, együttérzést vált ki belőlünk, hogy aztán ránk zúdítsa a már sokkal nehezebben emészthető igazságot.

Koreeda meghatóan, de giccstől teljesen mentesen (ritka erény ez a kombináció!) mutatja be egy olyan közösség életét és intimitását, akik törvényesen nem nevezhetők családnak, mégis megtanultak család lenni annak a nagyon emberi igénynek érdekében, hogy egymásra támaszkodhassanak, szerethessenek és szeretve lehessenek. (Németh Míra)

 

8.   Fehér éjszakák

Az A24 stúdió neve egybeforrt a minőségi függetlenfilmekkel s mindemellett a művészhorrorokkal – nevezzük inkább pszichothrillernek őket. Hiszen semmi olyan nem található meg bennük, ami egy kicsit is összefüggésbe hozhatók a tömeggyártott rémfilmekkel. Gondoljunk csak Robert Eggers filmjeire, A boszorkányra és A világítótoronyra. És persze van nekik még egy Ari Aster nevű fenegyerekük is, aki segített új utat nyitni a rendhagyó történetmesélésnek a tavalyi Örökséggel. A kritika azonnal az új Ördögűzőnek kiáltotta ki, vagyis egy elképesztően magas lécet kellett megugrania idén a Fehér éjszakákkal.

Most épp a svéd folklórból merített ihletet pszichologizáló rémmeséjéhez, amiben ismét nem valami szörnyszülött vagy a konkrét természetfeletti hozza ránk a frászt. Kapcsolati dráma ez a javából: Dani (Florence Pugh) és Christian (Jack Reynor) között; Dani és a családja emléke között; és persze nem elhanyagolható tényező az okkult pogány szekta, ami a tinédzserek Balaton Sound-imádatát megszégyenítő örömmel várja a Midsommar fesztivált. Aster vészjósló, de közben fanyar humorú forgatókönyvének és Pawel Pogorzelski hipnotikus, mégis kimért fényképezésének elegye úgy hat, mint a gomba, amit Weird Al Yankovic Amish Paradise című videóklipje alatt majszoltunk el: parán.

Lehetne vitázni, vajon megugrotta-e az önmaga, illetve a kortársak állította lécet. Az azonban bizonyos, ha Aster így folytatja a horror zsánerének elemi szétcincálását, bérelt helye lesz minden ilyen listán. (Gyenes Dániel)

 

7.   A kedvenc

A görög „furafiú” olyan alkotások, mint A homár és az Egy szent szarvas meggyilkolása után készítette el legújabb borulatát, amelyben Anna királynő (Olivia Colman) testi-lelki kínjaiban osztozik két hatalomvágyó fúria: Sarah Churchill előkelőség (Rachel Weisz félelmetes alakításában) és Abigail Masham társalkodónő (Emma Stone fergetegesen gusztustalan játékában). Igaz történet nyomán.

A két kegyencnő versengése a királynő kegyeiért egyszerre ijesztő és nevetséges, ahogyan Anna gyengeségét és szexuális megvezethetőségét kihasználva próbálnak feljebb kapaszkodni a politika uborkafáján. Lady Churchill rég megszerzett pozícióját óvja a királyi udvarban, míg Abigail egykori prostituáltként próbálja magát kivakarni a putrilétből. Anna ingázása kettőjük között szánnivaló és megindító: a 17 gyermeket eltemető asszonyt csúf betegségek és mentális problémák gyötrik, uralkodásra gyakorlatilag alkalmatlan, és hol az erős Lady Churchill parancsolgatása, hol pedig Abigail partizánkodó manipulációja hat rá.

Olivia Colman méltón kapott Oscar-díjat a gyengekezű uralkodó megformálásáért, aki csak szeretetre vágyott, de végül csak érdekemberek cuppogását kapta, akik minél közelebb akartak kerülni a húsos fazékhoz. Lanthimos egészen sajátos szemszögből mutat meg egy olyan kort, ahol a legfontosabb kérdésnek annak kellene lennie, hogy háborúba vonul-e az ország a franciák ellen tovább sújtva ezzel az amúgy is nyomorgó népet, ehelyett a királynő saját nemi szervétől vezetve vergődik kegyencnői társasjátékában. Kockázatos vállalkozás volt, de telitalálat lett. (Moldován Tünde)

 

 

6.   Joker

Az év legsikeresebb képregényfilmjét egy tahóvígjáték-rendező készítette el a Warner Bros. égisze alatt, mindössze 60 millió dollárból, és az Oscar-szezon egyik nagy várományosa lett. Ennyi ellentmondást egy mondatban ritkán látni. Legalábbis ha a konvencionális térben mozgunk.

Kevesen gondoltuk volna, amikor megérkezett a hír, miszerint a DC Comics terhe alatt jajveszékelő Warner egy újabb Joker szerződtetésével az amúgy is kaotikus háztájékát új alapokra képes helyezni. Főleg miután bejelentették, a Másnaposokkal elhíresült Todd Phillips fogja rendezni az eredetfilmjét. Ám amikor kiderült, hogy generációja egyik legnagyobb tehetsége, Joaquin Phoenix fogja alakítani a bűn bohóchercegét, milliók lélegeztek fel egyszerre.

Az eredmény pedig minden, ami a megszokottól (vagy a várakozásoktól) eltér. Nincs itt hős, itt Arthur Fleck van, egy szociális perifériára szorult senki, akiből mindenki válik. Az elnyomott pórnép, akik a gazdagok tündöklő világában csak a vaku villanása után következő semmit látják. Nincs itt főgonosz sem, itt társadalmi elit van, a felső tízezernyi boldog lelki szegény. A fényűzéstől megrészegült arisztokrácia, aki kitermeli önnön vesztét. Olyan ez, mintha egy lázálom részleteit fejtenénk vissza. Pedig ez nem álom, ez a Joker, ami Heath Ledger ide, Christopher Nolan oda, a legkomplexebb képregénykarakter (és -film) valaha. (Gyenes Dániel)

 

5.   Mű szerző nélkül

A német rendező, Florian Henckel von Donnersmarck legutóbbi rendezése egy elképesztően csodás alkotás, ami korántsem kapta meg a neki járó figyelmet – hiába a dupla Oscar-jelölés. A Mű szerző nélkül történetét Németország egyik kiemelkedő képzőművésze, Gerhard Richter életútja inspirálta, akit most Kurt Banternek hívnak. A festő aspiráns Kurttal gyerekkorában találkozunk először a nácik Elfajzott művészet kiállításán, hogy aztán végigkövessük a tragédiákkal, szerelemmel kikövezett életét, miközben a 20. századi Németországot és számos különböző festészeti irányzatot ismerhetünk meg.

Így válik a Mű szerző nélkül egyszerre egy, a művészethez írt szerelmeslevéllé, társadalomkritikává, valamint személyes drámák megrázó történetévé. A komoly témák azonban nem húzzák le a film háromórás játékidejét: Donnersmarck remek érzékkel oldja fel a súlyos pillanatokat könnyed, humoros jelenetekkel. Azonban nemcsak a kiváló forgatókönyv miatt öröm nézni az alkotást. A rendezés, a kiválóan eltalált montázsszekvenciák, Caleb Deschanel operatőr gyönyörű képei miatt válhat ilyen líraivá a Mű szerző nélkül, melyre Max Richter zenéje teszi fel a pontot. Így kijelenthetjük, hogy Donnersmarck miután Az utazóval csúnyán melléfogott, végre visszatért A mások életével elkezdett úton: feszült, intelligens és tisztán művészi alkotást tett az asztalra. (Rakita Vivien)

 

4.   Monos

Ismeretlen dél-amerikai rendező és színészek nyomasztó dokumentarista filmje a gyerekkatonaságról? Kösz, nem – mondták itthon sokan, így lemaradtak az év egyik legjobb filmjéről. Nem hibáztatom őket: az emberek többsége szórakozni jár a mozikba, a Monos pedig egyáltalán nem szórakoztató. Nemcsak témájával, hanem nyerseségével és filmes eszközeivel is nekifutásból üt gyomron.

In medias res látjuk a fiatal katonai csapat random hétköznapját, és mintha az első néhány jelenet direkt rájátszana arra, hogy nem tudunk semmit ezekről a gyerekekről. Hogyan kerültek ide, van-e családjuk, egyáltalán miért bolyonganak otthontalanul, a lét határán küzdve az életért? Olyan nagyon történet sincs. Ahogy az ő életük sem valahonnan valahová tart, így a film is kap egy állandó monotonitást – ügyesen meghagyva persze az ilyenkor szükséges dramaturgiai kereteket. Nagyon ritkán csúszik egy-egy párbeszéd szirupos magazin gyerekmentő funkciójába – megmutatva, hogy mindenki igazából otthonra és kakaós kalácsra vágyik –, éppen csak annyira, hogy észbe kapjunk: helló, ezek a gyerekek a következő percben tényleg felrobbanhatnak. Ha éppen nem ölik meg egymást.

Legyek urát már láttunk valahol Európában (is), a Monos azonban szintet tud lépni. A fentebb leírtak hagyományos képi megjelenítéssel és dialógokkal elvesznének a süllyesztőben, ez a film azonban szuggesztív gyerekszínészi alakításokkal és néha már-már pszichedelikus képi megjelenítéssel vonzza a vászonhoz minden érzékszervünket. Hiába, a mozi már csak ilyen összérzékszervi műfaj. (Sergő Z. András)

 

3.   Eksztázis

Négy évvel ezelőtt a filmes szexualitás ábrázolásában úttörőnek beharangozott, 3D-ben forgatott Szerelem egy üres lufiként durrant ki a cannes-i filmfesztiválon – a kritikusok többsége pedig már ott tartott, hogy temetni kezdte Gaspar Noét. Viszont az argentin származású, francia székhelyű provokátort nem abból a fából faragták, hogy feladja. Noé új ötletek után kutatva olvasott egy tánccsoport meglehetősen rosszul sikerült estéjéről, amikor is sikerült az alkoholt némi droggal keverve kiütniük magukat. Noé ezt az alapötletet gyorsan felturbózta, 2018 januárjában megkereste a helyszínt, castingolta a szereplőket, és egy kicsi, de tapasztalt stábbal, sok előpróba után alig 15 nap alatt leforgatta ezt a filmet. Ami 2018 májusára már ott is volt újra Cannes-ban. Ezúttal kirobbanó sikert aratva.

Mert sok mestermű pontosan így születik: zsigerből, ösztönösen. Pont úgy, ahogy a filmben lévő táncosok mozdulatai, tele nyers energiával, egy lazán megkomponált, de biztos úton haladva. Egy úton, ami az ember alkotta pokol legmélyére vezet. Mert az Eksztázis egy pokoli utazás. Ahogy a drogok és a paranoia egyre jobban felülírja a józan észt és a gondolkodást, úgy kezdik az összezárt táncosok kimutatni a legalantasabb, legprimitívebb, legpusztítóbb ösztönöket. Noé kamerája pedig nem fordul el, ott marad, forog, pörög, repül az őrület örvényében. Színhasználata, brutális és váratlan sokkolásai, dübörgő, nézőriasztó zörejei pedig azonnal felismerhetők. Lélegzetelállítóan feszes, elviselhetetlenül intenzív és kompakt remekmű az Eksztázis, amiből végre hiányzik az az öncélúság, ami Noé előző két filmjét hátráltatta. „One more time with feeling” – hogy angolosan fogalmazzak, és Noénak most ment. Érzésből, lélekből. (Szabó Kristóf)

 

2.   Házassági történet

Noah Baumbach elkészítette a 21. század Kramer kontra Kramerjét: egy családi drámát, amely kőkeményen bemutatja, hogyan is zajlódhat le egy válás, ha a felek kényszerből kikelnek magukból, és egy-egy olyan ügyvéd áll az oldalukon, akik szem elől vesztik az embereket a történetben. Scarlett Johansson és Adam Driver kettőse elemi erővel tölti be a filmvásznat. Kettejük érzelemdús dinamikája ugyanolyan hatásosan üt át, amikor dühtől sírva ordítoznak, mint amikor kimerült csöndben állnak és csak nézik egymást. A két színész nélkül egyértelműen nem lenne ennyire maradandó élmény a film. Persze ne felejtsük, hogy Baumbach nemcsak rendezte, de írta is az alkotást, amely a maga bizonyos értelemben vett hétköznapi drámaiságával azonnal azonosulásra készteti a nézőt az alaphelyzetet és az érzelmi felállást tekintve.

Hiszen, ha nem is elsőkézből, de mindenki ismer valakit, aki elvált vagy akinek a szülei elváltak, és ezek a történetek nagy arányban nem érett és tiszteletteljes fejezetei a felek életének. Sokan ugyan felróják a műnek, hogy megpróbálja eltolni a szimpátiát az egyik irányba, azonban inkább arról van szó, hogy a realitás talaján mozogva egy válás esetén az anya mindig egy kicsit előnyösebb helyzetben van, ha a gyermek elhelyezése forog kockán.

A korántsem könnyed film pontosan adja át a frusztrált, tehetetlen és egyszerűen végtelenül szomorú légkört és helyzetet, amelyben egy olyan valaki ellen fordulsz, akit valaha (talán még most is) szerettél, és akivel közös gyereket neveltek. Gyakorlatilag egy teljes életszakaszt zár le egy válás, amely hamar pokollá válhat, és senki nem jön ki győztesként. Talán csak mi, nézők, akik Baumbach filmjével egyértelműen az elmúlt évek legerősebb családi drámáját kaptuk meg, amely csendes és a csendekbe ölt erejével viszi vászonra egy házasság temetését. (Kajdi Júlia)

 

1.   Élősködők

Amikor az Élősködők tavasszal bezsebelte a cannes-i fesztivál Arany Pálma-díját, jól sejtettük, hogy egy szofisztikált mesterművel állunk szemben. Arra azonban már nem számítottunk, hogy Bong Joon-ho koreai művészfilmje nem egy olyan alkotás, amiért csak a megrögzött cinéphile-ek fognak rajongani. Világpremierjét követően bebizonyosodott, hogy az Élősködők a kiművelt filmesztétáktól a szomszédomig mindenkit képes magával ragadni, mert egy veszettül izgalmas történetet nyújt, humorral, empátiával és horrorral fűszerezve.

Hiába ismerjük Bong Joon-ho receptjének hozzávalóit, filmjének ízét képtelenség lenne pontosan dekódolni vagy reprodukálni. A rétegzettség legalsó szintjén feszesen áll a szociális érzékenység – az a nyomorúságos, áthidalhatatlan határ szegények és gazdagok között. A rendező ezen alaphelyzet mentén vált át egy Ocean’s Eleven dinamikájú átverés-sztoriba, amiben a szatíra és a groteszk felhang, a hitchcocki suspense és a többi műfajfilmes megoldás olyan egészségesen vegyül egymással, mint tej a kakaóval. Ráadásként a cselekmény mögé bekuckózik egy filmes metanarratíva, hiszen szereplőink karaktereket kreálnak önmaguk számára, jeleneteket próbálnak el, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy a szegény család úgy játszadozik gazdag munkáltatóival, ahogy a rendező velünk.

A komplexitás fejtegetése mellett ellenben nem szabad elfelejteni, hogy az Élősködők tucatnyi kvalitása közül talán a legszebb az, hogy képes megszólítani minket. Messiásként eljött hozzánk a film, amin őszintén lehet nevetni és keservesen sírni. Bong Joon-ho és teljes stábja, színészgárdája megérdemli ezt a diadalmenetet, ami után sürgősen kezdjünk el imádkozni azért, hogy ebből az idegennyelvű filmből ne készüljön amerikai remake. (Farkas Boglárka Angéla)

 

Nézz körül további évértékelő cikkeink közt!

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..