Fókuszban Ráadás

Felnőtt tanulságok – 12 történet a gyerekek szemszögéből

A 2018-2019-es évben indult útjára a Filmtekercs Filmklub, melynek idei témája a gyerekközpontú történetek.

A Filmklub kiegészítésének is megfelelő listánkban a gyerekek látószögének témáját szeretnénk tágítani. Nem egyszerű feladat a kiskorú szereplők használata, de az alábbi 12 filmnél érdemes volt vállalni a kockázatot. Összeállításunkban vegyesen találhattok olyan filmeket, melyekkel filmklubjainkon is találkozhattok – és olyanokat is, melyeket ezen felül tartottunk fontosnak. A történetek egyike sem gyerekes, csupán gyermeki nézőpontból vannak elmesélve.

 

Kubo és a varázshúrok (Travis Knight, 2016)

A Kubo és a varázshúrok a kiemelkedő Laika stúdió stop-motion filmje, mely lenyűgöző minőségre fejlesztette a technológiát, és ámulatba ejtő látványvilágot teremtett az ázsiai ihletésű mesének. A Laika védjegyévé váltak a sötét hangulatú, gyerekeknek szánt, de komoly témákkal foglalkozó alkotások. Ezzel a filmjükkel a gyász feldolgozása, a kilátástalan körülmények között is kitartás, emberségre való nyitottság és a hagyományok megkérdőjelezésének témakörét járták körül.

Kubo egy félszemű kisfiú, aki beteg anyukáját ápolja, és azzal tartja el kettőjüket, hogy varázserejű zenéjével origami figurákat kelt életre és kitaláltnak hitt történeteket játszik el a falubelieknek halott apja hőstetteiről. Egy éjszaka kiderül, hogy a mesék valódiak, és anyja nővérei vadásznak rá, hogy nagyapja, a Holdkirály elvehesse Kubo másik szemét is.  Egyedül egy életre keltett kabalamajom és egy amnéziás bogárszamuráj segíthet neki küldetése során. Fiatalkora ellenére óriási teher nehezedik a kisfiúra, miközben felfedezi a múltját.

A veszélyes kihívások elenyésznek a tény mellett, hogy tulajdon családja akarja a vesztét, és már nem támaszkodhat az anyukájára. Pillanatok alatt kell felnőnie és bebizonyítania, hogy ugyanolyan nagy hős, mint apja volt. De hiába szembesül az élet kegyetlen oldalával, mégis képes gyermeki maradni, meglátni a szépséget és a vidámságot a legnehezebb időkben is. Hiba lenne azt mondani, hogy igazából felnőtteknek vagy gyermekeknek szólna ez a film, ugyanis mindegyik korosztálynak akad tanulni- és elgondolkodnivaló, amivel újraértelmezheti a családjához és a hagyományokhoz való hozzáállását. (Szádeczky-Kardoss Klára)

 

A szoba (Lenny Abrahamson, 2015)

Aligha lehetne hitelesebben – és tragikusabban – megmutatni a gyermeki fantázia világteremtő képességét, mint a 2015-ös A szobával. A Brie Larson által alakított anyukát tinédzserként elrabolja egy férfi, aki egy pár négyzetméteres földalatti sufniba zárja őt. Jack (Jacob Tremblay) már a bezárt helyre születik, amiről édesanyja azt állítja, hogy ez az egész világ – az ötéves kisfiúnak pedig nincs oka ennek az ellenkezőjét feltételezni. Emma Donoghue regénye és az abból adaptált film a gyermeki nézőpont miatt tudja mélyen megérinteni a nézőt: Jack szemén keresztül látni a világot egyszerre kíméletes és gyomorszorító.

Kíméletes, mert Jack boldog gyerek, egy gondoskodó édesanyjával, és (hiányos tudásából adódóan) semmiből nem szenved hiányt. Nem tudja, hogy mi történik az anyukájával, amikor a rejtélyes férfi esténként lejön a szobájukba, ahogy a rettenetes és embertelen helyzetéről sincs fogalma. Ugyanakkor a történet gyomorszorító is, hiszen a néző többlettudással rendelkezik a főszereplő gyerekhez képest, és tisztában van azzal a horrorral, ami őt körülveszi. A szoba egy pillanatig sem távolodik el Jack nézőpontjától, még akkor sem, (előzetesben ellőtt spoiler következik) amikor az édesanyjával sikerül kiszabadulniuk, és a fiú számára drasztikus léptekben kezd el kiszélesedni a világ. Larson alakításáért megkapta a jól megérdemelt Oscart, de az igazi csoda ebben a filmben Jacob Tremblay, aki a babaarca és a bociszemei mellett az istenadta színészi tehetségével éri el, hogy a film végére úgy érezzük magunkat, mint akik két órán át utaztak egy különösen meredek érzelmi hullámvasúton. (Rácz Viktória)

 

A monostor gyermekei (Arun Bhattarai & Zurbó Dorottya, 2017)

Hiába világtól elzárt a buddhista Bhután, az internet már ide is behatolt, felkínálva a fiatal nemzedéknek egy másfajta élet ígéretét. A monostor gyermekei a 21. században született generáció tradíciók őrzésében vállalt felelősségéről, és saját identitáskereséséről szól egy testvérpár történetén keresztül. Gyembó, és húga Tashi egy kis himalájai faluban él, ahol édesapjuk, a családi örökség folytatójaként a helyi ezeréves buddhista monostor őrzője. Az évszázadok óta apáról fiúra szálló szent feladat most Gyembóra örökítődne, ám a fiúnak ehhez egész addigi életét fel kellene adnia, hogy szerzetes iskolába vonuljon. A foci és internet rajongó kamasz nyíltan ugyan nem száll szembe az apjával, de minden gesztusa arról tanúskodik, hogy menekül a rá kirótt életfeladat elől.

Eközben húga, a profi focikarrierről álmodó Tashi sokkal inkább érzi magát fiúnak, mint lánynak, és sportválasztásával is mindinkább fiús identitásának erősödését igazolja. A család nyitott és elfogadó ebben a kérdésben, úgy vélik, Tashi előző életében fiú lehetett, s a fiúlélek most egy lánytestbe költözött. Furcsamód ebben az ősi kultúrában transzneműséghez vonzódó lánynak nagyobb lehetőségeket kínál fel az élet, mint az ősi hagyományok követésének kényszerével gúzsba kötött bátyjának. A nemzeti focicsapatba pályázó bhutáni lányok versengésével egyben egy világra nyitott női generáció színre lépésének is tanúi lehetünk egy ősi, buddhista világban. (Argejó Éva)

 

Tideland (Terry Gilliam, 2005)

Terry Gilliam Alice Csodaországban interpretációjának különlegessége, hogy Lewis Caroll meseregényének környezetét olyan világgá torzítja, ahol nemhogy gyerekként, de még felnőttként sem szeretnénk kalandozni. A Tideland főhőse a tizenegynéhány éves Jeliza-Rose (Jodelle Ferland), akit – miután anyja túladagolja magát – szintén drogfüggő apja (Jeff Bridges) elrángat egy mindentől távol eső farmra, hogy aztán ő is bekapja az aranylövést, és ezzel végképp magára hagyja a kislányt az idegen környezetben. Ahol ráadásul különösebbnél különösebb alakokkal találkozik, babafejekkel játszik, és próbálja elhitetni magával, hogy apja magához fog térni kábultságából. Na, persze…

A horrorisztikus szituáció ellenére azonban sokkal inkább a téboly állapota, a valóság, képzelet és álomvilág keveredése lesz a meghatározó Jeliza-Rose történetében. Együtt esünk bele a főhős kislánnyal újra meg újra a nyúlüregbe, együtt veszítjük el egyre véglegesebben a kapcsolatot a külvilággal, és együtt reménykedünk, hogy valaki épelméjűvel is összesodorja az élet, aki tud rajta segíteni. De hiába! A film felnőtt szereplői épp annyira – ha nem sokkal inkább – gyerekesek, mint Jeliza-Rose, így csak egyre mélyebbre süllyedünk abba a káoszba, amit a szürreális látványvilág, az időkeret-nélküliség és az említett karakterek éltetnek.

A gyermeki nézőpont itt tehát közel sem olyan egyértelmű és szokásos, mint más filmekben. Főhősünk drogfüggőként jött világra, így képzeletvilága egyben torzabb és élénkebb, míg a valósággal való megküzdési stratégiái messze elmaradnak kortársaiétól. Gyermeteg felnőttekkel múlatja az időt, és csak egyfajta csodának köszönhető, hogy túléli és el tudja hagyni környezetét. (Hancsók Barnabás)

 

Brazilok (M. Kiss Csaba & Rohonyi Gábor, 2017)

A Brazilok főszereplője Puporka Fingi (Lakatos Erik), az acsai faluszélen felnövő roma fiú. Felnőtt szemmel a napnál is világosabb, hogy amiben él, az a nyomor, de neki – ahogy ő mondja – mégis minden tejföl. Egyetlen vágya van csak, hogy részt vehessen a szokásos nyári futballbajnokságban. És idén éppen, bár ennek sokan nem örülnek, úgy dönt a helyi polgármester, hogy “roma polgártársaink” is részt vehetnek. Az indulatok persze akkor szabadulnak el, amikor a helyi cigányság és a kissé antiszemita alpolgármester és körei véleménykülönbségeiknek adnak hangot.

Szerencsére azonban M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor filmje nem szociologikusan homlokráncolgató, és ennek legfőbb biztosítéka a gyermeki szemszög. Fingi – akinek mezén csak annyi áll: Ronádó – minden nehézség és kirekesztettség ellenére felhőtlenül boldog tudna lenni, ha indulhatna a falu bajnokságában.

Mint oly sok focis filmben, a lényegi mondanivaló itt is a társadalmi egyezség. A falu cigány és magyar lakói a film végére – még csak annyira nem is mesterkélt – békére jutnak. Ahogy a helyi plébános (Bánki Gergely) mondja, a csatákat a pályán kell megvívni, nem azon kívül. (Sergő Z. András)

 

A család kicsi kincse (Jonathan Dayton & Valerie Faris, 2006)

Egészen érdekes a családvíziója Jonathan Dayton és Valerie Faris rendezőknek. A család kicsi kincsében a rendezők a furcsa família legkisebb tagját emelték a legmagasabb szerepkörbe: ő tartja össze a bagázst.

Hooverék megtestesítik a diszfunkcionális család fogalmát. Merthogy sehogy se működnek. Apa (Greg Kinnear) és anya (Toni Collette) a hétköznapokat, a sehova se tartó karriert, az anyagi gondokat nyögik. És megáldja az ég őket még egy depressziós, meleg nagybácsival (Steve Carell), egy szabadszájú nagyapával (Alan Arkin), valamint egy némaságában is dühös nagyobb fiúval (Paul Dano). Az egyetlen napsugár, amire az eredeti cím is utal (Little Miss Sunshine), az ötéves Olive (Abigail Breslin). Így amikor őt behívják egy gyerekszépségversenyre, mindenki összeszedi magát, és együtt nekivágnak Kaliforniának.

A család kicsi kincsében a sok fura fazon között Olive alkotja a kötőanyagot. Nehéz eldönteni, hogy ezzel a lány tisztában van-e, vagy épphogy a többiek érzik, a film azonban bravúrosan úgy állítja, hogy mindkettő igaz. Ahogy a kislány is sejti kiemelt szerepét, úgy a többiek is úgy viszonyulnak hozzá. Ráadásul a rendezők a helyzetet megtöltik metaforikus tartalommal – Olive ugyanis lényegében a szeretet, ami minden családnak alapszükséglete, hogy egyben maradjon. (Tóth Nándor Tamás)

 

Floridai álom (Sean Baker, 2017)

Gyerekként minden sokkal varázslatosabbnak látszik – még akkor is, ha a floridai Disney World mögötti szemétdombon növünk fel. A Floridai álom hatéves hőse, Moonee egy bugyirózsaszín motelben él drogozó, prostitúcióból megélő anyjával, aki akár a nővére is lehetne, de a kislányt mindez nem gátolja meg abban, hogy végtelen kalandpályaként járja be barátaival az álmok hátsó udvarát.

Sean Baker filmje szimbolikus közegben játszódik: hiába karnyújtásnyira a turistaparadicsom, ha mellette a létminimumon, tökéletes szellemi nihilben tengődnek egész családok. Moonee önfeledt játszadozása és életöröme pedig hiába vonja rózsaszín ködbe a filmet, emögött egyre sötétebb társadalmi körkép rajzolódik ki. A felügyelet nélkül játszadozó gyerekek lopnak, csalnak, hazudnak, rongálnak, gyújtogatnak, ám mivel mindezt az ő ártatlan szemszögükből követjük, a valódi felelősöknek korántsem ők tűnnek.

Floridai álom

És még csak nem is a nemtörődöm szülők – a hatóságok megjelenése, majd intézkedése ugyanis még úgy is igazságtalannak tűnik, hogy egyértelmű: a gyerekek ennél jobb sorsot érdemelnének. Moonee és barátai életét megismerve ugyanis a végtelen szabadságuk olyan páratlan érték, amit ők természetesnek vesznek, ám más körülmények között szükségszerűen csorbulna. (Gyöngyösi Lilla)

 

A messzi dél vadjai (Benh Zeitlin, 2012)

Ez a film egyszerre lesújtó és felemelő. Főszereplője a 6 éves kislány, Hushpuppy (Quvenzhané Wallis), akit egyedül nevel súlyos beteg édesapja. A nagy New Orleans-i pusztító hurrikán után vagyunk, ez a két ember pedig a társadalom peremén él, mint aki nem is akar részt venni abban. Magáról a hurrikánról nincs szó, csak a tomboló vihar maradványait látjuk, és a felnőttek beszélgetései, szófoszlányai engednek következtetni. A halálos beteg apa apró trükkökre, a túlélésre tanítja lányát, hogy megálljon rábán, amikor ő már nem lesz.

Nem túlzás azt állítani, Benh Zeitlin Sundance Filmfesztivált nyert elsőfilmjében minden idők egyik legjobb gyermekszínészi teljesítményét látjuk. A lírai, sok belső monológot tartalmazó filmet egy 6 éves kislány viszi a hátán. Gyakran szavak nélkül, gesztusokkal, az apjához való viszonnyal kell tudnia rokonszenvet ébreszteni a nézőben, hogy a film második felére szurkoljunk azért, hogy le tudja győzni az őt vaddisznóként követő démonjait. Gyönyörű képekkel és fantasztikus zenével tarkított filmélmény a kétszeresen Oscar-díjra jelölt Zeitlin első alkotása. Hosszú szünet után jövőre talán már újabb filmet láthatunk tőle. (Sergő Z. András)

 

Apa (Szabó István, 1966)

Szabó István a hatvanas években indította útjára önéletrajzi ihletésű trilógiáját (Álmodozások kora (1964), Apa (1966), Szerelmesfilm (1970)), melyben a történelmi tragédiákat gyerekként átélt nemzedék problémáit, nehézségeit fogalmazta meg. Az Apa című film a trilógia középső darabja, mely akkoriban a „nyugati” Locarnói Filmfesztiválon és a nagy Moszkvai Filmfesztiválon is elismerésben részesült, valamint a legjobb magyar filmeket jegyző Budapesti Tizenkettő (1968) közé is beválasztották.

Az 1966-ban bemutatott alkotás ma is könnyen és élvezettel fogyasztható darab, hiszen Szabó a francia újhullámot idéző könnyedséggel, változatos stílusban és néhol műfaji játékossággal mutatja be, milyen stratégiákkal tud a kisfiú, majd később az egyetemista Takó Jancsi megküzdeni édesapja elvesztésével és számot vetni „emberarcú” hiányával. A gyermeki képzelet szárnyalása szervezi a történetet, hiszen a szülő nélkül felnőtt kisfiú kitalált sztorikon keresztül tartja életben a már megkopott apa-képet. A Gábor Miklós által megformált apa-karakter a kisfiú képzeletében hol partizán, hol háborús hős, hol pedig újító sebészorvos. Szabó a szülőhiány személyes sérelmein keresztül mesél a romokban álló Budapestről, a háború traumájáról, valamint a felnőtté válás nehézségeiről.

A Szabó által írt forgatókönyv alapjául a saját élete szolgált, ezáltal tekinthető a film egyfajta trauma-feldolgozásnak is, hiszen Jancsi személyén keresztül a rendező is számot vet saját múltjával és a szülőhiány komplex problematikájával. Ezt megerősítendő, mikor a film zárójelenetében Takó átússza a Balatont; a kamera távolodik és láthatjuk, hogy Szabó István is ott halad Bálint András mögött a vízben.

Szabó az Apa című alkotásában nemcsak saját gyerekkorának, hanem egy egész, apa nélkül felnőtt nemzedéknek állít emléket filmjében, melyben lírai hangnemben beszél arról, hogy a privát és a kollektív múlttal való szembenézés és reflexió a kulcsa annak, hogy saját identitásunkat megteremtsük. (Milojev Zsanett)

 

Vágy és vezeklés (Joe Wright, 2007)

Vágy és vezeklés, avagy bűn és bűnhődés – Ian McEwan egy régi toposzt járt körbe 2001-es regényében. Narratívájában az ember nem más, mint a gyermekkorában elkövetett bűnöknek vagy tévedéseknek a következménye, a bűntudata, a vezeklése. Joe Wright rendező a könyvet lenyűgözően ültette át a filmvászonra, a Vágy és vezeklés a XXI. századi brit filmipar egyik legnagyobb teljesítménye.

Wright tálalásában a történet első fele egy Agatha Christie regény stílusában bonyolódik. 1935 nyarán a jómódú Tallis családhoz vendégek érkeznek. A 13 éves Briony (Saoirse Ronan Oscar-díjra jelölt alakításában) és idősebb nővére, Cecilia azonban a jóképű kertésszel, Robbie Turnerrel (James McAvoy) vannak elfoglalva, aki mindkettejük szívét elcsábította. Amikor este a lányok unokatestvére eltűnik, Briony megvádolja Robbie-t, hogy ő erőszakolta meg. A vád azonban hamis, és valójában csak egy bosszú azért, mert a kertész Ceciliát választotta. A férfi büntetése a börtön, ahonnan a háború alatt Franciaországba vezénylik, szíve választottja pedig ápolónőként dolgozik eközben a bombázásokban megremegő Londonban.

Briony tudatosan hazudik, mégsem egy Raszkolnyikov, a bűne sokkal kisebb. Tettének következménye azonban a két szerelmes sorsának megtörése. A bűnhődés így élete végéig elkíséri a lányt. A Vágy és vezeklés bölcsen nyitva tart megannyi kérdést: vajon jogosan vezekelt annyi éven keresztül Briony? Vajon tisztában volt-e a hazugságának súlyával, tettének várható következményeivel? A legizgalmasabb mégis az, hogy a 13 éves gyereket felnőttnek tekinti, és megkérdőjelezi az uralkodó dogmát, mely szerint 18 éves korig a gyerek nem felelős a tetteiért. A társadalom szerint ugyanis jogilag nem az, Briony azonban önmaga szemében igenis bűnösnek nyilvánítja magát. (Tóth Nándor Tamás)

 

Csak a szél (Fliegauf Benedek, 2012)

Nem minden gyerekkor boldog, de még a boldogtalanságnak is vannak szintjei. És a legmélyebbre Fileugauf Bence megy. A Csak a szél a nyomor és a terror bugyrába pillant be, és itt nincs mágikus fantázia, ami kirántaná a gyereket. Csak a kegyetlen valóság van.

A romagyilkosságok idején járunk Magyarország valamelyik leszakadt régiójában. Egyetlen nap eseményeit látjuk három családtag szemszögéből, akik már hozzászoktak a rettegéshez és a rasszizmushoz. Az anya közmunkára és takarítani jár, az idősebb lány az iskolában próbálja elkerülni, hogy figyeljenek rá, míg a legkisebb fiú az erdőben csavarog. Érdekes, hogy ebben a világban a felnőttek, de még a tizenévesek is beletörődtek már a sorsukba – a gyerek viszont (még) nem. Ő bunkert épít, hogy megvédje a családját a “fekete autóból kiszálló rosszaktól”.

A 2012-ben Ezüst Medvével díjazott Csak a szél Fliegauf Bence legtisztább alkotása, a rá oly jellemző hangulatvilágot ismét mesterien keltette életre. Megint az a furcsa kettősség jellemzi filmet, ami a rendező egész életművét: egyszerre intim és távolságtartó. A szinte kézzelfogható közelség a képi világban és a fényképezésben valósul meg, a történet azonban annyira objektív, hogy a néző ösztönösen hátra húzódik. A dokumentarizmus bevon, az árnyalt valóságkép taszít. Fliegauf nem is megy mélyebbre a cigánygyilkosságok témájában (azt megtette helyette évekkel később Bogdán Árpád a Genezisben), sokkal inkább azt a miliőt teremtette meg, ahol mindez megtörténhetett. Fogódzót egyedül a gyerek ad egy olyan világban, amelyben a felnőttekre is halálos veszély vár. (Tóth Nándor Tamás)

 

Sráckor (Richard Linklater, 2014)

A hétköznapi realizmust rendszeresen filmre ültető Richard Linklater legnagyobb szabású filmjének húzóhíre volt, hogy 12 éven keresztül forgatták. A szkeptikusok persze legyintettek, hogy „oké, de ez nem jelenti azt, hogy jó is lesz” – és kicsit igazuk is lett, de mégsem. A Sráckornál ugyanis önmagában elég az a metódus, amivel készült. Hiszen azóta sem készült film, ami ennyire hitelesen és átélhetően mutatta volna be az élet „elszenvedését”. Mason (Ellar Coltrane) felnövését követhetjük végig, aki egészen kis hatéves lurkóból felnőtté cseperedik a szemünk előtt. Az élmény, amit kapunk ugyanaz, mint amit az édesanyja (Patricia Arquette) érezhet, mielőtt kirepül a fészekből. „Hogy elrepült az idő!”

Pedig nemcsak Mason változott, hanem mindenki körülötte. Linklater a kis érzékelésekre helyezte a hangsúlyt: azokra a piciny, megfoghatatlan élményekre, amik körülvesznek minket, és ami triviálisnak tűnhet, míg egy nap eszünkbe jutnak és kellemesen gondolunk vissza rájuk. Gyerekként úgy érezhetjük, mintha egy sodrásba kerültünk volna: mindig megmondják, mit hogyan csinálj, merre menj, mikor gyere vissza. Az élet megtörténik az emberrel. Egészen addig, míg Mason kezébe nem veszi az életét, és elindul, hogy saját útját járja. A gyermeki szemszögből így érik a játékidő végére felnőtté. Ritka az ennyire epikus és egyszerre csöndes és visszafogott alkotás, de Linklater nem akart túlzó hollywoodi forgatókönyvírói húzásokat. 12 apró életesemény, mely formálta a főszereplőjét. Egy olyan film, ami bármelyikünk életéből készülhetett volna, és ugyanolyan érvénnyel rendelkezne – de Linklater volt az, aki belevágott és elkészítette. (Szécsényi Dániel)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..