Nincs kategorizálva

Idegen alienek – Predator kortársai a ’80-as évekből

A napokon belül visszatérő Predator a nyolcvanas évek egyik legnagyobb ikonjává vált, ami sok intergalaktikus kortársának nem jött össze. Ha ötnél többet láttál, jár a csoki!

Mindegy, hogy egy autósmozi az ötvenes-, egy filléres B-filmeket játszó mozi a hetvenes években vagy egy hipermodern IMAX a huszonegyedik században, a bolygónkra érkező földönkívüliek évtizedek óta népszerű vendégei a mozivászonnak.

A nyolcvanas évek sem kivétel ez alól. A Predator mellett ebben az évtizedben érkezett A dolog (The Thing, 1981), ekkor telefonált haza E.T. – A földönkívüli (E.T.-The Extraterrestrial, 1982) és nyitotta meg újra kapuit A rémségek kicsiny boltja (Little Shop of Horrors, 1986). Superman visszatért (Superman II, 1980) és beköszönt Supergirl (1984) is, James Cameron pedig megfejtette A mélység titkát (The Abyss, 1989) – és a Földtől ugyan távolabb, de ő emelte új szintre az Alien-univerzumot A bolygó neve: Halállal (Aliens, 1986).

Űrrandevú (Explorers, 1985)

Ez persze csak a jéghegy csúcsa, a többség nem volt ilyen szerencsés, hogy a popkultúra aktív részesévé váljék.

Néhány persze az elkötelezett sci-fi rajongók gyűjteményének ékes darabja, de jó részüknek még erre sem futotta. Itt most ezekből szemezgetünk,

hátha valaki kedvet kap valamelyikhez – mert hát lássuk be, nem mind érdemelték meg a feledést.

 

A rejtőzködő (The Hidden, 1987)

Hadd kezdjem mindjárt egy filmmel az utóbbi kategóriából, méghozzá nem is akármilyennel. A rejtőzködő anno két neves zsánerfilmes filmfesztiválról (Sitges és a Fantasporto) is komoly díjjal távozott, de az akkoriban még egész kicsinek számító forgalmazója valószínűleg nem tudott elég nagy hátszelet biztosítani neki. Pedig kellett volna, mert túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a film saját műfajának egyik rejtett gyöngyszeme.

Minden előzmény nélkül teljesen tisztességes polgárok válnak gyilkológéppé. Ezzel kell szembenéznie a Michael Nouri (a korszak szépfiúja, a Flashdance Nickje) alakította nyomozónak, de nem egyedül, hisz belép a képbe Kyle MacLachan furábbnál is furább FBI-ügynöke. Közben a néző már tudja, hogy egy meglehetősen rusnya, ám annál hedonistább földönkívüli béreli ki egy-egy ember testét, hogy így élvezzen ki minden földi jót.

A film nem csak egy pörgő tempójú akciófilmet kreál a sztoriból látványos autósüldözésekkel és manapság is abszolút vállalható trükkökkel, de a forgatókönyvre is odafigyel. Okosan bonyolítja a cselekményt, a kiszámítható szálakat is meglepetésbe futtatja, és hab a tortán, hogy még érzelmi síkon is működik – ráadásul néha még olyan dolgoktól sem riad vissza, amit amúgy nem illik közönségfilmbe beletenni.

 

A földönkívüli zsaru (Alien Nation, 1988)

És ha már zsaru vegyespáros, jöjjön egy hasonló film, ami szintén megszűnt hivatkozási alapnak lenni, pedig nem múlt el nyomtalanul.

Egyrészt szinte biztos vagyok benne, hogy a Men in Black alkotói ugyanúgy látták, mint a District 9-t jegyző Neill Blomkamp.

Persze az is lehet, hogy a sok közös pont csak a véletlen műve, az viszont nem, hogy a szociálisan érzékeny filmjeiről (Éjféli látomás, Loving, Mud) híres Jeff Nichols készíti elő éppen a történet újragondolt változatát a Fox számára.

És miért ne készítené, mikor a témának ma is éppoly aktuális áthallásai vannak, mint harminc évvel ezelőtt. A saját bolygójukon rabszolgasorban tartott földönkívüliek megérkeznek a Földre. Nagyon sokan vannak, az emberek először nem is tudnak mit kezdeni velük. „Miért nem mennek máshova?” hangzik el újra meg újra a kérdés, ám az amerikai hatóságok végül befogadják őket. Megkezdődik a beilleszkedési folyamat, néhányuknak sikerül kitörni, elég sokan azonban a számukra kijelölt lakónegyedek gettójában ragadnak.

A film valójában egy nyomozás krónikája, amelyben egy földi (A keresztapáért Oscar-jelölt James Caan) és egy földönkívüli (Mandy Patinkin, a Homeland Saulja) zsarunak kell dűlőre jutnia nemcsak az üggyel, de a másik másságaival is; a film azonban jóval túlmutat ezen: univerzumot épít, ami később tévésorozat, néhány tévéfilm, képregény és hagyományos regény formájában folytatódott és épült tovább.

1988-ban azonban nem ez volt az egyetlen filmalkotás, ami ezzel a kérdéskörrel foglalkozott. John Carpenter Elpusztíthatatlanok (They Live) című filmjében szintén itt élnek köztünk az idegenek, igaz, titokban. Néhányan azért képesek meglátni az emberi álca mögé bújt földönkívüliek igazi arcát, akik a tökéletes fogyasztói társadalommá akarják degradálni az emberiséget, a politikusokban száz százalékig megbízó bábokká – így tart a film egyaránt görbe tükröt a világméretű összeesküvésekben hívők és a globális folyamatokkal szemben ignoránsok elé.

 

Csoda a 8. utcában (*batteries not Included, 1987)

Persze nem volt minden ilyen komoly, főleg hogy a családi szórakoztatás aranyhármasa, a Spielberg-Kennedy-Marshall trió pár évvel az E.T., a Kincsvadászok és a Szörnyecskék után tető alá hozták – többek között Brad Bird, A hihetetlen család és a L’ecsó írójának közreműködésével – az Elem nélkül nem megy című aranyos kis mozit. Érdekes módon a filmből nem lett örökzöld, pedig minden adott volt hozzá.

A történet egy régi bérházban játszódik, amelyet egy gazdag üzletember le akar bontatni, hogy felhőkarcolót építsen a helyére. Ennek érdekében pedig mindenre képes, főleg hogy a lakók nem akarnak kiköltözni. Egy idős házaspár, egy fura ex-bokszoló, egy festőművész és egy terhes lány néz szembe a nagytőkével, a segítség pedig a világűrből érkezik egy jópofa robotpár képében, akik a ház tetején lévő fészerben raknak fészket.

Kedves történet, egy modern mese a gyerekek számára is élvezhető humorral, csupa szívvel és tanulságokkal.

Pontosan olyan, mint a két évvel korábban bemutatott Űrrandevú (Explorers, 1985), Joe Dante, a Szörnyecskék alkotójának filmje, benne a 13 éves Ethan Hawke – River Phoenix párossal; vagyis ez nemcsak gyerekeknek szól, hanem gyerekeket tesz meg főszereplőjévé, ezzel együtt szabadon engedve a gyermeki fantáziát. Merthogy ez a lényeg, az álmok, hogy valósággá váljék mindaz, amit csak elképzelünk. A film sci-fi rajongó és a kis feltaláló főhőseinek megadatik ez egy kalandos utazás során.

 

He-Man – A világ ura (Masters of the Universe, 1987)

A gyerekeknek szólóról térjünk át kicsit a gyerekesre. Jobb szóval ugyanis nehéz illetni ezt a béna díszletek között rögzített valamit, ami csak egy újabb példa arra, hogy gyerekjátékból és babákból nem érdemes filmet csinálni (lásd még Transformers, Csatahajó és társaik), mert abból csak ilyesmi sül ki, hogy

a teret és időt uraló kozmikus kulcsot lila köpenyben és ugyanilyen színű fecskében pompázó Dolph Lundgren menti meg a röhejes csontvázmaszk alá bújtatott Frank Langellától.

A filmben lehet, de a valóságban persze nem menekült meg a világ, hisz a Mattel játékgyártó cég még mindig nem mondott le a franchise-építő szándékáról, úgyhogy hamarosan érkezik a remake – reméljük, a kor szavának engedve már hosszabb alsógatyában.

De hogy mégse a He-Man legyen a nyolcvanas évek legszerencsétlenebb mainstream filmterméke, arról a Marvel és George Lucas cége gondoskodott a Howard, a kacsa (Howard the Duck, 1986) című, mellesleg négy Arany Málna díjjal kidekorált borzalommal. Aki látta Howard egy-egy cameóját, az nagyjából tisztában lehet vele, hogy ez a figura mire elég, ha nem elég vicces és nem elég menő: 110 percnyi műanyagra, ami már a nézőnek kínos – különös tekintettel a hallgathatatlan zenei betétekre vagy az olyan jelenetekre, ahol Lea Thompson egy árnyjáték keretei között kerül egy ágyba az űrkacsával.

 

Buckaroo Banzai, avagy nyomul a nyolcadik dimenzió (The Adventures of Buckaroo Banzai Across the 8th Dimension, 1984)

De hogy egy pozitívabb példa is legyen a már-már szürreális agymenésekre, meg kell említeni a későbbi Robotzsaru, azaz Peter Weller által életre keltett harcművész agysebészt vagy inkább rocksztár feltalálót, Buckaroo Banzait, aki az oszcillációs túlszabályzó feltalálásával utat nyit, hogy a Földön rekedt idegen faj végre hazatérhessen – de persze a dolog nem ilyen egyszerű.

Mint ahogyan a film sem az, és aki nem jártas a film készültét megelőző cirka négy évtized amerikai geek-popkultúra tévés és mozis ismert és kevésbé ismert darabjaiban, az valószínűleg húsz perc után adja fel, hogy megértsen ebből az egészből egy szót is. Aki viszont képben van, annak egy aranybánya lesz a rengeteg egysorosban és vizuális gegekben tobzódó Buckaroo Banzai, amit

nem véletlenül idéztek meg olyan filmek, mint a Vissza a jövőbe, a Harcosok klubja vagy az Édes vízi élet.

 

Ízlésficam (Bad Taste, 1987)

A kultuszfilm-agymenés vonalon haladva semmiképpen nem lehet szó nélkül elmenni az azóta két sokszázmilliós trilógiát is levezényelt Peter Jackson rendezői debütálása mellett, ami nemcsak arra jó példa, hogy Jackson mekkora geek, hanem hogy milyen elkötelezett, tudatos és ötletgazdag filmkészítő. Az Ízlésficam lényegében nulla büdzséből készült hétvégenként, merthogy a stáb is amatőrökből állt. Jackson maga készítette a kameraállványt, a maszkokat és a kellékek jó részét, hogy létrejöhessen ez a vérben és agyvelőben tocsogó őrület, amelyben földönkívüliek akarják leigázni az emberiséget, hogy legyen alapanyag a gyorsétterem-hálózatuk számára.

A film pedig pont olyan, mint a szüzsé, és amilyet egy olyan alkotótól várnánk, aki B-filmeken nevelkedett, ott van a fejében minden gore és trash mozi, és aki ezzel tud is kezdeni valamit. Kicsit úgy, mint Stephen Chiodo, aki bár ugyan nem lett világhírű, de a nyolcvanas években két kultmoziban is benne volt a keze: az egyik a maga rendezte Gyilkos bohócok az űrből (Killer Klowns from Outer Space, 1988). Ez a film nemcsak a bohócok külsejét használja fel, mint a bohócos horrorok többsége, hanem a bohócok egész világát, persze alaposan kiforgatva azt.

Ebben a vurstliban vattacukorba csomagolják a hullát, a tortadobálástól lemállik a csontról a hús, a lufiból hajtogatott kutyus pedig a következő áldozatot keresi.

Ennek ellenére mégis megőrzi a cirkuszi revük könnyedségét, vígjáték tud maradni akkor is, amikor – hogy kölcsön vegyem Demetri Martin szavait – a nyúlból húzzák elő a kalapot.

A másik a Chiodo szakmájához (animátor, stop motion animátor és bábművész) közelebb álló, négy részt megélt Rémecskék (Critters, 1986), amihez ő tervezte a kis éles fogú, vérengző földönkívüli szőrpamacsokat. Ez a film, illetve sorozat lényegében nem más, mint a Szörnyecskék felnőtt verziója. Próbál humoros maradni, de a vicc itt azért jóval véresebb körítést kap, mint Joe Dante családi horrorjában.

 

Életerő (Lifeforce, 1985)

A vérnél maradva, a nyolcvanas években két érdekes film is összemosta a földönkívüli invázió és a vámpír tematikát. Ezek közül a jelentősebb a horrormester, Tobe Hooper (többek között A texasi láncfűrészes mészárlás, a Poltergeist és egy másik nyolcvanas alien-horror, a Támadók a Marsról alkotója) legalább három verzióban fennmaradt darabja, az Életerő. Ebben egy űrhajó legénysége indul útnak, hogy megvizsgálják a Föld mellett éppen elhaladó Haley-üstököst, ám annak kómájában egy hatalmas idegen hajót találnak, benne egy csomó hullával.

Az idegen hajón azonban találnak három, üvegszarkofágban fekvő humanoidot is, akiket végül – még ha kalandos úton is – visszaszállítanak a Földre. Kétségtelenül hosszú felvezetés ez, ugyanakkor mindenképpen a film legjobb része – legalábbis a teljes, 128 perces verzióban –, Henry Mancini zseniális zenéjével, látványos űrjelenetekkel és borzongató atmoszférával. Londonba visszatérve, miután életre kelnek a koporsók lakói és elkezdik elszívni az emberek energiáját, a film akcióhorrorrá változik, hogy aztán az egész várost magába szívó, dekadens energiavámpír-orgiában tetőzzék.

A szexuális feszültség és a csábítás mindig is a vámpírtörténetek része volt, és Hooper bátran ki is használja ezt minden láncaitól megszabadult, fékevesztett szexualitást

(gondoljunk csak Patrick Stewart csókjára – ami egyébként a színész első csókja volt filmen), ami újabb jó pont, de az összkép akkor lenne az igazi, ha a rendező egy egységesebb stílusú filmet készített volna belőle.

Ugyanezzel nem vádolható a másik alkotás, amit Roger Corman egyik leghűségesebb tanítványa (értsd: ő sosem tért el mestere útjától, ellentétben James Cameronnal, Scorsese-vel vagy Ron Howarddal), Jim Wynorski követett el. A földönkívüli (Not of This Earth, 1988) Corman egyik korai filmjének azonos című remake-je, természetesen a nyolcvanas évek elvárásaihoz igazítva. A főszereplője egy földönkívüli, aki vért gyűjteni jött a földre, hogy megmentse saját faját. Decens B-film butácska fényeffektekkel, de ez kit érdekel, mikor Amerika egyik legendás (és hírhedt) pornósztárja, Traci Lords flangál benne nővérke ruhában – vagy anélkül.

 

Csillagember (Starman, 1984)

És végére hagyva az egyik legjobbat, szex után jöjjön a nagybetűs szerelem. John Carpenter alkotásában egy földönkívüli érkezik hozzánk, követve a Földről küldött üzenetet. És habár mi hívtuk, pontosan azt akarjuk vele tenni, mint E.T.-vel, de ezt a vonalat hagyjuk, de ettől lesz emlékezetes a film. Az idegen egy kietlenebb vidékre érkezik és betér az első házban, ahol egy fiatal özvegyasszony siratja még mindig elhunyt szerelmét. Az űrlény felveszi a halott férfi alakját és megkéri a nőt, hogy vigye el őt oda, ahova érte jönnek társai. Ez az utazás az, ami széppé teszi ezt a filmet.

Az alakításáért Oscarra jelölt Jeff Bridges és Karen Allen között tökéletes az összhang, annyira, hogy patetikus kísérőzenére sincs szükség, hogy közvetítse a szerelmüket, mint a pár évvel később sokkal nagyobb sikert elért Ghostban. Nem, ez egy csendesebb, de annál őszintébb kapcsolat, melynek során az egyik fél megtanul szeretni, a másik pedig újra szeretni. Megérdemelné, hogy sokkal többen emlékezzenek rá… és erről a listáról nem ez az egyedüli.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com