Fókuszban Ráadás

Éves mérleg 2017: Évvégi top 10 – Sergő Z. András kedvenc filmjei

Évvégi összegző sorozatunkban én is elhozom személyes kedvenceimet. Váltig állítom, hogy a toplista bullshit. Almát a körtével nem lehet összehasonlítani, és a 10 pont sok mindenre jó, de rangsorra semmiképp. Én ezeket szeretném újra reflektorfénybe helyezni.

Még mielőtt azonban megnéznénk a listát, egy fontos alapvetés. Ahogy mindenkinél, úgy nálam is meghatározó az a fajta érdeklődés, ami bizonyos filmeket eleve kizárt a lista összeállítása közben. Hogy mondjak néhány példát: tudott, hogy a képregény- és szuperhősfilmek kevésbé tudnak megszólítani, pedig lett volna talán mód idén jó példára. Ahogy a horror műfaj is távol áll tőlem, bármennyire sokan dicsérték, nyilvánvalóan okkal az Az érkezését, vagy találhattam volna gondolkodni valót a Tűnj el után. Még ilyen szűrők beépítése után sem lehet objektíven értékelni a kérdést: minden film megítélése függ a megtekintés környezetétől, ahogy az sem egyértelmű, hogy ugyanabban a filmben ugyanazokat a dolgokat tartjuk fontosnak.

 

10. A majmok bolygója: Háború

Így kell igazán jó blockbustert forgatni!” – írta még nyári kritikájában Hancsók Barna kollégám, akivel kénytelen vagyok teljes mértékben egyetérteni. A majmok bolygója reboot trilógiájának befejező része nemcsak a kasszafúró filmek között állja meg a helyét, hanem látványban, intelligenciában és izgalomban felveszi a versenyt bárkivel.

A majmok bolygója: Háború (War for the Planet of the Apes)

Az utolsó részben az emberek végső leszámolást terveznek. A Woody Harrelson alkotta ezredes és a majmok vezéreként mindhárom részben főszereplőként jelenlévő Caesar (Andy Serkis) párosa remek. Kicsit ugyan sok a fordulat, de a valóban téttel bíró jelenetek ezért is kárpótolni tudnak.

 

9. Paterson

Jim Jarmusch filmjeire mindig is jellemző volt a meditatív hozzáállás. Nincs ez máshogy a Paterson esetében sem, amiben az a legjobb, hogy nem történik benne semmi. Paterson maga a város, ahol peregnek a képek (egy valódi hely egyébként New Jersey államban) és egyben a főszereplő neve is, a város kedves fiatal buszvezetőjéé (akit egyébként Adam Driver alakít, és így végképp körbeértünk). Nagyjából egy hét eseményeit látjuk a vásznon, minden reggel ugyanúgy indul, és vannak a napnak egyéb visszatérő motívumai, például a kutyasétáltatás és a helyi kocsma meglátogatása. Ez a repetitív narráció adja a film alaphangulatát, ami mégsem válik unalmassá.

Paterson nyugalmát megörököljük mi is. Az állandó visszatérő szereplők – a mindig panaszkodó kolléga, a férjével ellentétben extrovertált, de szintén melegszívű feleség vagy a helyi kocsma szereplői – mint egy vers rímei és visszatérő motívumai adják meg ezt a fajta ritmust. Egyébként is a Paterson nagyon lírai alkotás, de ezt nemcsak az előadásmód és stílusa adja, hanem a főszereplő két buszforduló között, szabadidőben megírt versei is. Az erre komponált képek, a képeken megjelenő verssorok pedig tovább mélyítik ezt az érzést. A film vége felé található fordulat pedig segít egy kicsit komolyabb tanulság megfogalmazásában is, hogy ne legyen annyira statikus alkotás. Jim Jarmusch legújabb mozija még a rendező életművében is egyedi megvalósításával hívja fel magára a figyelmet, amit egy stresszes nap után terápiaként is lehet alkalmazni.

 

8. Szárnyas fejvadász 2049

A Szárnyas fejvadász 2049 azon kevés nagyon várt filmek egyike az idén, amiben nem csalódtam, ez pedig már önmagában siker. Denis Villeneuve replikánstörténete meg tudta ismételni azt, amibe sokak bicskája beletörik: egy korszakos, talán örök időkre emlékezetes alkotást megújítani, nem szégyent hozni az eredeti verzióra (mint ahogy azt például Rian Johnson tette a Csillagok háborújával).

Szárnyas fejvadász 2049 (film kritika, Filmtekercs.hu)

Talán kicsit jobb lett volna többet látni Villeneuve saját rendezői kvalitásából, de bele kell törődnünk, hogy ez egy stúdiófilm volt. Mindenesetre mindazt hozta, amit annak idején Ridley Scott filmje képes volt. Minimális történetből tökéletes hangulatfilmet kreálni. Ryan Gosling elsőre talán céltalannak tűnő bolyongása mellett még ennél is sokkal inkább kiemelendő – sőt, a film igazi ékköve – Roger Deakins operatőri tevékenysége. A 13 Oscar-jelöltséggel, de egyetlen díjjal sem rendelkező Deakins idén talán behúzza a legfontosabb filmes szobrot, még ha erős mezőny is várható.

 

7. Dunkirk

Denis Villeneuve-é mellett Christopher Nolan filmje a másik minőségi blockbuster az idei, egyébként nem túl erős felhozatalból. A brit rendező ezúttal ízig-vérig szigetországi filmet készített, ami a II. világháború egyik legjelentősebb eseményének filmes feldolgozása esetében egyáltalán nem meglepő, már-már inkább elvárás. A brit és majdan más szövetséges katonák kimenekítése a dunkerque-i partokról igazán egyedi rendezői koncepciót kapott a filmes tervezőasztalon. Három különböző helyszín – föld, víz és levegő – három különböző időkezelés; a megvalósítás módszerét egyetemeken kellene tanítani. Egy hét jut a mólón várakozó katonáknak, egy egész napot ölel fel az Angliából a francia partokra tartó polgári kishajó története, és egy órát látunk a légi elhárítás pilótáinak igencsak stresszes életéből.

A Dunkirk talán minden idők leghűvösebb hazafias filmje, és ez a leggyakrabban megfogalmazott kritika Nolannek nem csak jelen, hanem korábbi műveivel kapcsolatban is: hogy személytelen. Noha nem gondolom, hogy A sötét lovag Christian Bale-jével ne lehetne azonosulni, a Dunkirk tényleg nem a jól megírt karakterek filmje. Szinte tökéletes rendezői feszültségadagolása, benne Hans Zimmer gyakran már horrorok jeleneteibe illő zenéjével valódi filmélményt ad.

 

6. Lady Macbeth

A William Oldroyd rendezte regényadaptációt a forgalmazó az év legradikálisabb filmjének nevezte, ami addig tűnt marketingfogásnak, amíg meg nem néztem. Köznyelvi fordulattal inkább azt mondanám, ez egy elég durva film, de nem abban az értelemben, mint az általában sok erőszakkal operáló akciófilmek vagy krimik. A Lady Macbeth „durvasága” a kemény és határozott főszereplő karakter nagyon egyértelmű és teljesen konkrét bemutatásán múlik. Az elsőfilmes angol rendező és a frissen felfedezett, de már Európai Filmdíjra jelölt színésznő, Florence Pugh igazi közös sikermunkája ez a feminista kiáltványként is értelmezhető film.

De ne tegyünk így! Ez annál több, vegytisztább. A Nyikolaj Leszkov 19. századi regényéből készült film in medias res kezdődik: nem tudjuk, ki ő és hogy került oda, de a frissen feleségül adott Katherine minden szempontból ki van téve férje elképzeléseinek egy mindentől távoli, vastag falakkal ellátott uradalmi kastélyban. Valahol Angliában. A főszereplő Lady ambíciói – függetlenségi törekvései – nem hajlanak könnyes szemű nődrámába, tettei először a szolgálóval folytatott viszonyban, majd ennek következményeként többi cselekedetében egy határozott és erős nő képét mutatják minden demagógia és körítés nélkül. Nem lennék meglepve, ha még gyakran találkoznánk a rendező és a főszereplő nevével. Pugh-t például még biztosan látjuk A préri urai rendezőjének új filmjében, ahogy együtt forgatott Dwayne Johnsonnal is.

 

5. Szívvel-lélekkel

Talán a legkevésbé ismert rendező és a legkevésbé ismert film erről a listáról Katell Quillévéré francia drámája. A frankofón filmnapok nyitófilmje később moziforgalmazásba is került, és két önmagában is kellően feszes és katartikus epizódja akkor válik igazán nagy filmes alkotássá, amikor a kettő közötti kapcsolat egyértelművé válik. A Szívvel-lélekkel legnagyobb erénye maga az alapötlet, amit szerencsére nem sikerült rossz forgatókönyvvel, színészi játékkal vagy rendezői koncepcióval elrontani. Egy egyszerű szívátültetés persze sosem egyszerű, de erre csak akkor jövünk rá, amikor minden részletet lelassítanak nekünk.

Az autóbalesetben elhunyt fiatal fiú és a szívét felajánló szülők a történet egyik fele. A másik az átültetésre váró idősebb párizsi asszony fájdalmas várakozása. Kiszolgáltatottsága naggyá teszi őt a filmben. Az alkotók persze jól állnak a kérdéshez, és ezzel nyerünk a legtöbbet. A hisztériás nagyjelenetek helyett csöndek és üres tekintetű szereplők vannak, gyász az egyik oldalon és aggodalom a másikon, mindez azonban valami visszafojtott jelenléttel, hiszen mindennapi életünk sem óriás kifakadások sorozata.

 

4. Némaság

Adam Drivernek jó éve volt idén: 5 mozifilmjéből 4-et a hazai mozik is vetítettek, egy pedig a Netflixen érhető el. Ebből ráadásul kettő erre a listára is felkerült. Martin Scorsese Némaság című kosztümös filmeposza ráadásul több évtizedes munka eredménye. Az amerikai rendező 1988-as Krisztus utolsó megkísértése című filmjének elkészülte idején olvasta Endó Súszaku japán szerző regényét, hogy aztán részt vegyen a forgatókönyv megírásában. A 17. századi, kulturálisan rendkívül zárt Japánban játszódó film két jezsuita misszionárius szerzetes életét követi a szigetországban: Japán az a hely, ahol tűzzel-vassal irtják a kereszténységet, és ahol kínzások közepette nyilvánosan szólítják fel a lelki vezetőket hitük megtagadására, hogy ezzel bizonytalanítsák el a helyieket.

Az Adam Driver és Andrew Garfield alkotta szerzetesek rendkívül élő karakterek. Jól megírt személyiségüket kiváló színészvezetés és jó színészi alakítás kíséri, így a 161 percnyi játékidő alatt szinte végig érezni vívódásukat és hitük megpróbáltatását. A Japánban történtek valójában ugyanis passió-parafrázist alkotnak. A két szerzetes saját félelmét, haláltusáját és a kiáltásukat meg nem halló Isten képét, vele az Istennel állandóan perlekedő embert mutatja meg. Ezzel adja a film az ember hitének vásznon ritkán látott mélységeit. A film utolsó két nagyobb epizódjában megjelenő hitehagyott Ferreira atya szerepében pedig Liam Neeson adja hosszú karrierjének egyik legerősebb színészi alakítását.

 

3. Testről és lélekről

A Testről és lélekről sikere leginkább abban van, hogy hátsó pályán tudott a világ egyik legnagyobb fesztiválján az élen végezni. Az egyébként gyakran társadalmi-politikai döntések mentén odaítélt Arany medve, a Berlinale fődíja ezúttal egy olyan filmhez került, aminél kevésbé politikus alkotást nehezen tudunk elképzelni. Ilyen az, amikor egy rendező személyisége annyira áthatja a filmet, hogy még azon keresztül is képes hatni egy nagy tekintélyű zsűrire.

A majd két órás játékidő több mint a fele alatt – sok hosszúsnittes művészfilmhez szokott ízlésem ellenére is – gyakran kerestem a kiutat ebből a filmből. Az utolsó bő félóra azonban mindenért kárpótol. Ez az a típusú film, ami tényleg apránként jár át. A végén már nincs kérdés. Nincs miről beszélni. Minden túlhajtó eszközt nélkülöző, egészen egyszerű stílusa ám is nagy hatással volt, amit a mai napig nehezen tudok szavakba önteni. Még szerencse, hogy nem én írtam a kritikát.

 

2. Egy szent szarvas meggyilkolása

Jorgosz Lantimosz némileg visszatér görög gyökereihez ebben az egyébként ízig vérig nemzetközi filmben. Az ausztrál, angol és ír főszereplőkkel eljátszott bosszúfilm nemcsak hogy egy görög dráma tökéletes parafrázisa, hanem a műfaj minden elemének ellene is megy. A görög rendezőzsenire már az idegennyelvű kategóriában Oscar-díjra jelölt Kutyafog után sem lehetett rásütni a konvencionális jelzőt, hogy aztán A homár című disztópia Colin Farrellel és Rachel Weisszel a világhírnév felé repítse. Férfi főszereplője megmaradt ebben az Euripidész átiratban is.

A jól menő, sikeres és boldog családapa sebész professzor élete hamar felfordul, amikor egy tizenéves fiú (Barry Keoghan – ő volt idén a Dunkirk fiatal fiúja is az angol civil hajón) képében – egy korábbi, talán elhibázott műtét után – megjelenik a bosszú férfija. De mit tud kezdeni a tudomány embere saját felelősségével, főleg, ha ok és okozat között az összefüggés merőben spirituális? Lantimosz filmjében a kezdetektől az utolsó pillanatig ott van a görög sorsdrámák meglehetősen erős fátuma. Rendkívül egyéni színészvezetése és hosszú snittekkel, természetellenes, mégis székhez ragasztó párbeszédekkel operáló jelenetei az első pillanattól bevonzzák a nézőt. Az eredeti euripidészi kérdés, ami a bibliai Ábrahám történetében is megtalálható – vagyis hogy feláldozzam-e egyik szerettemet a többiekért – kicsit későn jelenik már meg a filmben, ezért a minket ért katarzis sem akkora. Mindez azonban nem von le sokat a film érdemeiből: az Egy szent szarvas meggyilkolása valószínűleg a legjobb Lantimosz alkotás.

 

1. A négyzet

A négyzet szinte direkt trollkodó stílusára kezdetekben nagyon mérges voltam. 160 perc játékideje, szétdarabolt dramaturgiája, füzérszerű novellisztikus szerkesztése újabb és újabb kérdéseket tett fel nekem. Ismét meg kellett mászni, szembe kellett néznem Ruben Östlund nagyon is Európát érintő kérdéseivel. Köszönöm persze a miskolci Godot kávézónak, ahol harmadmagammal töltöttük az időt két Cinefest vetítés között, és ahol rendre a svéd kisváros művészeti múzeumának történetéhez tértünk vissza.

Elizabeth Moss és Claes Bang A négyzet című filmben

Östlund a Play és a Lavina könyörtelen őszinteségével szegezi nekünk a kérdést: hogyan állunk a társadalmi rétegek együttélésének kérdéseivel, és mi van akkor, ha rájövünk, hogy ez egy ponton túl már nem elvárható? Mi a helyzet az egyén és a közösség jogaival és felelősségével? Melyik mennyire és mikor teheti be a lábát a másik előszobájába? A négyzet egyszerre vicces és dermesztően komoly. „A négyzet a bizalom és a törődés szentélye. Benne mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel bír” – tartja az alaptézis, a film mozgatórugója, de mi már rögtön tudjuk, ez nyilván darabjaira lesz cincálva.

 

***

Sok film ide fért volna még a listára, de végül nem került. Képzeljük Azért ide az anyám!-at bátor allegóriájáért. A Loving Vincentet az európai koprodukció első osztályú megvalósításáért egy rendkívül fontos európai karakterek bemutatása végett. A Borg/McEnroe-t a sportszenvedély hiteles bemutatásáért. A Kincsemet azért, mert végre van jó magyar kosztümös kalandfilm. Az Ultrát azért, mert olyan nincs, hogy én sírjak egy dokumentumfilmen. A Csábítást, mert Sofia Coppola megint jól tudja megmutatni a semmit. Az Arthur király – A kard legendáját, amiért egy egész műfajt újított meg.  Vagy a Nyomd, bébi, nyomdot, mert egy másfél órás videoklipnek is lehet jó forgatókönyve, nem is beszélve vágásáról.

És kövesd 2017-es évértékelőinket itt 🙂

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..