Fókuszban Ráadás

Éves mérleg 2019: A legnagyobb csalódások

A legnagyobb csalódások mindig azok a filmek, amiktől a legtöbbet várjuk, de képtelenek felérni az elképzelt minőséghez. De hogy ez vajon a lelkes néző vagy a film hibája, az alábbiakból kiderül!

Nem mindig éri meg tűkön ülve várni egy filmet, sokszor megszúrhatja magát az ember. Így járt nyolc kollégánk is, akik nagy reményekkel néztek meg idei filmeket, melyek messze alulteljesítették a várakozásaikat.

Íme, saját beszámolójuk, mely természetesen nem tükrözi a szerkesztőség egészének álláspontját.

Sok esetben népszerű, kritikailag elismert filmek kapcsán úsznak az árral szemben. Fogadjuk őket megértéssel!

 

Star Wars: Skywalker kora

40 éve vár több millió rajongó, hogy letaszítsák trónjáról A Birodalom visszavágot. Volt, hogy megközelítették (Zsivány Egyes) és volt, hogy nagy ívből elkerülték (Solo), Az utolsó Jedik pedig egyszerre volt képes mindkettőre sokak számára. Ekkora széthúzás még sosem volt a széria történetében, még az előzményfilmek korában sem, ez pedig jelentősen befolyásolta a Skywalker kora előtti hype-ot. Az elvárások egészen a béka segge alá zuhantak, az egyetlen kérés az maradt, hogy vonjanak egy tisztes záróakkordot. A Star Wars azonban, bármennyire is annak tűnik, mégsem kívánságműsor – pláne, ha Kathleen Kennedy vezeti azt.

Azt parancsolta J.J.-nek, húzza be a vészféket és mentse, ami menthető Rian Johnson szélsőséges örökségéből. A szó legszorosabb értelmében, a 8. epizód összes fordulatát elmondatja a szereplőkkel, majd hozzábiggyeszt egy „de” szócskát, megmossa kezeit, és riadóztatja az írócsapatot: „Figyuzzatok srácok, megvannak még az ötletek, amik annyira rosszak voltak, hogy inkább kidobtuk? Ide velük!”. Hőseink így teljesen illogikus helyzetekbe kerülnek, amelyek kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a drámai búcsútól könnyes nézői szempárok ne vegyék észre a kreatív válságot.

Megértem, hogy a Skywalker kora minden áron gigászi, epikus és fogyasztóbarát akar lenni. Minden franchise ezt csinálja. Nem csalódott, inkább dühös vagyok. Mint amikor gyerekzsúrra rendelünk bohócot, aki annyira béna, hogy minden trükköt elront, és aki gyámoltalanságát cuki lufiállatokkal leplezi. A Disney képtelen megérteni, hogy az összeguberált nosztalgiabuborékok önmagukban még nem teremtenek show-t, hiszen előbb vagy utóbb kipukkannak, nyomában pedig nem a gyermekkor szép emlékei maradnak, hanem ijedtséggel kevert csalódottság. A düh, hogy ezért a műsorért pénzt adtunk.

„Régóta vártam már. És most… Az összefogásotok okozza veszteteket.”. Ezt Palpatine mondja hőseinknek. J.J. pedig valószínűleg nem is gondolta, hogy a visszatérő Nagyúr szájába a Disney-éra Star Wars-termésének legkifejezőbb leírását adta ezzel. (Gyenes Dániel)

 

 

Aladdin 

Az élőszereplős remake-hullám egyik idei darabja hordozta magában egy vagány feldolgozás ígéretét, tekintve, hogy Guy Ritchie rendezte, Dzsini szerepére pedig Will Smith-t castingolták. Kár, hogy minden mást rosszul csináltak benne. Ritchie gyakorlatilag minden filmjében a londoni alvilágot énekli meg (A Ravasz…, Blöff, Spíler, Sherlock Holmes, és végső soron az Arthur királyban is), de Agrabával nem bírt el. Aladdinban semmi rafkó, semmi sárm – még a rajzfilm Aladdinjába is könnyebb belészeretni, pedig az egy rajzolt figura. Jázmin a kor követelményeinek megfelelően harcos feminista, és nyilván szultána lesz belőle, Jafar meg… Nos, van, de minek? Az egyetlen szóra érdemes szereplő a már említett Will Smith Dzsinije, aki vicces, egyszerre emberi és emberfeletti, a drámai pillanatokban pedig éppen jól helyezi a hangsúlyokat.

Will Smith az Aladdinban

A filmen az sem segített, hogy az 1992-es változathoz képest legalább felére lassították a dalokat, így például a Friend Like Me című nóta semmit nem ad vissza Dzsini fergeteges energiáiból, ráadásul Kálid Artúrnak is meggyűlt a baja a legtöbb dallal. A szédületes látványon és Dzsini szellemességén kívül szinte semmi értékelhető nem volt a filmben. És ismét bebizonyosodott: teljesen felesleges klasszikus rajzfilmeket élőszereplős filmként újraforgatni.

Nem azt vártam a készítőktől, hogy ültessék át egy az egyben a rajzfilmet, de ugyanabba a hibába estek, mint A szépség és a szörnyeteg esetében: felesleges drámát erőltettek oda, ahol nincs rá szükség, mert a sztori pont elég. A klasszikussá nemesedett dalokat pedig ügyesen elrontották. Nekem pedig nyomban meg kellett néznem az eredeti rajzfilmet, hogy helyreálljon a lelki békém. (Moldován Tünde)

 

Ad Astra: Út a csillagokba

Néhány érdekes megjegyzés napvilágot látott, mielőtt még megjelent volna a film, és bizony dobogni kezdett a szívem miattuk. Az egyik, hogy James Gray rendező „az eddig látott legrealisztikusabb űrutazást” tervezi megvalósítani a vásznon, tehát az Ad Astra komolyan veszi majd magát. A másik, hogy Gray a XX. század elejének híres műve, Joseph Conrad Heart of Darkness című regénye alapján képzeli el a filmet – szóval igazából: Apokalipszis most az űrben: egy hard sci-fi filmben!

Hát bassza meg. „Megállunk” az űrben egy random aszteroidánál. Szemmértékkel rugaszkodunk el egy orbitális pályán keringő távoli objektumhoz. Meg úgy általában: lealázzuk az égi mechanikát és a fizikát bármilyen random forgatókönyvírói kívánság kedvéért. Mire a film második feléhez értem, már vöröset láttam – nem azért, mintha ugyanezeket ne dobná be egy olyan, máskülönben kiváló alkotás is, mint a Gravitáció és a Mentőexpedíció, hanem mert ezek nem ígérik előre, hogy a valaha látott legrealisztikusabb sci-fi lesznek ebben a Naprendszerben.

Az Ad Astra azért végtelen nagy csalódás, mert értéket ígért és nem tartotta be. Először is ígért egy hiteles alapokra felépített fiktív történetet, amit a legnehezebb kivitelezni. Ehelyett egy teljesen átlagos sci-fi történetet szállított le, ami a világot nem tiszteletben tartja, hanem, amint a műfaj szokása, saját igényeihez idomítja. Persze nem lehet minden film egy Csillagok között (aminek alkotási folyamata oly szigorú volt, hogy abból még lektorált fizikai szakcikkek is születtek, és a film nyomán kiadtak egy egész kozmológiai ismeretterjesztő könyvet), de ez a mértékű pofára esés mégis ritka. Másodszor: nyoma sincs a filmben a Heart of Darkness és az Apokalipszis most társadalmi kommentárjának; az apa-fiú konfliktus elnyom mindenféle szociális értelmezést, a családi konfliktus helyettesíti a rizikósabb rétegeket. (Havasmezői Gergely)

 

Bársony körfűrész (Velvet Buzzsaw)

Dan Gilroy szinte a semmiből robbant elő az Éjjeli féreggel, ami elsőfilmes rendezés ellenére annyira tökéletesen lecsiszolt, tudatos és erőteljes remekmű volt, hogy szinte csodálkoztunk is, miért nem lépte meg korábban a karrierváltást. Viszont annak a filmnek a magasságát (amit én 2014 legjobbjának tartok) nem sikerült elérnie, sőt a Velvet Buzzsaw már annyira a léc alá szalad, hogy szinte döbbenetes, hogy ugyanaz az író/rendező felelős mindkét filmért. Minden adott volt: a jó alapötlet, a remek színészek és a Netflix által adott szabad kéz. Az eredmény viszont a teljes fejetlenség, koncepció nélküliség és kaotikusság.

A Los Angeles-i művészek és műgyűjtők elitista légkörében játszódó Velvet Buzzsaw legfőbb hibája az, hogy konkrétan jelenetről jelenetre egyre bizonytalanabb saját magában, mintha nem is tudná, miről akarna szólni kinek. Egy fekete humorú szatíra a saját köldökükben élő művészekről, akik már annyira unják egymást és saját életüket, hogy a köreikben történő halálesetek kezdik megmozgatni őket? Annak túlságosan száraz, tartalom és él nélküli, karikatúraszerű és értelmetlen. Vagy egy furcsa hangulatú horrorfilm, életre kelő festményekkel, amik elpusztítják azokat, akik felfedezik vagy értékesíteni akarják őket? Annak meg túlságosan unalmas, zavaros és egyáltalán nem ijesztő.

Két szék között zuhan a padlóra a Velvet Buzzsaw, amiben nincs meg se a pengeéles dialógusok, se a kellően hatásos nagyjelenetek, még a kiváló színészek is (Jake Gyllenhaal, Rene Russo, Toni Collette és John Malkovich) se tudnak mit kezdeni azzal a kongó ürességgel, amiből a forgatókönyv áll. Gilroy remélem, a jövőben nagyon összekapja magát, különben csak egy egynyári csodaként fogja a filmtörténelem elkönyvelni. (Szabó Kristóf)

 

Üveg

M. Night Shyamalan második rendezése, A sebezhetetlen akkor volt revizionista szuperhősfilm, amikor hagyományos szuperhősfilmek is alig akadtak. Azóta pedig hiába szakadt ránk a Marvel moziuniverzum, az esőkabátos igazságtevő története annyira emberi és földhöz ragadt, amelyhez hasonló szuperhősfilmet Hollywood a mai napig nem tudott kitermelni. Aztán Shyamalan minden egyes további filmjével szép lassan elkezdett önmaga árnyékává, sőt paródiájává válni. Majd jött a Széttörve, ami ugyan nem bizonyult olyan formabontónak, mint A sebezhetetlen, de egy szórakoztató és izgalmas természetfeletti thriller lett, és kicsit visszaadta a hitünket az ezredforduló legnagyobb reménységének kikiáltott rendezőben. Utólag azonban kár, hogy a film végi, meglepő fordulat (miszerint A sebezhetetlen és a Széttörve egy filmes univerzumban játszódnak) nem maradt meg egy egyszeri, jópofa kikacsintásnak.

üveg

Hiszen a két film csupán annyi hasonlósággal bír tematikai szinten, hogy emberfeletti képességekkel bíró főhőseik vannak. Shyamalan pedig nem igazán tudta áthidalni a különbségeket. Így viszont olyan a film, mint amikor az iskolaudvaron kitaláltuk, hogy „Milyen menő lenne ha Batman megküzdene a Tini Nindzsa Teknőcökkel”, ami persze tényleg egy „hú, de király ötlet”. Aztán meg csak vakarnánk a fejüket, hogy ugyan MIÉRT is küzdenének meg?

Az Üveg azért is csalódáskeltő, mert ellenben A sebezhetetlennel, a szuperhős-dekonstrukciós narratívája nem igazán képes már újdonsággal szolgálni. Sőt, a Jackson karaktere által behozott meta-narratíva ez esetben kifejezetten fárasztó. Ráadásul míg Shyamalan semmi újat, érdekeset nem mond a szuperhősökről, cserébe egy bátornak szánt fordulat kedvéért méltatlanul végez a hőseivel is, megfosztva ezzel a történetet a valódi katarzistól. (Pongrácz Máté)

 

Alelnök

Adam McKay volt az egyik rendező a 21. században, aki a többnyire alpári, de mégis elismert vígjátékai után az Akadémia kedvencévé tudott válni. McKay izgalmas alkotó, mert remek a humorérzéke, de A nagy dobással bebizonyította, hogy a velős témákba is szívesen és nagy alapossággal ássa bele magát. A 2000-es évek végi gazdasági válság amerikai szegmensébe, a szemtelen jelzáloghitelezés világába kalauzolt el minket, sokszor kifejezetten edukációs céllal, de nem szűnő könnyedséggel és humorral. Az Alelnök így egy szuper alapanyagnak tűnt McKay számára, hogy újra megmutassa, részleteiben képes megmutatni egy, a köz emberének nem látható miliőt, közben pedig iróniával tálalja a tanulságokat is. Ez némely esetben túl jól sikerült, de maró gúny helyett inkább savazást látunk a képernyőn.

Alelnök (Vice)

Életrajzi filmként adták el az Alelnököt, pedig igazából a rendező középső ujjának kétórás felmutatása. Úgy pedig elég nehéz komolyan venni Adam McKay hozzáállását, és bízni abban, hogy megtudjuk az igazságot Dick Cheney alelnökségéről, miközben szinte lángol a vászon a gyűlölettől. Adam McKay utálja azt az embert, akiről filmet készít, így semmilyen módon nem képes arra, hogy egy kicsiny, akár ízléses gesztust is tegyen afelé, hogy valami elfogulatlan dolgot mutasson be róla.

Pedig nem kell messzire menni méltó ábrázolásokért (finoman szólva) vitatott figurákról: A bukás című német alkotás az egyik legjobb példa arra, hogy még az “ördögöt” is bemutathatjuk úgy, hogy emberként tekinthessünk rá a végén, még ha nem is érzünk vele együtt. Azonban ha Hitler az ördög, akkor az Alelnök Cheney-je a megtestesült Mefisztofelész, aki az USA-ban landolt, tehetségtelen politikusként pedig eljutott odáig, hogy a Közel-Keletre küldje meghalni egy nemzet ifjait. Így nem lehet életrajzi filmet csinálni, a rendező hozzáállásán csúszik el a film. (Szécsényi Dániel)

 

Az ír

A 2019-es év emlékezetes csörtéje volt Martin Scorsese kettős kirohanása a képregényfilmek ellen, melyhez hozzákapcsolódott az is, hogy a rendezőlegenda legújabb filmjét a régi nagy stúdiók elutasítása nyomán a Netflix gyártotta és forgalmazza.

A Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci összeborulását övező, eleve nagy várakozásokat csak fokozta a sajtófelhajtás, így elkerülhetetlenné vált, hogy sokan vagy csak kevesen, de csalódni fognak a filmben. A szerkesztőségünk is megosztottá vált: sokak szerint az év egyik kiemelkedő filmes teljesítménye Az ír, számomra viszont hatalmas csalódás volt.

Nem tisztem a vitát eldönteni, de sajnos az az igazság, hogy a képregényfilm ugyanúgy egy zsáner, mint a maffiafilm, Scorsesét pedig csak az zavarja, hogy nem azért a műfajért rajonganak, amelyben ő alkot. Sokak számára Az ír talán egy remek maffiafilm, de ha ettől elvonatkoztatunk, akkor mit látunk? A szokásos felemelkedés és bukás történetet, az unalomig ismert üzeneteket a hatalomról és a pénzről vagy a hűség ellentmondásait. És ha ezek nem kötnek le – márpedig engem nem kötöttek le – akkor viszont elementáris erővel ütköznek ki a film hibái.

A rettenetesen irritáló CGI, amivel megfiatalították a színészeket. A végtelenül hosszúnak tűnő játékidő, amelyben ugyanaz a morális dilemma újra és újra megismétlődik. Vagy az, hogy Al Pacino és Robert De Niro már bőven benne járnak a korban, az akciójeleneteikben csak megfáradt vénembereket látunk. Azt éreztem, hogy Scorsese semmit nem tud mondani a mai világunkról, általános igazságait pedig már évekkel korábban elmesélte, már csak árnyalja azokat. (Tóth Nándor Tamás)

 

Volt egyszer egy… Hollywood

Az megvan, amikor megismerkedsz egy igazán érdekes emberrel, aki olyan izgalmas történetekkel áraszt el, hogy bármeddig elhallgatnád? Majd egy idő után kiderül, hogy kizárólag csak saját magáról képes mesélni és senki más nem érdekli. Az eleinte nagyszerű sztorizgatásai irritálóan egyoldalúvá és kiismerhetővé válnak. Quentin Tarantino számomra ezt az embert testesíti meg. Szeretem a filmjeit, sokra tartom munkásságát, de az idő múlásával egyre inkább csömöröm lesz attól, hogy filmről filmre mást sem csinál, csak “tarantinósan” beszél Tarantinóról.

A Volt egyszer egy… Hollywood ennek a több, mint 30 éve tartó ars poeticának a csúcsdísze. Mindent (is) megtalálhatunk benne, ami miatt ikonikussá, sőt egyenesen alműfajjá vált az 56 éves rendező neve. Mindent, kivéve egyetlen dolgot: a forgatókönyvet, annak minden pozitívumával, a csavaros történetvezetéstől kezdve a meglepő fordulatokon át a történetszálak elegáns egymásba fonódásáig. Kár érte, mert ennek a filmnek is megvannak a kiváló pillanatai, melyek végül nem állnak össze egy koherens egésszé. A Ponyvaregény vagy a Becstelen brigantyk „sorsszerű véletlenei” a Volt egyszer egy… Hollywoodban önkényesen egymásra erőltetett találkozások csupán (Sharon Tate jelenléte, illetve a film végi mészárlás például egy dramaturgiai anomália).

Ennél is bosszantóbb azonban, hogy a sztárrendező saját munkásságára, szerzői gyakorlataira, visszatérő színészeire, egyszóval az általa megteremtett metanarratívára, a Tarantino-univerzumra való oda-vissza utalások mennyire eluralták a filmélményt. Tarantino elsődleges referenciapontjává saját maga vált.

Habár első ránézésre nem is állhatnának távolabb egymástól, a Marvel-moziverzum és Tarantino munkássága, eltérő indokkal ugyan, de nagyon hasonló igények kielégítését célozzák meg. A filmek közti kereszthivatkozások, easter eggek és kikacsintások felismeréséből származó hipnotikus önigazolást, az aha-élményt sulykolják. A tudatot, hogy beavatott, csalhatatlan értői vagyunk az adott témának. Ez a katartikus felismerés pedig arra sarkall minket, hogy egy valóban kiváló rendezőt akkor is szanaszét tömjénezzünk, ha már csak saját magának és saját magáról készít filmeket. (Énekes Gábor)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..