Nincs kategorizálva

Tartsd oda a másik orcádat! – Hollywoodi szépfiúk gonosz szerepekben

Egy színész számára a legfontosabb dolog megmutatni, hogy képességeinek nem szabhatnak határt a stúdiók, producerek és a nézők által rájuk húzott skatulyák. 11 példát is tudtunk hozni arra, hogy milyen eredményes, ha a jófiúk rosszra váltanak.

A vonzó külsőnek is megvannak a negatív velejárói Hollywoodban. Még a férfiak közül is sokan beleesnek a csapdába, hogy kellemes ábrázatuk és vonzó megjelenésük miatt nem kapják meg azokat a kihívást jelentő negatív szerepeket, amikre a karrierjüknek igazán szükségük van.

Ezért láthatjuk időről időre, hogy egy-egy nagynevű „szépfiú” homlokegyenest a tipikus figuráival ellenkező alakítást vállal be, és többnyire ezt a közönség meghálálja. Legutóbb a High School Musical filmekből és az utóbbi években R-besorolású vígjátékokból ismerős Zac Efron transzformációjának lehettünk tanúi. Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című igaz történeten alapuló filmben Ted Bundy sorozatgyilkost alakította hátborzongató módon. Azonban nem csak ő fordított ekkorát a karrierjén.

A cikkünkben szereplő 11 név mind sikeresen lépett ki a komfortzónából, és milyen jól tették!

 

Henry Fonda – Volt egyszer egy vadnyugat

Egy megnyerő, szimpatikus, jóképű és kiszámítható talpig férfi. A 12 dühös emberben kiáll az erkölcsi magaslatra, hogy mutassa nekünk, gyarló embereknek az utat. Hitchcock A tévedés áldozata című filmjében ártatlanul gyanúsítgatják, de ő bátran kitart a saját igaza mellett. Az Érik a gyümölcsben pedig lecsúszott, kisemmizett figuraként is az igazságért száll harcba a gazdasági válság idejében. Amerre jár, követi őt az erkölcs – és még szép is –, ezért tűnik olyan karakternek Fonda, mint aki Amerika lelkiismeretes átlagpolgárának archetípusa lenne. Egy figura, aki példát mutat mindannyiunknak. Ezért volt szüksége Fondának egy olyan rendezőre, mint Sergio Leone.

Az olasz direktor addigra már túl volt a Dollár-trilógiáján, és újabb westernt készített. A főgonosz szerepére pedig Amerika lelkiismeretét kérte fel, aki magasan abszolválta a kihívást. Frank egy ádáz, kíméletlen és könyörtelen gyilkos, aki magára haragítja a főszereplők nagy részét. Fonda kék szeme csak úgy világít a mocskos vadnyugaton: Leone egy igazi vérszomjas ragadozót csinált belőle, aki nemcsak gyors keze, hanem manipulatív személyisége miatt is tiszteletreméltó, de gyűlölhető. A korábban jóravaló és kedves figurákat hozó Fonda teljesen átalakult – munkássága során sosem tudott ennyire szorongató és feszültségkeltő lenni. (Szécsényi Dániel)

 

Gregory Peck – Brazíliai fiúk

Fonda mellett Gregory Peck is a klasszikus Hollywood ultimate jófiúja volt. Az erkölcsösség szobra, aki nem él vissza a helyzettel, ha a magatehetetlen Audrey Hepburn fekszik az ágyában (Római vakáció), kiáll egy nemi erőszakkal vádolt fekete férfi mellett a rasszista Délen (Ne bántsátok a feketerigót!), békés eszközökkel rendet tesz a Vadnyugaton (Idegen a cowboyok között), és akibe még akkor is belehabarodik Ingrid Bergman, amikor amnéziás gyilkosnak hiszi (Elbűvölve). Éppen ezért sokan nem is tudtak mit kezdeni a helyzettel, amikor a már 62 éves Peck magát a halál angyalát, Dr. Josef Mengelét játszotta az egyik utolsó nagy szerepében, a Brazíliai fiúkban.

Bár korábban is kapott néhány határesetnek számító szerepet (a Párbaj a napon fekete báránya, a Moby Dick kapitánya vagy a Hajtóvadászat bosszút kereső pisztolyhőse), a Dél-Amerikából a Negyedik Birodalmat előkészítő ördögi Mengele egészen szokatlan vállalás volt Pecktől. Franklin J. Schaffner filmjének a sztorija is hidegrázós, de igazán Peck szuggesztív játéka teszi valóssá a náci disztópiát, az összecsapása Laurence Olivier-vel pedig igazi gigászok harca.

Az elmaszkírozott és idősödő Peck mégis megosztotta a nézőket, sokan túljátszottnak értékelték a szerepét, de inkább csak arról lehetett szó, hogy nem tudták elfogadni, hogy közel ötven halk szavú, szomorú szemű és becsületes figura alakítása után fehérre sminkelt arccal, előnytelen hajjal, karlendítések mellett, dobermanokkal körülvéve ordítozzon. Nem csoda tehát, hogy a csupán egy Golden Globe-jelöléssel méltatott szerep után Peck nem kísérletezett többször a gonosztevőkkel, és lassacskán vissza is vonult. (Gyöngyösi Lilla)

 

Keanu Reeves – Sok hűhó semmiért

Ahogy A melankólia hullámvasútja című portréban Keanu Reevesről írtam, sokáig úgy tűnt, hogy a szebb napokat látott színész még John Wick segítségével sem tudja megtörni a rossz szerepvállalások átkát, mely egész pályáját végigkísérte. Mára úgy alakult, hogy Keanu egyértelműen visszakapaszkodott a legnagyobbak közé: a felpaprikázott bérgyilkos története pedig nemcsak túl van a sztárparádés harmadik részen, de máris hírt kaptunk róla, hogy érkezik a negyedik fejezet is. Reevesszel sosem a tehetsége volt a gond – választani nem tudott. A világmegmentő és az érzékeny művészfilmes szerepek között azonban volt egy terület, ahol sosem tudott mellényúlni: ha az ördöggel cimborált. Reeves, azt hiszem, túl szép ahhoz, hogy keményen beleálljon az antagonista szerepekbe, pedig ezen az oldalon akár még a – nemcsak a csinos arcélért járó – díjak is megtalálták volna.

A box office adatok talán mást mutatnak, szakmailag, színészként viszont Reeves egyértelműen akkor tudott a legtöbbet adni, amikor az ördöggel cimborált – hol antagonistaként, hol reményvesztett nihilistaként a másik oldalon állva olyasmit volt képes mutatni, amit máskor sosem.” – írtam szintén a portéban, és tartom ma is: ez Reeves legerősebb oldala. A Sok hűhó semmiértben a puszta bosszú vezérelte Don John szerepében Reeves csodálatosan romlott. A herceg fattyú öccseként ott kavar, ahol csak tud – a néző pedig szinte drukkol neki, annyira elesetten vágyja a revansot. A színész később is rábólintott még egy-két rosszfiú szerepre, de ilyen elegánsan soha többé nem játszotta őket – még szerencse, hogy Don John alakja később is visszaköszönt Reeves pályáján: hol John Constantine-ként az Istennel, hol John Wickként egy sereg bérgyilkossal harcolva. (Molnár Kata Orsolya)

 

Bruce Willis – A sakál

Ha nem is a tini/hősszerelmes jófiúra gondolunk Bruce Willis neve hallatán, az biztos, hogy a színész általában a pozitív karakterek oldalán áll, ha nem vezeti őket. Javarészt egy kicsit lecsúszott, de okos, morális és a végletekig küzdő, szimpatikus zsaru képe lebeg előttünk, amit leginkább a Drágán add az életed! vésett évtizedekre a fejünkbe és szívünkbe, majd ezt a képet nyomatékosította megannyi hasonló szerep. A szinte védjeggyé váló figurát töri ketté és ássa jó mélyre A sakál, amiben Willis egy hidegvérű és brutális bérgyilkost alakít – hátborzongatóan jól.

A színész nemcsak a skatulyából lép ki és bizonyítja, hogy több van benne két izmos karnál és két megbízható szempárnál, de a történet révén legalább 4-5 különböző karaktert láthatunk tőle, hiszen egyik legnagyobb előnye az őt üldöző Richard Gere-rel szemben az, hogy tökéletes átváltozóművész. Láthatjuk kegyetlen gyilkosként, jópofázó, kövér átlagemberként, kifinomult, de nyomulós homoszexuálisként: A sakál olyan repertoárt kínál a nézőnek, hogy azóta is bánjuk, hogy a színész a továbbiakban is megmaradt a kényelmes és ismerős New York-i zsaruszerepben. (Kajdi Júlia)

 

Denzel Washington – Kiképzés

Hollywood örökifjú zsenije 2001-ig a jófiúk legjobbja volt; hol szökött rabszolgából vált polgárháborús hősként (Az 54. hadtest), hol fekete jogi aktivista legendaként (Malcolm X), hol pedig homofóbiáját leküzdő védőügyvédként (Philadelphia) szolgálta a közjó érdekét. A Kiképzésben nyújtott Oscar-díjas alakításával pedig végérvényesen helyet foglalt a szakma legnagyobbjai közt. Ironikus, hogy a filmtörténet egyik legjobban megírt gonoszának szerepében.

Washington a legkedveltebb karakterei közé sorolja A védelmező-filmeket is jegyző Antoine Fuqua krimijének antagonistáját, noha Alonzo az ő reciproka; egy seggfej, aki etikát, jogot, társadalmi normákat tagad meg, az utca törvénye szerint szolgáltatva igazságot. Új tanítványa, Jake Hoyt (Ethan Hawke) szemszögéből tapasztaljuk meg az érme másik, aljas oldalát. Kettejük dinamikája hozza létre a megtestesült rosszat, amikor megértjük Alonzo sokszor hangoztatott ars poeticáját: Farkasra csak Farkas vadászhat, a bárányok menjenek csak büntetőcédulát osztogatni. A két férfi ugyanott kezdte, buzgó igazságvággyal a szívükben, naivitással elméjükben. Az érvényesülés érdekében a bűnözés ellen folytatott harcban azonban be kell mocskolnunk kezünket, hogy a bűzlő hal fejét vegyük.

Alonzo sötét oldala a kényszer szülötte, valójában nem ő a gonosz, hanem az, amit megtestesít. Filmvégi üvöltésen, mintha az életben igazi misszionáriusként tevékenykedő, a jó ügyért elhivatottan harcoló Washington segélykiáltása lenne. Először még harcolt a korrupció ellen, később igazodott hozzá, míg végül önmaga vált azzá. David Ayer zseniális forgatókönyve mindössze 24 órát mutat be, de ez is elég, hogy megtapasztaljuk a pénz destruktív mivoltát egy szimbólum felemelkedésén, meghasonulásán, végül bukásán, egy nemes színész ördögi alakításán keresztül. (Gyenes Dániel)

 

Tom Cruise – Collateral: A halál záloga

Mindenki kedvenc vadászgéppilótája, Hollywood örök jófiúja és főhőse. A kémek krémje, a koktélkeverő, a motoron hajat lobogtató akciósztár és szerelmes férfi. A skatulya több mint húsz évig tartott: azalatt Tom Cruise szerzett magának pár Oscar-jelölést is, de szerepeinek továbbra is kicsi volt a szórása. Michael Mann volt az a rendező, aki megadta a lehetőséget Cruise-nak, hogy egy film erejéig átlépjen a sötétebb oldalra.

A magára Vincentként hivatkozó bérgyilkos kezdetben csupán antihős, aki túszként használja a taxisofőr átlagembert, Maxet (Jamie Foxx). Később azonban teljes körű rosszfiú válik belőle, és elkezdődik a menekülés az elhivatott pszichopata elől. Cruise mindig jól hozta a vonzó figurákat, főleg mikor kivirította ragyogó Colgate-mosolyát, és itt is megnyerő, csak a vigyor hiányzik, a mögött pedig egy igazán lelketlen figura áll. Vincent bárkin átgázol, mert az első a meló. Cruise az átalakuláshoz fizikailag is változtatott stílusán: szürke zakót ragadott, és őszesre festette haját – így vetette magát az éjszakai gyilkolászásba. Azóta sem láthattuk a sztárt ilyen szerepben, de bőven megérte, hogy legalább egyszer kilépett a komfortzónájából. (Szécsényi Dániel)

 

Kurt Russell – Grindhouse: Halálbiztos

Hiába a hosszú pályafutás, Kurt Russell valamiért örökké a B-kategóriában ragadt. Bár tehetsége nem erre predesztinálta, azért sikerült ebben a közegben is kiemelkedő filmekben játszania, melyek referenciák lettek az eljövendő korok filmeseinek. Főleg John Carpenter munkássága nyomán maradhatott ismert. A dolog azonosulható főszerepében, a Nagy zűr kis Kínában csibészes kamionsofőrjeként vagy a Menekülés New Yorkból Snake Plissken faszagyerek karakterének bőrében Russell beégett a köztudatba.

A mogorva karaktereknél letaglózó sármja, az aranyifjú szerepeiben pedig önfeledt mosolya volt ragadós. Kemény fickók (Csillagkapu, A katona) és lágyabb, szeleburdibb szerepek (A vasmacska kölykei, Tango és Cash) egyaránt megtalálták, viszont a negatív pólusra nem merészkedett. Quentin Tarantino azonban jött, és a Russell roncsderbibe való karrierjét kicsit feltuningolta. Csupán rakott alá egy bombasztikus járgányt, egy vagány dzsekit, az arcára pedig egy vészjósló sebhelyet, és kész is volt Kaszkadőr Mike, a sorozatgyilkos, aki számára a legnagyobb eksztázis, ha fiatal nőkön hajthat át halálbiztos verdájával. A szétszakadó fiatal testek pedig annyira élvezetesek számára, hogy ez megér neki pár borda- és kartörést.

A padlógázzal vadászó autós kaszkadőr a Halálbiztos első felében lökött cowboyként jelenik meg, aki ennek ellenére képes az ujjai köré csavarni a lányokat. Épp emiatt veszélyes: néha annyira idétlen, hogy nem számíthatunk a sötét oldalára. Tarantino filmjének második részében azonban csődbe megy a terve, és amint nem ő diktálja a tempót, egy töketlen, nyámnyila szerencsétlenné válik a volán mögött. Az ívet Russell tökéletesen, mindig elidegenítés nélkül hozza, és Kaszkadőr Mike szerepe újból berobbantotta őt a köztudatba. (Szécsényi Dániel)

 

Kevin Costner – Mr. Brooks

A sorozatgyilkos Mr. Brooks ugyanazért képes megúszni a büntetést, amiért sokkal ismertebb, kései utóda, Dexter: van benne valami sárm, ami csaknem lehetetlenné teszi a gyanúsítását. Kevin Costner magától értetődő természetességgel nyújtja ezt a sármot. Nem csak „szépfiússágról” van itt szó, a pofi önmagában nem lenne elég – hanem a férfiasság egy szoborszerű megnyilvánulásáról, ami miatt akkor is elnyeri a karakter a néző (és a többi szereplő) bizalmát, amikor már ismerjük a bűneit.

Costnernek sok a kérdéses vállalása, de ezt a filmet mintha őrá szabták volna. Egyformán áll helyt a sikeres üzletember, a jó apa, a jó férj és a módszeresen borzalmas gyilkos szerepében. Utóbbiban egy képzeletbeli alteregó (vagy talán maga az ördög) és egy gátlástalan tanonc is segíti – mindkettő tükröt tart Costner figurája elé. A sátáni belső hang azt az énjét mutatja meg, akivé eszének teljes kihasználásával, a gátlások teljes feladásával válhatna; a taknyos srác pedig azt az énjét, akivé ész nélkül, pusztán impulzivitással válhatna.

Costner azért kell ebbe a filmbe, mert képes hozni a mindkét kísértést meghaladó, érett ember figuráját. Aki, mondom, borzalmas gyilkos – de annak a gyilkosnak az elképzelhető legfejlettebb énje. A film nem tartozik a legismertebbek közé se Costner életművében, se a zsánerben. Mégis ritka kinccsé teszi ez a mélyen pszichológiai, személyiség-központú megközelítés, és az általában (természetesen) pozitív karaktereket megformáló Costner rutinja egy ésszel szemlélve negatív, ám roppant erőteljesen szimpatikus figura alakításában. (Havasmezői Gergely)

 

Heath Ledger – A sötét lovag

Heath Ledger 20 évesen robbant be a köztudatba a 10 dolog, amit utálok benned szívtiprójaként. Később igyekezett küzdeni a skatulya ellen például azzal, hogy drámai szerepeket vállalt (Szörnyek keringője, A hazafi, Candy és a legismertebb, a Túl a barátságon), de igazán nem tudta lebontani a szőke szépfiú imidzsét, hiszen az igazi közönségsikert sokáig a simlis, de szerethető figurák adták (Lovagregény, Casanova) amelyek könnyedén egyensúlyban tartották a mérleget. Egészen A sötét lovag Jokeréig, ami egyben az utolsó befejezett munkája volt a halála előtt. Éppen a drasztikus váltás miatt sokan összekötötték a véletlen gyógyszer-túladagolást és a szerepet, de a hivatalos vélemény szerint nem Christopher Nolan filmje miatt halt meg 28 évesen a színész.

Heath Ledger a magánéletében nyughatatlan, de igazán pozitív kisugárzású figura volt, akinek a mosolyától kisütött a nap – nos, A sötét lovagban egészen másfajta mosolyt kapunk tőle. Jokerként Ledger maga az anarchia, a kiszámíthatatlanság és a pszichopata rémület, a hanghordozása, nevetése és manírjai (például a szájnyalogatás) addig ismeretlen komolysággal és félelmetességgel ruházták fel a képregénygonoszokat. Bár ez Ledger egyetlen igazán negatív szerepe, egyben ez lett az egyik legismertebb is, amiért posztumusz Oscar-díjat ítéltek oda neki. A Jokerből kiindulva szomorú belegondolni, hogy a 19 játékfilmje után mennyi átalakulásra és meglepetésre lett volna még képes. (Gyöngyösi Lilla)

 

Leonardo DiCaprio – Django elszabadul

Tarantino véres filmjének egyik legemlékezetesebb borzalmát éppen DiCaprio karaktere jelenti: ez az önellentmondásos szerep, a szép arc mögött lapuló hitványság.

Leo két okból is ideális a szerepre. Az egyik a szépsége. Könnyedén formálja meg a művelt, arisztokratikus, kifinomult ültetvényest; semmi erőfeszítésébe nem telik szimpatikussá válni – és annál rettenetesebb, hogy a maszk mögött egy kegyetlen, gyilkos rabszolgatartó lapul. Ez a szándékos ellentmondás az egész déli probléma kommentárját szolgáltatja. Máig él (bizonyos körökben) az antebellum legendája, a polgárháború előtti, lovagias, civilizált, elveszett Délé – lásd Elfújta a szél –, és ezt a legendát tökéletesen személyesíti meg a gentleman Leo mindaddig, amíg elő nem kerül valódi arca. A történelmi valóságban ugyanis e gentleman földbirtokosok uralmát a rabszolgák iszonyú szenvedése tette lehetővé. És erre ezek a nosztalgikus körök már nem szívesen gondolnak. Tarantino bezzeg az arcukba nyomja!

A másik ok, természetesen, hogy Leo irgalmatlanul jó színész, és Tarantino legendásan jó színészvezető. Az eredmény egy emlékezetes főgonosz – egy rohadék, aki éppen a szépfiús álarc és a szépfiús színész miatt mutat rá egy egész korszak bűnére. (Havasmezői Gergely)

 

Jake Gyllenhaal – Éjjeli féreg

A Donnie Darkóval berobbanó fiatal tehetségről nem lehet mondani, hogy csupán a férfiúi bájaira támaszkodott, amikor karriert kellett csinálni. Karrierje elején már olyan alkotásokban mutatta meg tehetségét, mint például a Túl a barátságon vagy a Bőrnyakúak. A skatulyázás a 2000-es évek vége felé kezdett felsejleni. Gyllenhaal egyre idősödött, és a szemünk láttára érett férfivá, és ekkor kezdett beleesni a „jóképű srác” kategóriába, amivel egyből az ölébe hullottak olyan szerepek, mint a Szerelem és más drogok hősszerelmese vagy Perzsia hercege.

Álljon példaként előttünk az a Jake Gyllenhaal, aki csupán ennyi szerepet áldozott annak, hogy a külsejével hódítson. Azóta ugyanis módszeresen kerüli ezeket a figurákat. Bár volt ő depressziós, de még mindig jóképű detektív a Fogságban című krimiben, vagy kigyúrt bokszoló a Mélyütésben, az igazi fordulatot az Éjjeli féreg hozta meg számára. Addig is tudtuk, hogy Gyllenhaal több, mint szép arc, de Dan Gilroy filmjében igazán jóképűnek sem mondhatjuk. Ez köszönhető fogyásának, és annak a hideg, démoni játékának, amivel Lou Bloom pszichopatát kelti életre.

A törtető karrierista gyorsan ér a médiabirodalom csúcsára, hiszen minden adottsága megvan a sikerhez: ambiciózus, tettre kész, és hiányzik belőle minden gátlás vagy együttérzés. A beesett arc, a kidülledő szemek, melyek nem pislognak – ezek mind remek eszköznek bizonyulnak ahhoz, hogy elfeledjük, Gyllenhaal miként is néz ki, és csak Lou Bloomot láthassuk. Ha eddig nem volt egyértelmű, az Éjjeli féreg után a fiatal, de bátran kockáztató és karrierjét remekül építő színész minden alakítása kötelező néznivalóvá vált. (Szécsényi Dániel)

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com