Ráadás

Éves mérleg 2019: A legrosszabb filmek

Merítkezzünk meg 2019 filmes posványában – íme, a legrosszabb filmeket bemutató listánk, mely terápiás kibeszélőnek sem elhanyagolandó.

A legjobb filmeket már ismeritek. Megosztottuk íróink legnagyobb csalódásait is. Most jönnek azok, amikről már keveset beszélünk, amiket igyekszünk elfelejteni. Míg egy csalódás lehet összességében jó film, csupán nem ért fel a várakozásainkhoz, addig a listánkon szereplő legrosszabbak inkább olyan alkotások, melyek képtelenek voltak elismerésre méltó önálló értéket képviselni.

Frusztrációt, zavart, értetlenséget, sokszor undort és kiábrándultságot hagytak maguk után – hiába a neves alkotók és elismert szakemberek a kamera mindkét oldalán. Ha nincs vízió, az meglátszik, ám némely esetben a hibás vízió volt a ludas.

Ezt a 10 filmet az ellenségeinknek sem ajánljuk!

 

10.   Hellboy

Ha egy remake-et vagy rebootot értékelünk, akkor sajnos adja magát, hogy helyenként összehasonlítsuk az eredetivel, pedig az gyakran torzítja elvárásainkat. Nos, a Hellboy hibája bárcsak ennyi lenne, hogy nem egészen olyan, mint a Del Toro-féle filmek! Neil Marshall adaptációja ezzel szemben bugyuta és komolytalan, technikai kvalitásait tekintve értékelhetetlen, színészileg méltatlan és – ami a leginkább fájó – a képregények ikonikus jeleneteit arcpirító dilettantizmusával súlytalanná teszi.

A képregényfilmek nagy többsége felfüggeszti a történetmesélést, hogy akciót és hentelést mutasson. A Hellboy a húrt túl is feszíti, hiszen leröpülő végtagok és patakokban folyó vér tölti ki játékidőt, ami lazának szánt, de a kínos egysorosok társaságában egészen groteszk élményt nyújt. Borzasztó szövegkönyv és pokolian eltúlzott csaták. Ami működik a képregények lapjain egy sokkal hozzáértőbb alkotó miatt (Mike Mignola), az sajnos egy bosszantó baklövés a filmvásznon.

Az összképen az sem segít, hogy a színészeknek fogalmuk sincs, mi történik körülöttük. A pocsék színészi játék úrnője maga a Vérkirálynő (Milla Jovovich), akit ennyire kevéssé film még soha nem érdekelt. A Hellboy fel-felvillanó csillaga a Pokolfajzat maga, David Harbour, de sajnos ő sem tud négyszöget csinálni a körből: a neki szánt mondatokat szívvel-lélekkel mondja fel, de a menőnek szánt egysorosokat ledobja magáról minden jelenet. Ezen pedig a felfoghatatlan animáció és a koncepciómentes rohangálás sem segít.

A főbűn pedig, hogy a képregény legendás mozzanatai kiherélve tárulnak elénk. A grandiózus szarvletörés, ami a 2004-es film koronáját is adta, itt csak úgy megtörténik, sőt mi több, ebben a filmben az Excalibur feltárása sem esemény, csak úgy „jé, hát ez meg itt van?”. Az idei Hellboy már a bűnös élvezet kategóriájához is túl kínos, egy tényleg a pokolból származó borzalom, ami a képregény szerelmeseinek szenvedés, a be nem avatottaknak pedig kínzás. (Nagy Tibor)

 

9.   Men in Black: Sötét zsaruk a Föld körül

Hogy ez a film miért nem inkább az év legnagyobb csalódásai listán tanyázik? Most komolyan, voltak elvárásaink az új Men in Black felé? Hisz ez a széria leginkább egyszereplős, a legelső film minden tekintetben üdítő alkotás lett, a második ugyanazt próbálja csinálni, csak nem annyira sikeresen, a 2012-es harmadik rész pedig végleg egyértelműsítette a kifulladást. Ha számba vesszük azt a tényt is, hogy a Sötét zsaruk varázsához jócskán köze van a Will Smith – Tommy Lee Jones-duónak, ám csak hűlt helyük maradt.

A Straight Outta Compton és a Halálos iramban 8. rendezőjére, F. Gary Gray vállára tehát nem nehezedett vaskalapos rajongói megfelelési kényszer, vagyis húzhatott volna valami váratlant. Ehelyett egy tucat akciófilmmel rukkolt elő. Amihez be is dobta a zsáner régi (Liam Neesonék) és új (Hemsworthék) motorosait. Az eredmény pedig egy görcsös giccs- és kliséparádé lett, amiben nemcsak mi vesztjük el a fonalat, de láthatóan a színészek is. Nem csoda, hiszen a sorsszerű véletlenek szolgáltatják a cselekmény dilemmapontjait. Tarantino előszeretettel él ezzel az eszközzel (lásd a Volt egyszer… tetőpontját), amellyel a hősök archetipikus változásai érnek révbe.

A Sötét zsaruk a Föld körül forgatókönyve azonban egészében épült e jelenségre, ami kínkeserves ötlettelenségére mutat rá. Emellé társul a széria szexepiljének számító sokrétű poénok teljes hiánya, amely űrt polkorrekt, easter eggekből és már-már tikkelős kikacsintásokból öntött műanyaggal töltötték ki, ami már az olvadási pont előtt az enyészeté lett. (Gyenes Dániel)

 

8.   Charlie angyalai

Amikor akcióhősökre gondol az ember, túlnyomórészt férfiak jutnak eszébe. Ezt az igazságtalan leosztást vizionálja újra Elizabeth Banks Charlie angyalai mozija, de a film átesett az angyalszárnyas ló túlsó oldalára, így néző jobban nem is szégyellhette magát 2019-ben, mint ezen a filmen.

Banks maga köré gyűjtött három színésznőt, tovább gondolta a korábbi filmeket és hadjáratba indult a világ férfi része ellen.

Kétség sem fér hozzá, hogy az alkotókat a jószándék vezette, de az angyalok útja is a pokolba visz, legyen az bármivel kikövezve. Banks nemcsak az akcióhős pozíciót irigyelte el a férfiaktól, hanem minden mást is. A feminizmus zászlója alatt, annak teljes félreértelmezésével (amire a kritikus szakma azonnal rámutatott) tett világpusztító gonosszá minden hímnemű emberi lényt. Az utolsó biztonsági őr is leuralja a tudósból angyallá avanzsált hölgyet, aki nem tudja prezentálni gondolatait, pedig azok megmentenék a világot. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan férfi van a filmben, aki nem egy aljas gyökér, és három ujjamat nem is kell hozzá használnom.

Ezzel szemben a nők egy politika, vállalatok és nemzetek felett álló entitás isteni küldöttei, akik még véletlenül sem lehetnek genyók. Amikor erre egy halvány esélyt látunk, akkor szélsebesen jó útra térít bennünket a film, és tovább ássa a nemek közti árkot. A Charlie angyalai azzá válik, amitől a szlogenek szintjén távolodni akar. Nincs tartalom, nincs intellektus, felületes „élvezet” és nőnézegetés van, ahol megzavarodva figyeljük a magassarkúban és kisestélyiben karatézó bombázókat, pedig tudjuk, ha a film valóság lenne, Kristen Stewart elénk ugrana és kipofozna bennünket a moziteremből. Ha lehet ezt fokozni, egy idő után ténylegesen ez lesz minden vágyunk. (Nagy Tibor)

 

7.   Szupercella 3. – Az ördögverem

A Charlie angyalaival 2019 tenni akart egy (félresikerült) lépést a nők felé, de azért még találhatunk klasszikusabb, krematóriumból előrángatott akcióhősöket is a hazai mozikban. A Szupercella 3. arra bizonyíték, hogy ha elég nagyot álmodsz, talán megúszod a DVD-exkluzív megjelenést.

A kínai támogatással készült második részben a high-tech szuperbörtön, a Hades megalkotása valószínűleg felemésztette a teljes költségvetést. Így lehet, hogy földöntúli technika után megkapjuk a rozsdás vasajtót. A harmadik film új börtöne, az Ördögverem ugyanis egy lepukkant épület, ami még csak nem is funkcionál büntetés-végrehajtási intézményként. Csupán ide fészkeli be magát a gonosz csapat, akit Sylvester Stallone a bandájával röpke 70 perc alatt elintéz.

A Szupercella 3. nem rosszabb az előző résznél – mely tavalyi listánk csúcsán ékeskedett –, de fájdalmasan eseménytelen és ingerszegény film. Egy-két jó bunyót leszámítva a B-kategóriás akciómozik tételmondatainak kivonatát nézzük mindenféle mélység vagy vagányság nélkül. Rejtély, hogy egy olyan színész, mint Stallone – aki nem szokott ennyire lealjasodni –, bevállaljon egy ilyet. De látszik a végeredményen is, hogy senki sem akarta elkészíteni ezt a filmet. (Szécsényi Dániel)

 

6.   Az Arany Kesztyű

Fatih Akin német rendező egy karrierjétől teljesen távol álló filmmel lepett meg minket idén. Az Arany Kesztyű a ’70-es évek Hamburgjának vöröslámpás negyedébe kalauzol el minket, ahol egy Fritz Honka nevű sorozatgyilkos tengeti életét. A címadó kocsmában napi rendszerességgel issza le magát seggrészegre, majd felszed valami nyanyát, akit ütvekúró módjára intéz el dögszagú lakásán, és aprít darabjaira. Szép kis élet, nem?

Fritz Honka valós személy volt: 168 centiméter magas, kancsal és beszédhibával is rendelkezett. Nem volt egy matyóhímzés, de Az Arany Kesztyűben látható verziója egy igazi karikatúra ehhez képest. Pedig Fatih Akin számára a hitelesség fontos volt: szinte egy-az-egyben rekreálta Honka lakását, és a lepukkant hamburgi kocsma, valamint annak figurái is valósnak hatnak. Nem úgy Honka, akit egy barlangi troll, az elefántember és a Frankenstein-szörny gruppenszexének eredményeként lehet aposztrofálni. Meg sem közelíti a tárgyalt sorozatgyilkos eredeti ábrázatát, és emiatt megkérdőjelezhető az alkotók hozzáállása is.

Nem szól másról Az Arany Kesztyű, mint válogatott undorító jelenetek egymásutániságáról. Hiába az olykor átszüremlő mondanivaló a korabeli NSZK kilátástalan figuráiról, a film sem látszik ki a nyálcsorgató bunkó Honka erőszakos vagy roppant kínos jeleneteiből, melyek nem tartanak semerre: a végén pedig nem leszünk okosabbak, mint az elején voltunk – csak felkavarodik a gyomrunk, de nagyon. (Szécsényi Dániel)

 

5.   Macskák

A Macskák premierjét hiába datálták az év utolsó napjaira, esélye sem volt arra, hogy elkerülje az év legrosszabb filmjeinek listáján való előkelő szereplést. Tom Hooper (A király beszéde, A dán lány, A nyomorultak) szerint jó ötletnek tűnt, hogy a klasszikus musicalt filmre vigye – de vajon a kivitelezéssel volt gond, vagy már magában az ötletben volt a hiba?

A film első képkockájától fogva mindent megtettünk annak érdekében, hogy a negatív hype ne kerítsen minket hatalmába, és előítéletektől mentesen szemléljük ezt az indokolatlan alkotást.

A meghökkentő szereplőgárdával nem is lett volna gond: az, hogy Judi Dench és Jason Derulo, Rebel Wilson és Taylor Swift szerepel egyazon filmben, akár még izgalmas eredményt is szülhetett volna. A probléma inkább ott kezdődik, hogy olyan elképesztően giccses, értékelhetetlen elemekkel volt tele a film, amelyek egyszerre teszik nevetségessé és siralmassá. Az emberarcú csótányok, nagyon kellemetlen poénok elvesznek amellett, hogy a szereplők (akik, ugyebár, macskák, és nem kutyák, amit Judi Dench mintegy a történet tanulságaként bölcsen elmond) mintha félúton megakadtak volna az emberből macskává válás útján: félig macska-félig ember arcuk és mellük van (!), emberi kezekkel rendelkeznek, de szőrösek és bajszosak. Ha ezt gyerekeknek szánták, garantált a rémálom (bár felnőttek számára is veszélyes élmény).

Egyetlen pozitívumként a táncjeleneteket tudnám megemlíteni, amelyek Francesca Haywardnak, a Royal Ballet vezető táncosának köszönhetően még az elfuserált macskaszőrmébe bújtatva is élvezhetők voltak. Az viszont sajnos még a csekélyke plusz pont mellett is biztos, hogy a musicalt, hiába jelent meg ezúttal filmvásznon, nem sikerült filmmé alakítani. Amíg a színházban a részleges illúzió belefér, addig a film eszköztárától már réges-rég elvárjuk a teljes illúziót. Ha pedig a 21. században ez az illúzió félúton reked, abból valami nagyon groteszk fog születni – mint láttuk – és nem a jó értelemben. (Németh Míra)

 

4.   Vihar előtt

Mi a közös egy globálisan elterjedt televíziós kvízműsor (Legyen ön is milliomos!) és egy bestsellert porig alázó limonádé (Ami nem öl meg) között? És egy autóba zárt kamaradráma (Locke – Nincs visszaút) és egy fantasy paródia (A hetedik fiú) esetében? 2016 egyik legnagyobb buktája (Szövetségesek) és egy instant klasszikus sorozat (Birmingham bandája) között? Vagy egy Oscar-jelölés és egy potenciális Arany Málna-díjesőben? Steven Knight. A férfi, aki legalább annyiszor bizonyította zsenijét, mint ostobaságát. Aki a Vihar előtt című valamijéért felváltva érdemelne kézfogást és pofont. Persze úgy, hogy a sormintát egy Bud Spencer-féle sistergős parasztlengős zárja.

A hangkeverés, a montázstechnika és a fényképezés egy igazán feszült filmet hozna létre. Csak az a helyzet, hogy hiába szép a tálalás, ez a hal bizony a fejétől bűzlik. Knight forgatókönyvének intellektusa vetekszik egy horogra akasztott gilisztáéval, amire rácuppannak a kifogandó vadak, esetünkben a kritikusok. Orbitális fogás ez, hiszen a másodperc törtrésze alatt ürült ki az óceán vize, a véleményírók karakterszáma. Minden egyes rúgás megérdemelt, amit az alkotó kapott, hiszen így jár az, aki totális idiótának tekinti a nézőit. Nem elég, hogy minden lelki bajt kimondat színészeivel, és nem elég, hogy vak vezet világtalant a szerepeik egyetlen röpke dimenziójában.

Mindennek tetejében egy olyan fordulat köré építette történetét, amelyet ki nem néztünk volna a filmből:

McConaughey-ék csupán egy abuzált kisfiú videójátékának szereplői. Elvész a feszültség, de tulajdonképpen ki sem alakult. A röhej mégis akkor hág tetőfokára, amikor Knight a Truman show-hoz hasonlóan próbál az öntudatra ébredésről mesélni, ami az önmaga által lefektetett szabályok szerint egyszerűen képtelenség. Ezzel végképp elveszti hitelét, forgatókönyvével kitörli a fenekét és a nézőhöz vágja azt.

Csillivilli celofánba csomagolt, kaviárként eladott főétel ez a film, de ez attól még ugyanaz a leértékelt gyorsfagyasztott filé, ami halat és tápértéket még hírből sem látott, s kellemes szájíz helyett gyomorégést idéz elő. (Gyenes Dániel)

 

3.   Gemini Man

Hogy lehet egy 138 millió dollárból készülő akciófilm ennyire tévéfilmes külsejű? Ang Lee korábban még érzékeny, érzelmes, de sokszor nem kevésbé látványos filmekkel szerzett magának rajongókat. Olykori baklövéseiért (Hulk) is képes volt kárpótolni minket kiváló alkotásokkal (Túl a barátságon, Ellenséges vágyak). Hogy aztán a Pi élete után mi legyen belőle? Egy technológia-fetisiszta rendező, aki egyre inkább a látványnak él, míg tartalmat már alig képes közvetíteni. Ám míg Peter Jackson feltámasztja nekünk az I. világháború katonáit, addig Ang Lee csupán Will Smith-ből csinál még egyet. Azt is minek.

A tajvani rendező menthetetlenül beleszerelmesedett a 128 FPS (képkocka/másodperc) technológiájába, és legújabb munkájával ismét arra tett próbálkozást, hogy utat törjön a filmkészítés számára. De, hogy ezt miért egy ’90-es évekbeli Jean-Claude Van Damme filmre emlékeztető cselekménnyel akarta elérni, ott lakoznak az igazi rejtélyek. Willard Smith duplaszerepe még nagyjából érdekes kiindulási pont: a Kaliforniába jöttem korabeli fiatal én és 50 éves kemény fickó ütköztetése lehetett volna szórakoztató egy önmagát nem túl komolyan vevő forgatókönyv esetében.

A szkript azonban száraz és unalmas, a rendezés fantáziátlan, színészeink pedig néhol próbálkoznak, de Clive Owen arca inkább hosszú évek fáradtságát kommunikálja, mintsem egy céltudatos főgonosz karakterét. Egyetlen pozitívum, hogy legalább könnyen adja magát a női reboot lehetősége Femini Man címmel. (Szécsényi Dániel)

 

2.   Kölcsönlakás

Az év legszexibb vígjátéka rögtön az év legkínosabbjának címét is megkaphatta volna. Ezt azonban nem az alkotók, hanem a kritikusok aggatták Dobó Kata – Gulyás Buda technikai rendező gardedámkodása mellett készített – első rendezésére, a Kölcsönlakásra. A lesújtó kritikák nem tartották vissza a nézőket: végül valamivel több mint 150 000 ember volt önként hajlandó fizetni azért, hogy megnézze ezt a szedett-vedett és egyáltalán nem vicces közízlés elleni bűntényt. Dobó Kata ugyan megmondta: „Egy vígjátéknál szerintem a nézőszám a fontos, tehát ez nem egy olyan műfaj, amit a kritikusoknak kell megítélni. (…) A visszajelzések nagyon-nagyon pozitívak, leszámítva nyilván a fanyalgókat.” 

Elég megengedő volt a direktorasszony – mi úgy gondoljuk, egy vígjátéknál inkább a poénok és a szerethető karakterek lennének fontosak, ám ezeket  a Kölcsönlakás nyomokban sem tartalmazza. Búss Gábor Olivér John T. Chapman és Ray Cooney eredeti színházi komédiájából írt vérszegény forgatókönyve egy sereg idiótát vonultat fel, akik értelmes motiváció híján másodlagos szégyenérzetet keltő „poénokkal” riogatnak minket. Bár a színészgárda – élén Balla Eszterrel és Klem Viktorral – mindent elkövet, hogy mentse a menthetőt, papírízű mondatokkal a szájukban nem sokat tehetnek, hogy kihúzzák a gödörből a romantikusnak szánt, de valódi mondanivalóval nem rendelkező Kölcsönlakást.

Szerencsére mindannyian megnyugodhatunk: Dobó Katának lesz módja fejlődni,

hiszen a Filmszakmai Döntőbizottság 900 millió (!) forintot szavazott következő rendezői munkájának, az El a kezekkel a Papámtól! című családi mozifilmnek, amit Lakner Artúr 1942-ben megjelent, egykor még szépreményű Édes Mostoha című regénye inspirált… (Molnár Kata Orsolya)

 

1.   Az örökösnő

Måns Månssonnak sikerült elérnie azt, amit keveseknek. Negyedik nagyjátékfilmje, Az örökösnő ugyanis úgy szörnyen nyomasztó és depresszív, hogy ezzel nem feszültséget vagy izgalmat teremt, hanem végtelen unalmat. Ember legyen a talpán, aki ezt a másfél órát kihúzza.

A film egyetlen valamirevaló eleme az alaptörténet, ám az mit sem ér, ha a kivitelezés értékelhetetlen. Månsson dokumentumfilmes múltja erősen visszaköszön: a kísérleti filmekre hajazó képi világ aránytalanul nagy hangsúlyt kap dokumentarista nyerseségével és indokolatlanul sok közelijével, míg szöveg, ami akár előre is lendíthetné az eseményeket, alig akad, és akkor is többnyire érthetetlen vagy értelmezhetetlen. A főhősnő, a 68 éves Nojet (Léonore Ekstrand), aki apja halála után megörököl egy komplett bérházat, maga a megtestesült érzéketlenség és ellenszenv – erre persze mondhatjuk, hogy legalább azonosul a film teljes atmoszférájával. A pásztázó, irritálóan részletes kameramunka pedig ezt fel is erősíti: minden apró rezdülését és vonását felnagyítva teszi képkocáról képkockára elviselhetetlenebbé a nőt.

De a szereplők szerethetetlensége és a végtelenül nyomasztó hangulat még önmagában nem zárná ki, hogy jó filmet lássunk. A probléma inkább az, hogy ez egy teljesen felesleges, ív és történet nélküli, semmiről nem szóló alkotás, amely után könnyedén érezzük azt (már ha végig bírtuk nézni egyáltalán), hogy legszívesebben az elrabolt másfél óránkat követelnénk vissza. A képi világ kísérleti jellege nem indokolt, ahogyan az egytől egyig gyűlöletes karakterek, de még a folyamatosan jelen levő depresszív atmoszféra sem. A történet nem fut ki sehová, az első képkocka pedig akár az utolsó is lehetne és fordítva. Mindent összevetve: ez a film kiválóan alkalmas arra, hogy meggyűlöljük a teljes világot – és még csak ne is értsük, hogy miért. (Németh Míra)

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya