Ráadás

Függőleges Titanic – Toronyházak a vásznon

Július 12-én érkezik a magyar mozikba Dwayne Johnson legújabb nagyszabású akció- katasztrófafilmje, a Felhőkarcoló. Ezen film kapcsán szedtük össze, miként is használja a filmvilág ezeket az épületóriásokat. Íme a legjobb toronyház mozik…

Metropolis (Fritz Lang, 1927)

Lang, a német expresszionista filmkészítés legnevesebb alakja egyszer azt mondta, a mozivászon alakját kígyókra és temetésekre tervezték. Ennek ellenére éppen ő volt az, aki rögtön meg is cáfolta ezt a Metropolis című remekművével. Lang gigantikus toronyvárosa már rögtön a mozi őskorában megmutatta a vertikális monumentalitásban rejlő vizuális szépséget. Lássuk be, a többség a mai napig megáll itt, ha felhőkarcolókról van szó, de Lang továbbment. Újraértelmezett Bábel tornya a társadalmi egyenlőtlenségeket képezi le, felül laknak a gazdagok, akiket az alsó szinteken élő szegények látnak el, ami aztán konfrontációhoz vezet.

 

High-Rise (Ben Wheatley, 2015)

Hasonló ötletből indul ki J.G. Ballard híres regényének 2015-ös szatirikus filmadaptációja. Ebben a történetben London külvárosában épül fel a minden igényt kielégítő luxustorony, amelyben olyannyira megvan minden, hogy a lakóknak szinte el sem kell hagyniuk. A felépítés ugyanaz, mint Lang filmjében, felül a gazdagabbak, alul a szegényebbek élnek. Amikor aztán elkezd összeomlani a kényelmet biztosító rendszer, úgy nő a feszültség, éleződnek az ellentétek és uralkodik el a káosz.

 

Paraziták (David Cronenberg, 1975)

Időben félúton a Metropolis és a High-Rise között – egyébként Ballard regényének megjelenése évében –, az akkor még kezdő kanadai rendező is elkészítette a maga kapitalizmus kritikáját. Nála az osztályellentétek helyett a High-Rise másik fő motívuma, a modern világba belekényelmesedett ember játssza a főszerepet, természetesen a cronenbergi csavarral és testhorrorral nyakon öntve. A politikai nézetek és ideológiák szó szerint parazita féregként mételyezik meg a luxustoronyban élők sterilen modern világát, ösztönlénnyé silányítva a jóléti társadalom tagjait.

 

Pokoli torony (Irwin Allen & John Guillermin, 1974)

A társadalom szerkezetének letükrözése, a modern, fejlett világ szimbóluma, mondhatni egy függőleges Titanic a szárazföldön – ezt jelképezte a felhőkarcoló, és Hollywood ki is használta ezt  a lehetőséget. A Pokoli torony felhőkarcolója maga a csoda, a mindenki által áhított lakhely, ám már a megnyitóján beüt a krach. Tűz üt ki az épületben, csapdába ejtve a felsőbb szinteken lévő embereket. A nagyszabású katasztrófafilm ezen szituációból kiindulva kreál heroikus tanmesét, alaposan bemutatva a krízishelyzetben lévő szereplők személyiségét és motivációit.

 

A rajtaütés (Gareth Evans, 2011)
és
Dredd (Pete Travis, 2012)
és
Drágán add az életed! (John McTiernan, 1988)

A huszadik század első felében, sőt, még a hetvenes években is lehetett valami különleges dologként tekinteni ezekre az épületekre, de ahogy egyre jobban elterjedtek, úgy váltak egyre általánosabbá – egy jó fizikai adottságú helyszínné. John McTiernan a nyolcvanas évek egyik legemblematikusabb akciófilmjében lényegében megfordítja a Pokoli torony szüzséjét: veszély esetében nemcsak kijönni nehéz a toronyból, hanem ugyanolyan nehéz is bejutni oda. Ami a történelemnek a vár a hegytetőn, az lett a modern kornak a felhőkarcoló. A Drágán add az életed! rendőrének minden trükkre szüksége van ahhoz, hogy eljusson az épületet megszálló terroristákhoz – akárcsak a mesebeli Jankó, itt is a kisember száll szembe az óriással.

Ez az alapfelvetés aztán sokszor visszaköszönt a későbbiekben, de a sok sablon akciófilm között azért akadt néhány, amelyek némi pluszt tudtak vinni belé. A Dredd és A rajtaütés például a videojátékok esztétikáját alkalmazva veszi elő újra a szintezettség motívumát. Minden emelet egy-egy új pálya, amelyen tűzerővel, vagy A rajtaütés esetében harcművészettel kell átverekedniük magukat a jófiúknak, hogy legyőzzék az épület tetején trónoló gonoszt.

A rajtaütés

Ember a magasban (James Marsh, 2008)

Jó helyszín, jó látványosság. Nem véletlen, hogy a több százmilliós blockbusterek egész sokasága használja a felhőkarcolókat, hisz elég látványos dolgokat lehet művelni vele. Igaz, a többség csak money-shotokban rombolja le őket az Armageddontól kezdve A függetlenség napján át a Tűzgyűrűig. Néhány filmnek azonban nincs szüksége sem milliókra, sem erőszakra, hogy megmutassa a nagyságukat és megmutassa az emberi erőt, amely meghódítja őket. Ilyen volt James Marsh megérdemelten Oscar-díjas dokumentumfilmje Philippe Petit 1974-es mutatványáról, amikor is kötelet feszített a World Trade Center két tornya közé, és átsétált rajta. (Ugyanezt a történetet vitte filmre, csak most már fikciós keretek között Robert Zemeckis a Kötéltáncban – a főszerk.)

 

Elveszett jelentés (Sofia Coppola, 2003)
és
Red Road (Andrea Arnold, 2006)
és
Panelkapcsolat (Tarr Béla, 1982)

A hétköznapivá válás azt eredményezte, hogy kész lakótelepek vagy éppen városrészek jöttek létre ezekből az épületóriásokból. Sok ezer ember költözött be kis helyre, utat nyitva ezzel annak, hogy a filmvásznon is előbukkanjon ezen tömbök emberi oldala. A tömbház tökéletes helyszín hozzá, hogy akár a néző, akár a szereplő felvegyen egyfajta voyeur szerepkört, azaz bepillantson mások életébe. Ezt tette sok millió magyar éveken keresztül a Szomszédok című sorozat előtt ülve, és ezt teszi a Red Road főhőse Andrea Arnold nagyszerű filmjében.

Ezzel együtt születtek már-már szociográfiai igényű alkotások is ezen közösségek világáról. Ilyen volt Tarr Béla korai klasszikusa, ami gyönyörűen megmutatta milyen ez az élettér Kelet-Európában. De a kört sokan szélesítették, hisz a modern kor megkerülhetetlen jelenségéről van szó. Az egymás hegyén-hátán világ új típusú közösségeket hoz létre: az összkomfortos dobozba zárt emberek sokaságát, akik nem feltétlenül törődnek másokkal.

Elveszett jelentés

Ezt mutatja meg például Sofia Coppola, akinek főszereplői a világ egy legnyüzsgőbb városában néznek szembe az elidegenedéssel és a magánnyal. Ezrek vannak tőlük karnyújtásnyira, de a hagyományos emberi kapcsolatok mégis hiányoznak ebből a világból.

 

Idegen arcok (Joe Cornish, 2011)
és
Tower Block (James Nunn & Ronnie Thompson, 2012)
és
Harry Brown (Daniel Barber, 2009)

És bár az elidegenedés univerzális jelenség, amelynek a virtuális közösségi felületek mellett éppen ezek a lakótömbök lettek a legtöbbször használt szimbólumai, mégiscsak közösségekről beszélünk. Olyannyira, hogy például Angliában egész kis reneszánszot éltek meg a lakótelepekhez kötődő filmek a legkülönfélébb műfajokban.

Jó átmenetet képez a 2009-es Harry Brown, ahol az egész lakóközösséget tartják rettegésben a huligánok, egy öregember mégis egyedül száll szembe velük, ő az egyetlen, aki nem intézi el azzal a kérdést, hogy legyen ez más baja. Ugyanakkor az is szépen megmutatkozik, hogy mennyire össze tudja hozni az embereket egy-egy válsághelyzet. Olyan emberekről van szó, akiknek egyébként eszük ágában sem lenne csoportban gondolkodni.

Idegen arcok

Ilyenek a Tower Block lebontásra ítélt toronyházának utolsó lakói, akiknek össze kell fogni, ha túl akarják élni azt, hogy egy mesterlövész vadászik rájuk. A lakóközösségből sorsközösség lesz, akiknek együtt kell dönteniük az egyének érdekében. Ugyanezt mutatja meg az Idegen arcok, némi ironikus színezetet adva a mondandónak. Őket földönkívüliek támadják meg, és nekik meg kell védeniük a blokkot, ami olyan amilyen, de az otthonuk. Mindenkié…

Németh Barna

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg egy könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében filmekkel és sorozatokkal foglalkozik, azon belül is elsősorban fesztiválokkal és a függetlenekkel.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya