Ráadás

Hitlerparódiák, paródia Hitlerek

A Jojo Nyuszi kapcsán átnéztük azon paródiákat, amelyek a történelem egyik legnagyobb szörnyetegén, Hitleren gúnyolódtak.

Adolf Hitler, a náci szörnyeteg háromnegyed százada hagyott örökül nekünk egy vériszamos, fegyver szaggatta Európát és egy keresztbe-kasul gyilkolt-alázott népet. A nyugati ember számára a mai napig maga az Antikrisztus egykori földi megtestesülése. A trauma feldolgozásának nemcsak a történelmi tények és adatok vizsgálata lehet eszköze, hanem a művészet, adott esetben a humor általi oldása, szétoszlatása. A hangosfilm kezdete óta – az animációs és élőszereplős filmeken egyaránt végigtekintve – a mélynövésű náci vezért sem kímélte a paródia, a karikatúra és a szatíra kíméletlen fegyverei általi leszámolás. Összeállításunk a teljesség igénye nélkül válogat a jobb és kevésbé jó Hitler-gúnyiratokból, szigorúan a karakter felépítésére koncentrálva.

 

      I. Firka Hitler, avagy a propagandától a mémig

Amerikai vagy orosz animációs karakterként Hitler a negyvenes években, a háború alatt természetesen egyetlen céllal szerepelhetett: mint propagandaanyag. Árnyalja a kérdést, hogy állami propagandáról van szó vagy független magáncégeknek az elvárt társadalmi látásmódhoz igazodó megjelenítéséről – de mindenképpen ehhez igazították az ábrázolt figurát. Nem meglepő, hogy a legdurvább példa a Szovjetunióból kerül elő,

az Amit Hitler akar című 1941-es szovjet propagandafilm a politikai ellenség ábrázolás tankönyvi mintája.

A film nem törekszik semmilyen mélyebb ábrázolásra, Hitler az ellenség, az ellenség rossz, ezt tessék megtanulni. Hitler ebben a rövidfilmben egyszerűen nem ember: kardfogú, disznótestű, lustán cammogó behemót, és azon kívül, hogy ijesztően néz ki (mármint a ‘40-es évek szerint; egy mai gyerek számára inkább komikus lenne), nem csinál semmit. Meg se lendíti a fejszéjét. Lépdel át az orosz anyaföldön, és felszúródik egy dicsőséges bajonettre. Azon kívül hogy ugyanazt a politikai eszközt testesíti meg, amit Hitler maga használt a zsidók ellen – a dehumanizáló karikatúrát – voltaképpen nincs is karaktere. Cseréld ki a horogkeresztet a sisakján, és lehetne Hirohito, Roosewelt, Churchill, Sztálin vagy Mussolini egyaránt. A lényeg, hogy ő Az Ellenség.

Az Amit Hitler akar a legprimitívebb és így legőszintébb formájában ragadja meg a politikai propagandát.

Ez a kő egyszerűvé karikírozott Hitler minden későbbi Ellenség mintaképe: ez a rajzfigura itt a zsidó, az arab, az orosz, az amerikai, a migráns, a redneck, a brüsszeli és talán még maga Soros György is egyben.

Hatalmas színvonalugrás ehhez képest, amikor az amerikai Disney animálja a Führert. A „jellem”-ábrázolás egyszerűsége azonban marad. Így aztán mai szemmel nézve még az 1942-es Der Fuehrer’s Face (A Führer arca) című alkotás is enyhén kínos.

A tény, miszerint 1943-ban ez az alkotás nyerte meg a Legjobb animációs rövidfilm díját, forró hálával kell megtöltse minden animációkedvelő szívét, amiért nem kell abban a korban élniük.

Az iménti szovjet propagandafilm lényege, a dehumanizáció ugyanis itt is eleven, csak éppen sokkal tehetségesebb művészek alkotják meg. A szemüveges sárga japán torz arca éppen azt a propagandista szándékot fejezi ki, mint disznó-Hitler az előző filmben. Maga a Führer alig-alig tűnik fel (a film a benne elhangzó, népszerű dalról kapta a címét, nem azért, mintha a Vezér arca ténylegesen szerepet kapna). Egy kakukkos óra kerül a legközelebb a Hitler-ábrázoláshoz benne- Eltekintve persze a legutolsó képkockáktól, ahol egy aminálatlan, statikus Hitler-arc kap az arcába egy paradicsomot. És kész is az Oscar-nyertes rövidfilm Hitler-ábrázolása: maga a rövidfilm is egyetlen paradicsom egy könnyen megalázható, kissé buta, tehetetlen diktátor-figura arcába.

Mi történik, amikor Hitlert kissé karakteresebben próbálják meg ábrázolni?

A Bolondos dallamok sorozat The Ducktators című 1942-es animációja már egy valódi Hitler-személyiséget karikíroz, méghozzá egy Hitler-kiskacsa formájában. Még a diktátor addigra közismert, elvetélt művészi éveit is felhasználja humorforrásként. A Führer itt már nem csak elvonatkoztatott szörny vagy statikus figura, hanem élettörténettel rendelkező (habár mesebeli) lény. Megvan nála az őrült retorika, a jellegzetes gesztusok, a megtévesztő diplomácia (már amennyiben Hitler-kacsa békeszerződést ír alá és azon nyomban ledarálja), ott vannak még a szövetségesei is. És aztán Hitler-kacsát elkalapálja egy felbőszült békegalamb.

Nem, ez a sztori még mindig nem a saját főszereplőjéről szól, csak eszközként használja a karaktert egy távolabbi mondanivalóhoz („vegyél hadikölcsönt”). De legalább már egy személyiséggel bíró szereplőt használ hozzá. A kisfilm abban viszont tökéletesen megegyezik az előbbi filmekkel, hogy a Führert változatos ábrázolási eszközökkel kicsinyíti le (ő maga egy kacsa lesz, a birodalma baromfiudvar, pár lézengő követője lépdel a nyomában, és persze ismét megjelenik a jellegzetes, totális tehetetlenség), és a humort is kizárólag a figura megalázásának kedvéért használja fel.

Kezd tehát kirajzolódni Rajzfilm-Hitler alakja a negyvenes évekből: akinek lényegi vonása a tehetetlenség, ártalmatlanság, könnyen legyőzhetőség.

Ugyanezt a tehetetlenséget mutatja be a diktátor részéről az őt máskülönben az előző filmhez képest épp ellenkező módon ábrázoló Bolondos dallamok darab is, a Daffy The Commando. Ez a film történetesen kacsából változtatja Hitlert emberré. A Daffy The Commando világában, a címszereplőhöz illően, mindenki madárfigura (az a szerencsétlen német tiszt is, akivel Dodó kacsa hat percen át csúfosan kibabrál), de amikor Dodó a legvégén személyesen találkozik Hitlerrel,

Hitler nagyon is élethűen animált emberi figura, és olyan fejbekólintást kap a kacsától, hogy az az Amerika kapitányhoz hasonlóan címoldalra kívánkozna.

A nagyobb élethűség kedvéért Hitlert rotoszkópos technikával vitték fel az animált térbe a Daffy The Commando készítői. Vajon mivégre? Hogy egy rajzfilm-kacsa annál inkább fejbevághassa? Valószínűleg pontosan ezért: a rajzfilmeken átvonuló motívum, a diktátor gyengesége és impotenciája még erősebb, ha őt mint embert az animált Dodó kacsa csapja hókon büntetlenül. Az előző film, a Ductators azért animálta kacsává Hitlert, hogy gyenge szereplővé tegye. A Daffy még ezen is túllép: ebben Hitler még egy kacsával szemben is gyenge.

A trendre a Merrie Melodies egy harmadik féle módon is ráerősített (még mindig a negyvenes években).

A Russian Rhapsody című rövidfilmben Hitler végre valódi, cselekménnyel bíró főszereplőként szerepel, még ha csak azért is, hogy egy csapat „Kremli Gremlin” jól elpáholja egy repülőgép fedélzetén. Az abszurd nem ismer határokat: Hitlert fenékbe szúrják, elverik, elektrosokkolják, átváltoztatják horogkeresztté, elektromos bűzös borzzá és szamárrá, végül pedig kidobják a gépből és rádobják a gépet… A karakter egyetlen funkciója még mindig a boxzsákéval egyezik meg, ahogy az összes eddigi próbálkozásban is, még akkor is, ha már dramaturgiailag érvényes főszereplőként jelenik meg.

A film ügyes húzása az, hogy a történet szerint miért is kerül Hitler bajba: amikor a Führer kijelenti, hogy Németország legnagyobb hőse, egy valódi szuperember kell ahhoz, hogy Moszkvát lebombázhassa, hogyan is mehetne végül más a küldetésre, mint önmaga…? Az abszolút megalomániát karikírozó pillanat az első a rövidfilmek között, ami a Führer egy tényleges és lényeges vonását teszi meg cselekmény-elemnek.

És még mindig Merrie Melodies: a Herr Meets Hare című rövidfilmben a Führer csak epizódszereplő (Tapsi Hapsi kalandjában a nyuszi ugyanis Göringgel vív egy kis csatát a Feketeerdőben, Hitler elé csak a film legvégén kerül), de még röpke epizódszereplőként is igazodik az ártalmatlan-tehetetlen ábrázolás követelményéhez. Hitler ebben a filmben meglehetősen önmaga: íróasztal és térkép díszletei között ábrázolják, csaknem gondterhelten, és kivételesen senki sem vágja fejbe, épp csak alaposan megrémül Tapsi Hapsi egy hatásos alakításától és elszalad. Hitler ebben az epizódban csupán eldobható poén. Ez a legkevésbé propagandisztikus rajzfilm a felhozatalban. A rajzfilmnek nincs érezhető agendája, nem akar eladni se kötvényt, se a németek lealacsonyítását. Tapsi Hapsi szokásos poénjaira és viselkedésére épül, épp csak Harmadik Birodalmi környezetben. De a hitleri tehetetlenség érzése még itt is megmarad.

Ha tekintetbe vesszük, hogy e filmek mind a háború alatt készültek, érthető a tónus: Hitlert egy tényleges élet-halál konfliktus idején nem szabad másképpen, mint legyőzhető ellenfélként megmutatni. E minőségében lehet fenyegető, őrült vagy mulatságos, a lényeg eredendő gyöngesége.

Ezzel szemben egy mai animációs ábrázolás egészen másként mutatja meg a Führer alakját. A Family Guy Road to Germany című epizódja.

A Family Guyban akármi megtörténhet – a show híres kaotikusan random, szándékosan a kiszámíthatatlanságra utazó jeleneteiről –, így került bele a Road to Germany epizódba maga Hitler is. Az epizódban Stewie és Brian a náci Németországba időutaznak, és egy ponton szemtől szembe kerülnek a Führerrel. Olyannyira, hogy Stewie és Adolf tükörpantomimet játszanak egymással vagy egy perc hosszan.

És aztán nem történik semmi! Hitler egy szavával csaknem kivégezteti a szereplőket (cselekedetek szintjén itt már korántsem tehetetlen alak), de egy vágás után máris, magyarázat nélkül, megmenekültek előle a főhősök. Hitler „ártalmatlansága” egészen másképpen merül fel, mint a korai animációkban: nem azért hatástalan a Führer, mert nincs hatalma, hanem mert a filmnek nincsen szüksége rá, hogy ezt a hatalmas komolyan vegye.

Nem azért, mintha a Family Guy ne lenne képes amúgy tabudöntögető megnyilvánulásokra. Hanem mert a XXI. században nincs szükség egy démon-Hitler ábrázolására ahhoz, hogy egy animációs film nézői megértsék a karaktert.

Míg a negyvenes években kifejezetten építeni kellett a szereplőt – változatos eszközökkel: disznótest, teátrális viselkedés, irracionális döntések, látványosan bemutatott impotencia – addig a Family Guy idejére „Hitler”, mint személy, úgy beépült a köztudatba, hogy már nincs szükség attribútumokkal megjeleníteni. Kiépült egy közös konszenzus, és a rajzfilm-készítők bízhatnak benne, hogy a közönség minden egyes tagja (nem-célcsoport szélsőségeket leszámítva) pont ugyanazzal a mögöttes tudással és felismeréssel rendelkezik. Hogy egy agresszív, bárdolatlan, kreativitását fegyverként használó animációs sorozat olykor iszonyú kemény poénjai között Hitler számára elegendő csupán önmagaként megjelenni, és puszta önmagaként is beleillik a modortalanságok sorozatába: ez mond a legtöbbet arról, hogy mivé vált mai felfogásunk számára a figura.

 

     II. Hitler életre kel… és néha táncol

Charlie Chaplin első igazi hangosfilmjének, A diktátornak az érvényessége sokat kopott a bemutatása óta eltelt nyolc évtizedben. Köszönhető mindez kissé avittas érzelmességének. Hynkel/Hitler (Charlie Chaplin) tűpontos és rendkívül részletgazdag gúnyrajza azonban jottányit sem veszített erejéből.

A tömeggyilkost megsemmisítő gúnyos mimézis egyik adekvát alapja a két ember külső hasonlósága. Az arcberendezésen és az alkaton túl ott van Charlie kurta fogkefe-bajusza. A másik a nyelv. Chaplin a film (egyik) csúcspontján az önkényúr beszédeként elhangzó bizarr handabandázásával a náci propaganda értelmetlenségét és ostobaságát húzza alá. A diktátor Hynkel minden gesztusával, világháborús burleszkjének minden csetlés-botlásával jelentéktelen, ügyefogyott és gyermeteg pontemberré zsugorítja a félelmetes vezért.

Mikorra – néhány év elteltével – Hitler mitikus gonosszá növekedett, hosszú időre megfosztotta az emberiséget a jókedvtől és a reménytől, de kicsivel előbb Chaplintől elorozta arcszőrzetét. A komikus – kinek zsidó származása máig nincs igazolva, cigány felmenői annál inkább – nemes bosszúja A diktátor című film.

A film, amely nem készült volna el, ha rendezője tud a zsidókat megsemmisítő haláltáborokról.

Az emigráns zsidó felmenőkkel bíró Mel Brooks első egész estés rendezése egyszerre hitvallás, komédiába csomagolt identitásdráma és karcos abszurd. A Producerek két botcsinálta színházi producer (Zero Mostel és Gene Wilder) szerencsétlenkedésének krónikája, miközben könnyed mozdulatokkal felrajzolja Hollywood maró szatíráját, és ami a legfontosabb: alkot egy hihetetlenül egyedi Hitler-karikatúrát, aminek originalitását azóta sem sikerült meghaladni a műfajban.

Brooks filmjének Hitler-figurája (Dick Shawn ösztönösen zseniális megformálásában) hatalmas telitalálat. Úgy nagyítja fel és teszi röhejessé a diktátor gyengeségeit, hogy a valódi diktátor tökéletes ellenpólusát jeleníti meg. A folyamatos LSD tripen lévő színész a hippi eszmék két lábon járó hordozója. (Fele)Barátait nem szívesen rohanná le ebben a „mocskos” háborúban. A szeretet-Führer Elvis Presley, Fred Astaire és Jim Morrison változó arányú kevercse. Énekel, táncol, ölel, mosolyog, és még arra is figyel, hogy ne gyújtsunk rá a jelenlétében.

Producerek

Színház a filmben formulát követi Alan Johnson 1983-as filmje, amelynek valójában Brooks volt az igazi direktora és abszolút főszereplője is. Ernst Lubitsch, azonos című 1942-es pengeéles szatírájának remake-je Varsó németek általi megszállása idején a város színházában játszódik. A társulatot egy folyton rivalizáló és civakodó házaspár, Bronskiék (Anne Bancroft és Mel Brooks) vezetik.

Brooks kétszer lényegül át Hitlerré. Előbb egy náciellenes darabban a lengyel katonákat szórakoztatva  a színpadon elénekli-eltáncolja, hogyan kebelezi be Európát. Itt még nincs sem morális, sem politikai súlya és tétje tettének. Ennek megfelelően produkciója a Führer gesztusait nélkülöző üres bohóckodás, lapos kabarétréfa. Másodszor azonban már a komplett német kompániával kell elhitetni: ő maga a vezér. Vázlatos, végletekig egyszerű, rutinszerű, ezért működésképtelen karaktert épít itt fel a hétpróbás komikus. Mel Brooks egy imádnivaló ripacs, de szakmai-műfaji kudarca ennek ellenére vagy épp ezért ezekben a jelenetekben látványos, még akkor is, ha a filmbéli küldetést siker koronázza. Különösen fájó ez azért is, mert elődeivel (Lubitsch-csal és Chaplinnel) ellentétben Brooks már a haláltáborok pontos és a film elkészültének történelmi jelenét traumatizáló ismeretekkel is rendelkezett – a Führer-rémképet mégsem árnyalta vele.

Áthallásaival és transzformációival együtt is szórakoztatóbb, izgalmasabb Hitler-parafrázis Az Űrgolyhók.

Egy messzi-messzi galaxisba kalauzol minket az eredendően a Star Wars univerzumát sarkaiból kiforgató dolgozat, miközben jól odaszúr több veretes mozilegendának is. Mel Brooks nemcsak rendezi ezt az eszement űropera paródiát, hanem az egyik kulcsszerepet (itt) is magára osztotta.

Egy olyan karaktert alakít, aki nagyon erősen emlékeztet Adolf Hitlerre. Alattvalói egy sokatmondó mozdulattal üdvözlik, amely a nácik karlendítéséhez hasonlóan végződik. Magas rangú alattvalói pedig összhatásában Waffen SS tisztek egyenruháját idéző hacukát viselnek.

Űrgolyhók

Brooks elnöke a történelmi diktátor makulátlan külsejű, jól fésült (végig tökéletesen elegáns), simulékony modorú, nőfaló alakváltozata (ebben hasonlít Dick Shawn figurájára), és még a bajusza is kackiásabb. Hitler tökéletes ellentéte majdnem mindenben. Még a Führeréhez fogható hatalmi törekvései sem rajzolódnak ki ebben a bájos csacskaságban. Egyvalamiben viszont kísértetiesen hasonlít a nagyvezérhez Brooks karikatúrája: a kicsinyes önimádatában.

Sajnálatos tény, hogy Mel Brooks a Hitler-értelmezéseket tekintve – beleszámítva a nagyon áttételes, mégis e körbe sorolható Űrgolyhókat is – egyetlen egyszer hoz létre szuverén, saját lábán megálló Führer-karikatúrát, és beszédes, hogy akkor sem ő maga játszotta el a szerepet.

2015-ben eljött a németek szembenézése is, ami mégis inkább jelenünk tükre lett, mintsem a múltfeldolgozás eszköze.

Timur Vermes 2012-es regényének filmadaptációjában, a Nézd, ki van itt című filmben a főszereplő (Oliver Masucci) egy olyan Hitlert játszik, aki történelmi eredetijével szemben nem manipulátora környezetének, sokkal inkább ő próbál idomulni egy kész helyzethez, amibe csöppen: mintegy álomból ébredve korunk Németországában találja magát. A Führer azonban hamar feltalálja magát, kiismeri az új viszonyokat, és megint ősi küldetését kezdi teljesíteni, minden eszközzel, és bizony rémisztően hamar népszerű lesz.

Ez a posztmodern parabola nem a zsarnok röhejes tulajdonságain élcelődik, hanem meghaladott elvei és korunk valóságának ütközéséből adódó feszültségen. A főnáci alakja David Wnendt filmjében pusztán a felismerés eszköze, korunk problémáinak (rasszizmus, bevándorlás, korrupció, a média személyiségromboló hatása, stb.) indikátora. Németország modernkori történelmének szégyenfoltja itt tükör, melyből korunk zsarnokai és persze a mai német (európai) valóság néz vissza ránk.

Nézd, ki van itt!

A közelmúlt popkulturális közege (egybevágóan Hitler internetes mémmé válásának folyamatával) két egészen elképesztő Hitler-értelmezést is szült. Az egyik David Sandberg Kung Fury-ja. Kung Fury (David Sandberg alakításában), az ex-zsaru birtokában van a mindennél hatékonyabb és minden fizikai törvény felett álló harcművészeti tudásnak (azt most ne firtassuk, hogyan jutott hozzá), ellenfele pedig nem más, mint Adolf Hitler.  Ez a Hitler azonban nem a történelem ismert tömeggyilkosa, hanem minden idők legnagyobb bűnözője, Kung Führer. Ő is bazi nagy kung-fu harcos, tetejébe még a külseje is kifogástalan. Nem úgy a jelleme és a modora. Önelégülten nárcisztikus, leplezetlenül agresszív és végletesen gátlástalan, ám az ő végső célja nem az árja faj felemelése, sokkal inkább az egyszemélyes és totális hatalom a világ felett.

David Sandberg elmeroggyant harminc perces rövidfilmje egyszerre tűpontos paródiája és földig érő hommage-a a VHS virágkorát jelentő 1980-as évek harcművészeti akciófilmjeinek.

Hitler karaktere a film formájának és struktúrájának megfelelően nagyon vázlatos, és (nagy szerencsére) nem kapott szemernyi nosztalgikus színezetet sem. Menő főgonosz náci egyenruhában. Se több, se kevesebb.

Timo Vuorensola Iron  Sky 2. – The Coming Race című förmedvénye talán még jobban eltávolodik a figura gyökereitől. Még akkor is, ha a történelmi kapcsolódás megvan. E mű szerint az emberi történelem egy intergalaktikus hadművelet eszköze, melyet mindvégig alakváltó földönkívüliek manipulálták azzal a céllal, hogy beépülve közénk kiirtsák fajunkat, és elfoglalják bolygónkat. A művelet irányítója pedig a Föld közepében (!) tanyázó, T-Rexen lovagló reptilián Hitler (Udo Kier). Ez a szörnyűséges lény mindenféle morálon és emberi mércén túli vadállat, fékét vesztett gonosztevő, aki annyira csúnya kívül-belül, hogy az már festményre kívánkozik.

Iron Sky: The Coming Race

Az Iron Sky 2. folytatója, sőt, betetézője annak a folyamatnak, melyben a Führer (egészen szürreális ismérvekkel rendelkező, valóságtól teljesen elrugaszkodott) popkulturális ikonná válik. Olyan karikatúra, amin nem nevetünk, de nem is borzongunk láttán, mert nem hagy minket azonosulni. Külsőségében és néhány jellemző megnyilatkozásán kívül semmilyen téren nem idézi fel a gyűlölt figurát, csak (ki)használja. Ebben a tekintetben hajaz arra a bizonyos (egykor még) ikonikus bunkerbéli jelenetre A bukás című filmből, amely napjainkban mémmé válva tette a Führer őrületét univerzális, mindenhová behelyettesíthető Mórickává.

Ez volna jelenünk? Elveszítettük volna a világtörténelem egyik legvéresebb, ugyanakkor egyik legröhejesebb figurájához való szerves kötődésünket? Nos, ez a közeljövő zenéje.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Cinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya