Fókuszban Ráadás

Éves mérleg 2019: A legjobb filmek (20-11.)

Mi (Us)

2019 legjobb filmjeinek első köre megérkezett: jöjjenek az önmagukkal harcoló amerikaiak, a koraérett gyerekek, az útkereső művészek és a világűrt feltérképező magányos hősök! 

A bejglikómából felébredve a szerkesztőség eltöprengett, mik voltak azok a filmek, melyeknek idén a legnagyobb élményeket köszönhetjük. 2019 kapcsán sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy nem akadt néznivaló. A kellemes meglepetésekre, és nagy rendezők idei visszatérésére egyaránt érdemes emlékezni.

Éves mérleg 2019: A legnagyobb csalódások

Páran már kiírták közülünk magukból a csalódásaikat, de volt köztük pár alkotás, aminek csapatunk nagy része képtelen volt ellenállni. Ne lepődjetek meg, ha itt (is) előfordulnak!

Íme, az év legjobb filmjeit tömbösítő listánk első fele!

 

20.   Rocketman

A zenészportrék korát éljük. A Queennek szentelt, megosztó Bohém rapszódia és a George Michael tiszteletére emelt, igencsak felejthető Múlt karácsony között érkezett meg az Elton John függőségeivel való harcát megéneklő Rocketman, ami az idei év egyik legnagyobb meglepetése volt. A főszerepet alakító Taron Egerton ugyanis sem nem egy kiköpött Elton John, sem nem énektudásáról volt ezidáig híres, így nem meglepő, hogy sokan csúfos bukást vártak a filmtől. Az Eddie, a sast is jegyző és a Bohém rapszódiában Bryan Singert váltó Dexter Fletcher azonban bebizonyította, hogy néha bizony pont a járatlan utak vezetnek sikerre.

A Rocketman ugyanis messze több lett, mint Elton John biopicje. A musical fantasynek titulált film valóban inkább egyfajta belső utazást jelenít meg: a zenész gondolatai és érzései váratlan musicalbetétekben jelennek meg, Lee Hall forgatókönyvíró pedig úgy döntött, hogy – a Bohém rapszódia finomkodó útjával szemben – a kendőzetlen igazsággal, öniróniával és a bálványok ledöntésével emeli történetét egy magasabb, önmagán túlmutató szintre. Persze mindez nem lett volna lehetséges Taron Egerton nélkül, aki – hiába van a színész és a megformált ikon között fizikailag oly’ nagy különbség – Elton Johnnabb még Elton Johnnál is. Minden másodpercben hiteles, mindig pillanatban szerethető – csakúgy, mint a zenész megunhatatlan dalai, melyek az amúgy is parádés filmet még imádnivalóbbá teszik. (Molnár Kata Orsolya)

  

19.   Mi

A félelem zsánere annyi változáson ment már keresztül, amióta lefektették annak alapvetéseit – most pedig beköszöntött a humanista horror korszaka. Nem azt állítom, hogy manapság nem készülnek tisztes szörnyfilmek, misztikus alkotások vagy egyszerűen az emberek félelmeit adaptáló mozik. Hanem azt, hogy mára elért az emberek ingerküszöbe egy olyan fejlettséget, ami csak a röhejt látja egy-egy jump scare-ben. Éppen ezért nem elég a passzív szemlélődés. Mi magunknak, személyesen kell, hogy érezzük a tapintható rettegést. Vagyis az új horror alapja az ember, legfőképp az emberség sötét oldala. Jordan Peele pedig miután a Tűnj el!-lel sebesre kaparta a téma felszínét, idén leásott a legmélyére. Mi magunk legsötétebb bugyraiba.

Kevés olyan őszinte előzetest látni manapság, mint a Mié. Rorschach-teszt fodraiból kapjuk meg a szükséges információt: ez nem egy olyan film, ami könnyen emészthető. Ez egy olyan pszichothriller, ami bár támaszkodik a jump scare-ek hatására, de két bekakálás között olyan rémálomszerű képek őrlik idegrendszerünket, melyek miatt inkább kikapcsolnánk, hogy megszabaduljunk a feszültségtől. Őszinte tálalás, hiszen maga a film is ilyen. Ne higgyük, hogy a mesterien felépített hirtelen frász után nyugtunk marad. Elég csak Lupita Nyong’o nyers rettegéstől dermedt, könnytől ázott tekintetébe nézni. A poklot járjuk meg mire a lezárásban érvényt szerez Peele társadalmi és morális kritikája. A stáblistát követően pedig nem marad nekünk más csupán Luniz I Got 5 on It című dala, amit már soha többé nem hallhatunk füvezős házibulihimnuszként. Csakis mi magunk árnyékvilágának témájaként. (Gyenes Dániel)

 

18.   Portré a lángoló fiatal lányról

Céline Sciamma legújabb, Portré a lángoló fiatal lányról című filmje a rendező eddigi legkiforrottabb munkája, korábbi alkotásaiban (Tomboy, Csajkor) felvonultatott és kézjegyévé vált formanyelvi megoldásainak esszenciája.

Gyönyörűen kidolgozott, egységes és esztétikus látványvilágot teremtettek az alkotók. A film vizuális szövetét a minimalista megoldások (párbeszédek hiánya) és az erőteljesen stilizált, szabályos beállítások hozzák létre. Lélegzetelállítóan fényképezett és precízen megkomponált képeket láthatunk, a film minden egyes beállítása önmagában megállja a helyét, mintha két órán keresztül folyamatosan festmények sorozatát látnánk. A filmben a látvány olyannyira szerves része a történetnek, hogy narratív eszközzé, kontextussá válik.

A zenéről beszélni olyan, mint az építészetről táncolni” – sokat idézett mondás a művészet, az érzéki benyomások nyelvi megragadhatóságának abszurdságáról, amely jól érzékelteti a történet művészetről alkotott fejtegetéseit, valamint a főszereplők, Marianne és Helïose egymás iránti múlhatatlan vágyódását és szerelmét. A Portré a lángoló fiatal lányról példátlanul szép film a szerelemről és az alkotásról, méltán szerepel év végi toplistánkon. Története azokra a (reneszánsz) festményekre emlékeztet, amelyeknél első ránézésre kapunk egy szép látványt, a valódi dráma azonban rejtve, a háttérben zajlik. (Varga Dóra)

 

17.   Testvérlövészek

A western halott. Állítólag valamikor a ’90-es években hunyt el, talán a műfajösszegzőként is felfogható Nincs bocsánatot követően. De, ha jobban visszamegyünk, akkor már a Volt egyszer egy vadnyugat is egy gyönyörű hattyúdala volt a klasszikus és spagettiwesterneknek. Mindenestre bármi is legyen a végpont: a western halott. Kivéve, hogy mégsem akar igazán kimúlni. Persze, ha csak a számokat nézzük, akkor valóban: az ezredforduló óta jóval kevesebb cowboyos, indiános, banditás, pisztolypárbajos film készül. Cserébe, ha mégis jön, akkor nem csupán azért érdemli meg a figyelmünket, mert kevés van belőle.

Jacques Audiard rendezése pedig a legkülönlegesebb filmje a műfajnak a Slow West óta. Nem pusztán azért, mert gyönyörűen néz ki, mert Alexandre Desplat ismerős westerntémákból komponált egy egészen friss zenei aláfestést vagy mert a főszereplő hármas (Joaquin Phoenix, Jake Gyllenhaal és John C. Reilly) egyaránt fantasztikus alakítást nyújtanak. Ez csak a felszín – ámbár egy határozottan mutatós felszín.

A film igazi érdeme az, hogy frissen, 21. századi fejjel képes beszélni, sőt megkérdőjelezni, több, a klasszikus westernfilmek által közvetített „értéket”. A Testvérlövészek ugyanis egy gyönyörű, lírai hangvételű műfajdekonstrukció, ami roppant őszintén beszél a toxikus kapcsolatok ártalmasságáról és a testvérek felelősségéről. Miközben pedig igazán elegánsan mutat be a műfajt sokáig meghatározó „macsó mítosznak”. Az év egyik legszebb, legjobb és talán egyik legfontosabb filmje is. Hiszen nagyszerű bizonyítéka annak, hogy egy „elavult” műfaj tükrén keresztül is lehet (sőt érdemes) a korunkat érintő problémákról beszélni. Ilyen filmeket látva pedig nem mondhatunk mást, minthogy: a western él, a western élni fog! (Pongrácz Máté)

 

16.   Ad Astra: Út a csillagokba

A többség egy látványos, helyenként kicsit elmerengő, de alapvetően maximálisan közönségbarát űrutazásos kalandfilmet várt a Csillagok között és a Gravitáció nyomdokain. Én pedig élnék a gyanúperrel, hogy James Gray, (a Z, az elveszett város író/rendezője) pontosan egy ilyen film ígéretével, na meg persze Brad Pitt közreműködésével tudott közel 100 millió dollárt kisajtolni a hollywoodi stúdiórendszerből. Hogy aztán az ilyen filmeknek a totális ellentétét alkossa meg, egy olyan filmet, amit két óráig járja a kötéltáncot a kommersz zsánerfilm és az kísérletező művészfilm között.

Roy McBride utazása a Naprendszer túlsó oldalára csak első látásra tűnik a szokásos világmegmentős, klisés blockbuster-nek. Grayt ugyanis nem a küldetés és annak menete érdekli, hanem az azt végrehajtó ember. McBride számára, aki a Földön nem tud beilleszkedni a társadalomba, egyedül az űr hideg végtelenje, ahol otthon érzi magát. Mert az űr magánya és az ő magánya közös, gyökere pedig a gyerekkori trauma, az apa hiánya. Az az apa, akinek a kutatására indul újra a végtelenbe. Gray odüsszeája hangnemben és megközelítésben sokkal közelebb van Tarkovszkij legendás Solarisához, lassú hipnotikus tempójával, unortodox vizualitásával és képi ritmikájával. Fenséges, hideg, álomszerű mégis fájdalmasan emberi karakterdráma, ami még a leglátványosabb pillanataiban is mentes a hollywoodi filmek hatásmechanizmusaitól. Természetesen anyagilag bukás volt, az elégedetlen hangokat pedig én is hallottam a vetítésem végén. Sok mesterműnek ez a sorsa. (Szabó Kristóf)

 

15.   Az ír 

Az ír pedig nem pusztán egy újabb része a „Martin Scorsese-féle gengszteruniverzumnak”, hanem egyben egy lezáró, összegző alkotása is annak. Hasonló stilisztikai és dramaturgiai eszközökkel él, mint a Nagymenők, a Casino vagy A Wall Street farkasa (azaz az évtizedeken átívelő gengszter felemelkedés és bukás történetét egy szubjektív nézőpontú narrátor meséli el). Mégsem lehet azt mondani, hogy a rendező csupán felmelegítette korábbi sikereit.

A rendező eddigi legmelankolikusabb maffiafilmje, amely minden eddiginél hatásosabban számol le a gengszteréletet övező romantikával. Tökéletes ívet és lezárást alkotva a korábbi, magasztosabb filmjeinek. Illetve – a szerencsés véletlennek köszönhetően – érdekes párdarabja az év másik nagy veterán-szerzői „blockbusterének”, a Volt egyszer egy… Hollywoodnak. Mondhatni Scorsese rendezése Tarantino filmjének az antitézise, hiszen míg utóbbi lelkes nosztalgiával ábrázolja a ’60-as éveket, megpróbálva annak esszenciáját palackba zárni, addig Scorsese őszinte, realizmussal mutatja be az idő kegyetlen múlását. Ebben a nosztalgia túltengésben szenvedő terhelt korban sokkal inkább szükségünk van egy ilyen kijózanító filmre. Érdekes, hogy a két film nemcsak abban hasonlít, hogy majdnem azonos korban játszódnak, hanem hogy mindkettő középpontjában a korszak egy ikonikus bűncselekménye áll, amely mint a visszaszámlálás végpontja határozza meg a cselekményt.

Hála – a még az illúzióromboló CGI-maszk alatt – is hatalmasat alakító De Niro, Pacino és Pesci hármasnak, illetve Scorsese megkapó és mesteri rendezésének, Az ír egy maradandó filmélmény. Keserédes lezárása és hattyúdala egy korszaknak, egy műfajnak és egy életmű részének. (Pongrácz Máté)

 

14.   Hidegháború

Egy végtelen körforgásként tartó néptánc. Egy összetört lelkű fiatal nő éneke egy francia bárban. Két ember, akik békésen várják a beteljesülést egy kies földúton. Pawel Pawlikowski azon rendezők egyike, akik pontosan tudják, hogy a puszta képeknek mekkora ereje van. Minek húzni az időt végtelen dialógusokkal, amikor elég csak egy tökéletesen megkomponált kép vagy jelenet, ami tökéletesen átadja az üzenetet. Az Idával Oscart nyerő lengyel rendező ezen filmjével a legnagyobb kortárs európai rendezők közé emelkedett, egy olyan alkotóvá, akinél a nemzeti múlt személyes és általános tragikuma és feldolgozása ugyanúgy jelen van, mint az általánosabb, univerzálisabb emberi témák boncolgatása.

A Hidegháború két ember sorsán és soha be nem teljesülő szerelmén át mutatja be a 20. századi kelet-európai emberek sorsát. Akiket hazájukban a kommunista hatalom be és meg akar törni, ezért csak a nyugatra menekülés az egyetlen út. De Nyugaton hiába van jólét és karrier, a disszidens soha nem fogja magát otthon érezni, mindig ott lesz a hiányérzet, hogy nem tartozik sehová, senkinek se lesz a valakije, csak egy idegen. Wiktor (Tomasz Kot) és a fiatal Zula (Joanna Kulig) szerelme is ilyen: Lengyelországban tilalom és tabu, Párizsban teljesen engedett, mégis konfliktussal teli és kiüresedett. Több évtizedes, viharos viszonyukat Pawlikowski zárt, feszes, az utolsó mozdulatig megkomponált, lélegzetelállítóan szép fekete-fehér szekvenciákban mutatja be. Nem kell neki két és fél óra, csak 89 perc. Mikor pedig az utolsó szavak elhangzanak, nem marad semmi, csak a búzamezők suhogása. (Szabó Kristóf)

 

13.   Az aszfalt királyai

Nagyon ritka, hogy egy film két eredeti címe mellett is a magyar változat legyen a legtalálóbb, James Mangold sportkocsis-versenyautós drámájánál azonban ez a helyzet. Se a Ford v Ferrari, se a Le Mans ‘66 nem fogja meg pontosan a film esszenciáját. Azt, hogy két ember eszméletlen kemény munkája révén a Ford történelmet írhatott az aszfalton.

A 24 órán át tartó verseny Le Mans-ban a mai napig az egyik, ha nem legmegerőltetőbb és legveszélyesebb autóverseny, amelyhez kapcsolódóan több mint húsz ember vesztette már életét a kezdetek óta. A ’60-as évek második felére a Fordnak elege lett abból, hogy a Ferrari uralta a mezőnyt, ezért Carrol Shelby (Matt Damon) volt versenyzőt bízták meg azzal, hogy megtervezzen és megépítsen egy olyan modellt, amely felveszi a versenyt a Ferrari autóival. Shelby hozta be a csapatba Ken Miles (Christian Bale) pilótát, akivel aztán sikerült is végül győzelemre vinni a csapatot.

Már maga az igaz történet is felemelő és izgalmas, hát még a versenyek részleteinek bemutatása. Autós filmet nehéz úgy megírni és megrendezni, hogy a kezdeti brutális ütem és tempó ne veszítsen a lendületéből és a szórakoztató oldalából. Az aszfalt királyai azonban nemcsak, hogy tartja a tempót, de növeli is azt, ráadásul humorral. A szereplőkkel együtt drukkolunk, sírunk és nevetünk, és függetlenül attól, hogy ismertük-e korábban a verseny végkimenetelét, mind a tíz körmünket lerágjuk a bizonyos ‘66-os megmérettetés alatt. A technikai elemek és a sok versenyzés ellenére sem válik túl egyoldalúvá és unalmassá a film, hiszen a karakterek közti dinamika, a magánéletbe nyúló jelenetek és a Damon-Bale duó szimpatikus és erős kémiája szépen hozza egyensúlyba az összképet. Az aszfalt királyai az év egyik legmagasabb színvonalon elkészített közönségfilmje. (Kajdi Júlia)

 

12.   Kafarnaum: A remény útja

Senki sem tökéletes, saját szüleink sem. De mi az, amit igenis számon kérhetünk rajtuk? Minden felnőtt saját felelőssége, hogy életét kezébe vegye és feldolgozza korábbi traumáit. Ennek része a szüleinkkel való szembenézés. De mi történik az oda vezető úton?

A Kafarnaum fontos film és minőségi filmélmény. Erős kombináció ilyen érzékeny és aktuális témában. A filmben a főszereplő gyermekért, Zainért izgulunk, mert állandóan a határon mozog: bármelyik pillanatban megtelhet a mérleg az őt ért traumákkal annyira, hogy onnan csak visszafelé vezet út, a jövőbe semmi. Zain ösztönös igazságérzete és gyógyító dühe harcossá teszi, és erőszakkal írja újra saját határait. Önmagát választja. Bíróságon perli szüleit, amiért azok felelőtlenül hozták a világra és ezzel a nyomorba kényszerítették őt.

2017-ben a kirgiz Aktan Arym Kubat filmje, a Kentaur egy olyan férfiról szólt, aki a régi hagyományok utolsó igaz képviselője volt. Elmúlásával olyan értékeket siratunk el visszavonhatatlanul, amelyek örök hiányérzetet hagynak bennünk. De mi történik, amikor egyes hozzáállások, addig meg nem kérdőjelezett életfelfogások maradandó kárt okoznak? Ha a hagyomány nem fenntartható? Rengeteg erő lakozik a filmben: Nadine Labaki (És most merre?, Karamell) egy generációs problémát terjeszt ki globális kérdéssé, amely éppúgy hív minket személyes fejlődésre, mint társadalmi állásfoglalásra. (Szin Karolina)

 

11.   Volt egyszer egy… Hollywood

Tarantino kilencedik filmjét hatalmas várakozás előzte meg – a Volt egyszer egy… Hollywood azonban nemcsak beteljesítette a hozzá fűzött reményeket, messze túl is szárnyalta azokat. A B-film, az exploitation, a ’60-as évek és a tévékultúra szerelmese elkészítette a maga Így jöttem-filmjét, mely bár nem önéletrajzi ihletésű, mégis egyfajta, „mi által lett Tarantino Tarantino”-típusú önvallomás. A Volt egyszer egy… Hollywood messze túlmutat önmagán és egy „mi lett volna, ha”-történet segítségével vezet Hollywood és a Sharon Tate-gyilkosság kulisszái mögé. Persze nem beszélhetnénk Tarantinóról, ha a történet nem kapna egy hatalmas csavart – a különböző rétegek egymásra csúsznak, és szinte egyszerre kelnek életre előttünk az univerzum párhuzamos valóságai.

A film persze hozza a már megszokott Tarantino klasszikusokat is: szellemes párbeszédeket, érzékeny stílusgyakorlatot, ütős soundtracket és véres leszámolást kapott, aki befizetett a direktor legújabb időutazására – és még ennél is többet. Leonardo DiCaprio és Brad Pitt összeeresztésénél kevés jobb ötlettel állt elő eddig az amerikai rendezőzseni: a külön-külön eddig is számtalan meghatározó szerepet felmutató színészek most együtt életük egyik legerősebb alakítását nyújtják, de a további szerepekben felbukkanó Margot Robbie, Timothy Olyphant, Al Pacino és Dakota Fanning is hoz néhány emlékezetes pillanatot. A film legnagyobb erőssége azonban egyértelműen az ártatlanság korának ábrázolása: Tarantino olyan nosztalgiával és erővel mesél egy romlatlan, szinte naiv korról, melyet a film megnézése után már nemcsak ő, hanem – még ha korábban nem is érzett így – a néző is visszasír. (Molnár Kata Orsolya)

 

Listánk folytatódik a Top 10-zel!

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..