Magazin

Ismeretlen utakon – 10 road movie, amit látnod kell

Lehet vígjáték és lehet egzisztencialista dráma. Lehet nagy kaland és lehet székbe szögező akciókavalkád: a road movie forrásai kiapadhatatlanok – és erre most van tíz nagyszerű példánk.

Pár napon belül a magyar mozikba is megérkezik az öt Oscar-díjra jelölt Zöld könyv: Útmutató az élethez, a fordított Miss Daisy sofőrjének becézett road movie, főszerepben a nagyszerű Viggo Mortensen és Mahershala Ali duóval. Ennek kapcsán úgy gondoltuk, elővesszük a műfaj néhány, talán kicsit elfelejtett (vagy még fel sem fedezett) klasszikusát, hogy elmondjuk,

mennyire gazdag tud lenni ez a sok-sok nagy utazás.

 

Előzés (Dino Risi, 1963)

A modernizmus hajlamos volt rá, hogy klasszikus filmes műfajokat gondoljon újra a megváltozott társadalom- és világkép tükrében – ennek nyomai pedig megtalálhatók az irányzat csúcsán született, annak hatását magán viselő Előzésben is. Ahogy többek közt a bűnügyi filmek és drámák is kiüresedtek a modernista megközelítés következtében, úgy az Előzés a road movie kalandok sorozatára korlátozódó hagyományát helyezte némileg új fénytörésbe azáltal, hogy az utazás részben egzisztencialista síkra terelődött.

Emellett az Előzés a hatvanas-hetvenes évek népszerű olasz vígjátéktípusának, a commedia all’italianának is kultikus darabja – ezekből az első pillantásra könnyed filmekből jellegzetes társadalomkép rajzolódik ki. A filmcsoport gyakran tabudöntögetések közepette mesélt el kortárs olasz történeteket, amelyekben a mókás figurák mellett a tipikus olasz problémák is vastagon jelen voltak.

Dino Risi filmje egy furcsa pár körül forog, az egymásban az ad hoc kaland lehetőségét meglátó Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant figurája nem is lehetne különbözőbb. A félénk joghallgató és harsány playboy a közös útja során megismeri egymást, az olasz mindennapokat és önmagát is, átértékelve az első benyomásokat és talán az egész életfelfogásukat is. Az alapvetően vígjátéki felütésű történet tragikus befejezésében pedig kiderül, hogy a vágyott szabad életbe bizony bele is lehet halni. (Gyöngyösi Lilla)

 

Madárijesztő (Jerry Schatzberg, 1973)

A road movie a Hollywoodi Reneszánsz emblematikus műfaja, tűpontosan képezte le, hogy a vietnámi háború vagy a Watergate-botrány közepette miként bizonytalanodott el egy nemzet saját, célorientáltságra épített mítoszaiban. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a zsáner olyan felejthetetlen darabjai születtek meg, mint Bob Rafelson Öt könnyű darabja, Francis Ford Coppola Az esőemberekje, vagy Jerry Schatzberg Madárijesztője.

A fentiek szellemiségében a Zsigmond Vilmos fényképezte Madárijesztő két csavargóról szól, akik képességeiken és múltbéli hibáikon túlnövő célt tűztek ki maguk elé. A börtönviselt és hirtelen haragú Max (Gene Hackman) egy autómosó megnyitásával szeretné megvalósítani önmagát, a bohókás Lion (Al Pacino) pedig a gyermekével szeretne találkozni – csakhogy még a nevét és a nemét sem ismeri, mert teherbe ejtett kedvese mellől évekkel ezelőtt a haditengerészet kötelékébe menekült.

Lion meséje szerint a madárijesztők azzal nyerik meg a csatákat a szárnyasokkal szemben, hogy nem megfélemlítik, hanem megnevettetik az ellenfeleiket. Jerry Schatzberg filmje pedig a korszellemnek megfelelően azt mutatja meg, hogy egy jól felépített, pozitív életfilozófia a szélsőséges élethelyzetekben gyökeresen eltérően is működhet. Míg Lion saját célját humorral már képtelen elérni, addig az erőszakra hajlamos Maxet viszont meg tudja váltani. A Madárijesztő minden idők talán legszebb filmje egy önzetlen gesztusból születő barátságról – az ember néha az utolsó szál gyufáját is képes egy idegennek adni. (Kiss Tamás)

 

Száguldás a semmibe (Richard C. Sarafian, 1971)

Sarafian filmje ugyanarra a bizonytalanságra épít, mint a Madárijesztő: ahogy Hollywood is kiábrándult a saját álomvilágából, úgy ábrándult ki a hétköznapi Amerika mindabból, amiben addig vakon hitt. A rendszert eláruló politikusok és az értelmetlen háború okozta illúzióvesztés azonban egy más kulturális közegből meríti eszköztárát ebben a filmben. Részben a sokkal bátrabb európai filmek hatására, s részben talán lázadásból, az amerikai fősodorbeli alkotások és a B-filmek ebben a korszakban gyakran nagyon közel kerültek egymáshoz.

A Száguldás a semmibe főszereplője, Kowalski akár egy igazi, régi vágású amerikai hős is lehetne. A volt rendőrtiszt, a háborús veterán, aki azt a feladatot kapja, hogy szállítson le egy Dodge Challengert alig két nap alatt – majd egy fogadás során ez az idő alig egy napra csökken. Teljes gőzzel át a „vadnyugaton”,Coloradótól Kaliforniáig, nyomában az őt üldöző rendőrökkel. Eszünkbe juthat Antonioni egy évvel korábban bemutatott Zabriskie Pointja, de annak főszereplőjénél Kowalski egyszerűbb, de egyben szimbolikusabb figura is. A nagy hajszában segítő vak, fekete rádiós teszi fel a kérdést, mi is a célja ezzel az egésszel.

Az újra meg újra visszatérő flashbackekből sok mindent megtudunk róla, de egy biztos, se a meló, se a fogadás nem érdekli. Van célja, még sincs igazi célja. Hiába üldözik, megáll segíteni, ha segíteni kell, majd száguld tovább a szabad ég alatt, elsuhanva a korszak emblematikus karakterei mellett. A szimbolikus utolsó jelenetsor törvényszerű, miközben a szinte sámánként megnyilvánuló rádiós levonja a konklúziót: Kowalski az utolsó amerikai hős, az Arany Nyugat félistene. (Németh Barna)

 

Papírhold (Peter Bogdanovich, 1973)

A nagy gazdasági világválság idején Moses Pray piti csalóként próbál érvényesülni, ál Bibliaárusként kicsikarva néhány dollárt a gyászolókból. Két üzlet között beugrik egy nő temetésére, ahol a pap megkéri, vigye el a távol élő rokonokhoz az asszony árván maradt kislányát. Hogy ő-e a lány apja? Talán igen, talán nem, de egy biztos, egy tűzről pattantak. Ezzel a felütéssel indul a nagy szélhámos kaland, ami ha manapság készült volna, biztos a Coen-testvérek keze lenne volna a dologban.

1973-ban már nem volt igazi biznisz fekete-fehér filmet gyártani, de Bogdanovich nem hiába vált a korszak egyik wunderkindjévé, ezen megoldása mögött nem csak az állt, hogy a pár évvel korábbi, szintén fekete-fehér Az utolsó mozielőadás kirobbanó szakmai siker lett. Bár a döntés nem áll távol attól, hisz a Papírholdban – amelyhez egyébként Orson Welles adott egy-két jótanácsot Bogdanovichnak – ugyanúgy ott van a régi Hollywood számos eleme, mint ahogy az Új-Hollywood lázadása.

A régi nagyokból benne van John Ford finomsága, de benne van Howard Hawks humora, de benne van a cigarettázó kilencéves, aki akárcsak útitársától tanulja meg, hogy ne higgyen a rendszerben, csak a saját rendszerében. Benne van egy gyönyörű barátság kezdete, ahogy egyre erősebbé válik a (talán) apa – (talán) lánya viszony, de benne van az is, miért rossz a világ, és ez hogy hat a kisemberek életére. (Németh Barna)

 

Bruno vándorlásai (Werner Herzog, 1977)

A német újfilm fenegyereke, Werner Herzog 1977-ben egy atipikus road movie-val állt elő: mert bár a Bruno vándorlásai börtönviselt, értelmi fogyatékkal élő címszereplője eljut A-ból (Németország) B pontba (az amerikai Wisconsin), útja során valójában egy kört írt le. Egy olyan kört, ami A lovakat lelövik, ugye? maratoni táncversenyéből is ismerős lehet, és amely az élet értelmetlenségét jelöli.

Hiába jut el ugyanis Bruno Stroszek a szabadság földjére, kitörési kísérlete hamis ígéret csupán. A hatalmas ország végeláthatatlan tereiben éppolyan elveszett a főhős, mint a szűkös életet kínáló Berlinben. Herzog gúnnyal és keserűséggel fordul az Egyesült Államok felé. Farmerek vívnak lovagi párbajt az utolsó talpalatnyi földért, miközben traktorral róják értelmetlen köreiket. Kerekeken guruló, mobilotthonok nyújtanak átmeneti nyughelyet. Nem csoda, hogy utolsó útja során – történetesen egy körkörös mozgást tevő libegőn – Bruno az életigenlés helyett az öngyilkosságot választja.

Nem szokás felemlegetni, de érzésem szerint a road movie mellett egy másik jellegzetesen amerikai műfajt is kiforgat Werner Herzog. A burleszk előszeretettel állított középpontjába együgyű, tragikomikus figurákat, akiknek valóságtól elemelt megpróbáltatásai valójában a kisemberek hétköznapi problémáira rezonáltak. A német rendező nem tett mást, mint realista burleszket forgatott: a saját életét újrajátszó gyári munkás, az értelmi fogyatékos Bruno S. chaplini figuraként bukdácsolja végig útját és a szemünk láttára ábrándul ki a kegyetlen világból. (Kiss Tamás)

 

Sem fedél, sem törvény (Agnes Varda, 1985)

Agnes Varda életművében elmosódnak a határok a dokumentumfilm és fikciós film között – míg dokumentumfilmjei játékfilmes hatásokat mutatnak (elég csak legutóbbi művére, a szintén road movie-formájú Arcélek, útszélekre gondolni), fikciós filmjei erősen dokumentarista indíttatásúak. Nincs ez másként a velencei Arany Oroszlánt nyert Sem fedél, sem törvény esetében sem, ami hiába fikció, számos jegye (az interjúztatós kerettörténet, a nem hivatásos színészek, a spontánnak ható cselekményszervezés) dokumentumfilmhez hasonítja.

A film főhőse egy Dél-Franciaországban stoppoló, hontalan fiatal lány, Mona, aki – mint kiderül – önként választotta ezt a szabad, de egyre nagyobb kihívásokat tartogató életformát az unalmas polgári léttel szemben. A Sem fedél, sem törvény már az első jelenetben elárulja Mona végzetét, így a film azt térképezi fel, hogyan jutott el idáig az alkalmi munkákból élő, előítélettel, segítő és ártó szándékkal egyaránt találkozó lány.

Ahogy az a road movie-kban lenni szokott, Mona rengeteg különböző státuszú és sorsú embert ismer meg vándorlása során, akikben talán csak az a közös, hogy nem képesek megérteni a lányt hajtó kalandvágy, gondolkodásmód minden rétegét. Van, aki csodálja a szabadságát, de elítéli az igénytelenségét, más lustának bélyegzi, megint mások azzal nem tudnak mit kezdeni, hogy nőként éli ezt az életet. Sem a pásztorok, sem a punkok, sem az értelmiségiek között nem találja a helyét, előbb-utóbb mindenhonnan menekülnie kell. Bár Agnes Varda filmje már több, mint harmincéves, a rendezőnő progresszív és általános érvényű feminizmusát jól jellemzi, hogy a Sem fedél, sem törvény története semmit nem avult az évtizedek során. Mona tragédiája ma is ugyanolyan átélhető, valószerű és szomorú. (Gyöngyösi Lilla)

 

Ariel (Aki Kaurismaki, 1988)

Aki Kaurismaki korai filmje – a Proletariátus-trilógia második darabja – parodisztikusan, szándékosan rontva használja a road movie-k ismerős elemeit. Már az Ariel első fele is roppant groteszk: elvégre a finn tél nem egy tipikus road movie-helyszín, főleg nem úgy, hogy főhősünk egy batár nagy, nyitott tetejű fehér amerikai kabrióval süvít keresztül a havas tájon, miután bányász munkahelye megszűnt, az autó tulajdonosa (az apja?) öngyilkos lett, az autó tetejét pedig nem tudja lehajtani.

Az Arielben semmi sem úgy sikerül, ahogyan a műfajban ideálisan szokott, a kiforgatott kalandok, a sok megpróbáltatás viszont valahogy mégis kereknek és helyénvalónak tűnik. Az utazás után a szerelem, a börtön, a bankrablás sem a megszokott módon történik, a kontraszt pedig egyszerre tanulságos és szórakoztató a nézőben is munkáló műfaji sémákhoz képest. Kaurismaki minimalizmusa és fanyar alig-humora minden cselekedetet felnagyít, kisszerű hőseit pedig – az Amerika-mánia folyományaként – a legnagyobb gengszterhősök nyomdokaiba állítja.

Az Ariel – Kaurismaki többi filmjéhez hasonlóan – a sok szenvedés és az egyre mélyebbre süllyedés után happy enddel ajándékozza meg hőseit, akikhez hibáik ellenére nagyon könnyű közel kerülni és könnyű nekik drukkolni, hogy révbe érjen az a bizonyos Ariel. (Gyöngyösi Lilla)

 

Veszett a világ (David Lynch, 1990)

A kilencvenes évek elején több nagyhatású amerikai rendező is a road movie-ban találta meg azt a műfajt, amelyben a szerzői érvényesülés nehézségeit taglalhatta. Ridley Scott a Thelma és Louise-t rendezte meg, Quentin Tarantino pedig ekkortájt adott el két forgatókönyvet: a Tiszta románcból Tony Scott, a Született gyilkosokból Oliver Stone készített emlékezetes filmeket. A legélesebb konzekvenciát azonban David Lynch vonta le a Veszett a világban: szerinte a szerzői szabadság csak a mesebeli jó tündér segítségével valósulhat meg.

Sailor és Lula menekülő szerelmesekként a szabadságot keresik. A szabadságot a múltbeli titkokkal és traumákkal szemben, és a szabadságot a konzervatív értékekkel és  a műfaji konvenciókkal szemben. A Veszett a világot pedig azért lehet szeretni, mert szimpla zsánerfilmként is nagyszerűen működik. Ilyen értelemben Barry Gifford regényének adaptációja egy noirba mártott road movie, amelyben minden karakter romlott, és közvetlen környezetét mérgezi. Különösen emlékezetes a végzet asszonyát betegesen alakító Diane Ladd és az ördögi bűnözőt megtestesítő Willem Dafoe. Mindketten az igaz szerelmet és a család meghitt egységét bemocskoló torz lények, akik a jóravaló embereket is képesek bűnbe csalni.

Ugyanakkor a Veszett a világ posztmodern műfaji játéknak is kiváló. Világában Richard Strauss zenei tételei keverednek a fékevesztett punkkal, melodrámai érzelembombák a fekete humorú testroncsolással, és akkor még a döbbenetesen erotikus kisugárzású Laura Dernről és a jó értelemben tomboló Nicolas Cage-ről nem is beszéltünk. Lynch szerint a szerzői érvényesülés a (pop)kulturális sablonok sűrű erdején át vezető rögös úton érhető el, amelyen bármikor felbukkanhat három telt szirén, akik hastáncot lejtenek két pornóforgatás között. (Kiss Tamás)

 

Straight Story – Az igaz történet (David Lynch, 1999)

David Lynch karrierje során többször is kapcsolatba került a road movie műfajával, de míg a Veszett a világ egy féktelen, szabályszegő és tabudöngető zsánerfilm, addig a Straight Story egy olyan letisztult, spirituális alkotás, amely értékkészlete és minimalizmusa miatt nem is Lynch-filmnek mutatja magát. A Straight Storyt egy újsághír ihlette: egy hetvenes éveiben járó farmer egy fűnyíró traktorral küzdötte le azt a kb. 500 kilométeres utat, amely szélütést kapott testvérétől elválasztotta.

Lynch tehát a becsületes életről és az elmúlásról mesél, giccsmentesen, a maga eredendő szépségében és komótosságában. Természeti képekre támaszkodik: az aratás folyamatát, a villámlás vakító fényét, a tábortűz melegségét hívja segítségül, s közben kiderül, hogy a Veszett a világban pokolnak mutatott Egyesült Államok nagyon is szerethető hely, maximum egy kicsit korlátolt. A film tisztaságához pedig rengeteget hozzáad, hogy a főszerepet az a Richard Farnsworth alakította, akit a Straight Storyban láthattunk utoljára vásznon.

Ez a tény pedig azért is izgalmas, mert 2017-ben elvesztettük a szélütött testvért alakító Harry Dean Stantont is. A mélyen tisztelt karakterszínészt pedig a Luckyban láthattuk utoljára, egy olyan elmúlást tematizáló, spirituális filmben, amelyben David Lynch is felbukkant színészként, s több jelenete (pl. háborús múltról való nosztalgiázás) is rímel a Straight Storyra. Mintha a két film egy univerzumban játszódna: egy fiktív világban, amelyben az arra érdemes színészek szembenézhetnek a halállal és kivívhatják az örökkévalóságot. Életutat befejezni pedig ebben a szakmában szebben nem lehet. (Kiss Tamás)

 

Heavy túra (Jukka Vidgren és Juuso Laatio, 2018)

Az utolsó filmünk kicsit talán kilóg a sorból, de azért nem annyira – ráadásul még elég sok moziban el lehet csípni. A Heavy túra már akkor road movie kezd lenni, amikor még nem az. Az utazás sokszor a változás szimbóluma, irány valami új felé. De van az, amikor minden mozdulatlan, az utazás csak fejben létezik, amolyan csehovi értelemben. Menni kéne, de nem megyünk. Ezzel küzdenek a Heavy túra fiatalja, akik egy metal banda tagjai, és akik a nagy turnéról álmodozva ragadnak bele a falu csendjébe, ahol ők a közröhej tárgyai.

Na persze nem kell ezt ilyen komolyan venni. Hogy is lehetne valamit, ami a Felnyársalt Ánuszok nevű bandáról szól, akik szimfonikus-posztapokaliptikus-rénszarvasdaráló-pogány black metalt játszanak, és akiknek az anyuka meri ki a levest. De mégis ők a tökéletes alanyok, hogy a történetükön keresztül, nyakon öntve egy jó adag északias fanyar humorral, kiforgassák a műfajt. De úgy, hogy közben hűek is maradnak hozzá.

Ilyen a huszonegyedik század elejének minden identitásválsága, elidegenedése, fóbiája és megfelelési kényszere. Ebből kell kitörni, és ezt reprezentálja a hőn áhított turné, ami legalább annyira szól a zenéről és a karrierről, mint önmaguk megtalálásáról, az önbeteljesítésről és persze a nagy kalandról. Kicsit olyanok ők, mint a Majdnem híres ifjú újságírója, csak ezek itt a traffipax kamerájával szelfiznek és bolondokat szöktetnek. De tudják, hogy soha nem késő beinteni és elindulni… (Németh Barna)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com