Nincs kategorizálva

Függőleges Titanic – Toronyházak a vásznon

Július 12-én érkezik a magyar mozikba Dwayne Johnson legújabb nagyszabású akció- katasztrófafilmje, a Felhőkarcoló. Ezen film kapcsán szedtük össze, miként is használja a filmvilág ezeket az épületóriásokat. Íme a legjobb toronyház mozik…

Metropolis (Fritz Lang, 1927)

Lang, a német expresszionista filmkészítés legnevesebb alakja egyszer azt mondta, a mozivászon alakját kígyókra és temetésekre tervezték. Ennek ellenére éppen ő volt az, aki rögtön meg is cáfolta ezt a Metropolis című remekművével. Lang gigantikus toronyvárosa már rögtön a mozi őskorában megmutatta a vertikális monumentalitásban rejlő vizuális szépséget. Lássuk be, a többség a mai napig megáll itt, ha felhőkarcolókról van szó, de Lang továbbment. Újraértelmezett Bábel tornya a társadalmi egyenlőtlenségeket képezi le, felül laknak a gazdagok, akiket az alsó szinteken élő szegények látnak el, ami aztán konfrontációhoz vezet.

 

High-Rise (Ben Wheatley, 2015)

Hasonló ötletből indul ki J.G. Ballard híres regényének 2015-ös szatirikus filmadaptációja. Ebben a történetben London külvárosában épül fel a minden igényt kielégítő luxustorony, amelyben olyannyira megvan minden, hogy a lakóknak szinte el sem kell hagyniuk. A felépítés ugyanaz, mint Lang filmjében, felül a gazdagabbak, alul a szegényebbek élnek. Amikor aztán elkezd összeomlani a kényelmet biztosító rendszer, úgy nő a feszültség, éleződnek az ellentétek és uralkodik el a káosz.

 

Paraziták (David Cronenberg, 1975)

Időben félúton a Metropolis és a High-Rise között – egyébként Ballard regényének megjelenése évében –, az akkor még kezdő kanadai rendező is elkészítette a maga kapitalizmus kritikáját. Nála az osztályellentétek helyett a High-Rise másik fő motívuma, a modern világba belekényelmesedett ember játssza a főszerepet, természetesen a cronenbergi csavarral és testhorrorral nyakon öntve. A politikai nézetek és ideológiák szó szerint parazita féregként mételyezik meg a luxustoronyban élők sterilen modern világát, ösztönlénnyé silányítva a jóléti társadalom tagjait.

 

Pokoli torony (Irwin Allen & John Guillermin, 1974)

A társadalom szerkezetének letükrözése, a modern, fejlett világ szimbóluma, mondhatni egy függőleges Titanic a szárazföldön – ezt jelképezte a felhőkarcoló, és Hollywood ki is használta ezt  a lehetőséget. A Pokoli torony felhőkarcolója maga a csoda, a mindenki által áhított lakhely, ám már a megnyitóján beüt a krach. Tűz üt ki az épületben, csapdába ejtve a felsőbb szinteken lévő embereket. A nagyszabású katasztrófafilm ezen szituációból kiindulva kreál heroikus tanmesét, alaposan bemutatva a krízishelyzetben lévő szereplők személyiségét és motivációit.

 

A rajtaütés (Gareth Evans, 2011)
és
Dredd (Pete Travis, 2012)
és
Drágán add az életed! (John McTiernan, 1988)

A huszadik század első felében, sőt, még a hetvenes években is lehetett valami különleges dologként tekinteni ezekre az épületekre, de ahogy egyre jobban elterjedtek, úgy váltak egyre általánosabbá – egy jó fizikai adottságú helyszínné. John McTiernan a nyolcvanas évek egyik legemblematikusabb akciófilmjében lényegében megfordítja a Pokoli torony szüzséjét: veszély esetében nemcsak kijönni nehéz a toronyból, hanem ugyanolyan nehéz is bejutni oda. Ami a történelemnek a vár a hegytetőn, az lett a modern kornak a felhőkarcoló. A Drágán add az életed! rendőrének minden trükkre szüksége van ahhoz, hogy eljusson az épületet megszálló terroristákhoz – akárcsak a mesebeli Jankó, itt is a kisember száll szembe az óriással.

Ez az alapfelvetés aztán sokszor visszaköszönt a későbbiekben, de a sok sablon akciófilm között azért akadt néhány, amelyek némi pluszt tudtak vinni belé. A Dredd és A rajtaütés például a videojátékok esztétikáját alkalmazva veszi elő újra a szintezettség motívumát. Minden emelet egy-egy új pálya, amelyen tűzerővel, vagy A rajtaütés esetében harcművészettel kell átverekedniük magukat a jófiúknak, hogy legyőzzék az épület tetején trónoló gonoszt.

A rajtaütés

Ember a magasban (James Marsh, 2008)

Jó helyszín, jó látványosság. Nem véletlen, hogy a több százmilliós blockbusterek egész sokasága használja a felhőkarcolókat, hisz elég látványos dolgokat lehet művelni vele. Igaz, a többség csak money-shotokban rombolja le őket az Armageddontól kezdve A függetlenség napján át a Tűzgyűrűig. Néhány filmnek azonban nincs szüksége sem milliókra, sem erőszakra, hogy megmutassa a nagyságukat és megmutassa az emberi erőt, amely meghódítja őket. Ilyen volt James Marsh megérdemelten Oscar-díjas dokumentumfilmje Philippe Petit 1974-es mutatványáról, amikor is kötelet feszített a World Trade Center két tornya közé, és átsétált rajta. (Ugyanezt a történetet vitte filmre, csak most már fikciós keretek között Robert Zemeckis a Kötéltáncban – a főszerk.)

 

Elveszett jelentés (Sofia Coppola, 2003)
és
Red Road (Andrea Arnold, 2006)
és
Panelkapcsolat (Tarr Béla, 1982)

A hétköznapivá válás azt eredményezte, hogy kész lakótelepek vagy éppen városrészek jöttek létre ezekből az épületóriásokból. Sok ezer ember költözött be kis helyre, utat nyitva ezzel annak, hogy a filmvásznon is előbukkanjon ezen tömbök emberi oldala. A tömbház tökéletes helyszín hozzá, hogy akár a néző, akár a szereplő felvegyen egyfajta voyeur szerepkört, azaz bepillantson mások életébe. Ezt tette sok millió magyar éveken keresztül a Szomszédok című sorozat előtt ülve, és ezt teszi a Red Road főhőse Andrea Arnold nagyszerű filmjében.

Ezzel együtt születtek már-már szociográfiai igényű alkotások is ezen közösségek világáról. Ilyen volt Tarr Béla korai klasszikusa, ami gyönyörűen megmutatta milyen ez az élettér Kelet-Európában. De a kört sokan szélesítették, hisz a modern kor megkerülhetetlen jelenségéről van szó. Az egymás hegyén-hátán világ új típusú közösségeket hoz létre: az összkomfortos dobozba zárt emberek sokaságát, akik nem feltétlenül törődnek másokkal.

Elveszett jelentés

Ezt mutatja meg például Sofia Coppola, akinek főszereplői a világ egy legnyüzsgőbb városában néznek szembe az elidegenedéssel és a magánnyal. Ezrek vannak tőlük karnyújtásnyira, de a hagyományos emberi kapcsolatok mégis hiányoznak ebből a világból.

 

Idegen arcok (Joe Cornish, 2011)
és
Tower Block (James Nunn & Ronnie Thompson, 2012)
és
Harry Brown (Daniel Barber, 2009)

És bár az elidegenedés univerzális jelenség, amelynek a virtuális közösségi felületek mellett éppen ezek a lakótömbök lettek a legtöbbször használt szimbólumai, mégiscsak közösségekről beszélünk. Olyannyira, hogy például Angliában egész kis reneszánszot éltek meg a lakótelepekhez kötődő filmek a legkülönfélébb műfajokban.

Jó átmenetet képez a 2009-es Harry Brown, ahol az egész lakóközösséget tartják rettegésben a huligánok, egy öregember mégis egyedül száll szembe velük, ő az egyetlen, aki nem intézi el azzal a kérdést, hogy legyen ez más baja. Ugyanakkor az is szépen megmutatkozik, hogy mennyire össze tudja hozni az embereket egy-egy válsághelyzet. Olyan emberekről van szó, akiknek egyébként eszük ágában sem lenne csoportban gondolkodni.

Idegen arcok

Ilyenek a Tower Block lebontásra ítélt toronyházának utolsó lakói, akiknek össze kell fogni, ha túl akarják élni azt, hogy egy mesterlövész vadászik rájuk. A lakóközösségből sorsközösség lesz, akiknek együtt kell dönteniük az egyének érdekében. Ugyanezt mutatja meg az Idegen arcok, némi ironikus színezetet adva a mondandónak. Őket földönkívüliek támadják meg, és nekik meg kell védeniük a blokkot, ami olyan amilyen, de az otthonuk. Mindenkié…

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com