Fókuszban Ráadás

Jézus Krisztus gigasztár – Krisztusi filmadaptációk

A civilizáció egyik (ha nem a) legtitokzatosabb történelmi személyisége Jézus Krisztus. Annyi írót, költőt, filmest megihletett már különleges sztorija, hogy összeszámolni sem lehetne. Ami rettentően vonzóvá teszi őt – tudósnak, művésznek, hétköznapi embernek, kereszténynek, ateistának egyaránt – a tény, hogy valószínűleg sosem fog kiderülni a teljes igazság róla.

Igazából mindegy is, hiszen mind prófétaként/tanítóként, mind legendaként, mind pedig istenségként megállja a helyét. Az elmúlt kétezer évben ugyanis annyi réteg rakódott már Jézus történetére, ráadásul a popkultúra az utóbbi években oly’ mértékben alakította a megítélését, hogy akármikor előhúzható téma, nem csupán Húsvétkor.

Műfajok garmadája

Mint ismert, Jézus meghurcolása és feltámadása drámai, mi több, tragikus történet, így a lehető legtöbb drámai műfajban készült róla alkotás. Nyilván a legtöbb film, ami róla készült, filmdráma, de persze több módon is megpróbálták kiaknázni a Megváltó sztoriját. A Jézus Krisztus szupersztár című rockopera például egyáltalán nem szokványos, ha Isten fiáról van szó (főleg mert nem nagyon látjuk magunk előtt a jelenetet, ahol Jézus dalban mondja el a fájdalmát), és akkor sem illeszkedik hozzá a musicali hangvétel, ha csupán az emberiség egyik legnagyobb hatású tanítójaként gondolunk rá. Norman Jewison filmje viszont működött, még ha a téma nem is követelné meg a zenés játékot – hiszen Jézus Krisztus minden korban sztár.

Nem lehet elmenni szó nélkül az egyik legkülönlegesebb Jézus-feldolgozás mellett, a Brian élete ugyanis nagyon is jellemzően Monty Pythonos. A történet szerint ugyebár a Gyalog-galopp után egy interjúban viccből merült fel, hogy valamilyen „krisztusi” film lesz a következő, de mivel a csapat minden tagja alapvetően jó arcnak tartotta Jézust (bár mindannyian ateistának vallják magukat), így elkészült a rájuk jellemzően egyáltalán nem szokványos botcsinálta megváltóról készült alapmű. Persze Istennel/Jézussal viccelni bőven kimeríti a blaszfémia fogalmát, viszont a mű gyönyörű iskolapéldája az egyházkritikának, amely ugye Jézus munkásságának nyomán alakult ki a történetírások szerint.

A kritikus politika, mely áthatja a történelmi egyházak szellemiségét (Júdea Népe Front vagy Júdeai Népfront?); a csordaszellem, amit Brian nem használ ki („ti itt mind egyéniségek vagytok – igen, mi mind egyéniségek vagyunk”), de az egyházak bőven apellálnak az emberek mindenáron valahová tartozni akarására. Ezek mind tűpontos képet adnak a vallás és az egyház, azon belül is egyetlen ember szerepéről az életünkben és az egész világ életében.

Brian ugye nem Jézus, mégis követni kezdik az emberek, mert elképesztő egyszerűséggel mondja ki, hogy legyen mindenki önmaga, gondolkodjon. Okosan és szellemesen tanítja az embereket. Ki tudja, talán Jézus is így kezdte? A Monty Python – csak úgy viccből – lefestette, hogyan csinálhattak sztárt az emberek kétezer éve valakiből, akiről mai napig is csak találgatni tudjuk, honnan indult, és valójában hová érkezett. Egy biztos: millióknak ad erőt pusztán a tudat, hogy talán létezett, és nem másként élt, mint az Isten fia, aki magára vállalta az emberiség összes bűnét. Persze ez Briant nem vigasztalta, de legalább a kereszten megtanulta mindig az élet napos oldalát nézni.

A legnagyobbak is

Míg a Brian élete egyedülálló jelenség a filmtörténelemben, addig a legtöbb elismert és nagyra becsült rendező a klasszikus módon nyúlt Jézus utolsó napjainak bemutatásához. Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című, Nikos Kazantzakis könyve alapján készített filmjében megmutatta a megváltó esendőségét, és kissé kibővítette az apostoli leírásokat: a Sátán kísértésekor ugyanis nem mint istenség, hanem mint érző, vágyakozó emberi lény jelenik meg a néző előtt.

Ahogy Brian sem szívesen vállalta magára a nagy próféta szerepét, úgy Jézusról se tudhatjuk biztosan, hogy csupán az emberek bűnei miatt érzett fájdalmában szenvedett. Bár a Biblia szerint többlettudással rendelkezett, elvégre a kereszten azt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Vagyis a végzetszerű kivégzés, ami elől nem menekülhetett, az egész emberiséget taszítja romba, és ezt egyedül Jézus látta. Scorsese arra koncentrál, hogy Jézus minden jószándéka és megváltói komponense ellenére akár egyszerű ember is lehetett. Hordozta magában az isteni üzenetet, de ember lévén nem bírhatta el ennek súlyát. Ennek megfelelően meg is ingott, hogy még dicsőbb módon teljesíthesse be az eleve elrendelt véget.

A tragédiája azóta is milliókat kényszerít térdre, és ezen az sem változtat, hogy emberként vagy istenként élte az életét. Scorsese szerint legalábbis.

Mel Gibson viszont kedveli a hentesmunkát, így A passiótól nem is várhattunk mást, mint fröccsenő vért, kínt és korbáccsal felszabdalt húst. Hogy van-e létjogosultsága egy ilyen alkotásnak a Krisztus-filmek sorában, arról lehetne vitatkozni, mindenesetre elég bátor vállalkozásnak számít a korabeli kínzások középpontba állítása. Mert míg Scorsese filmjében – és a legtöbb feldolgozásban – Krisztus a Sátánnal vívja küzdelmét, addig Gibson szuperközeli képeken döfi Jim Caviezel halántékába a töviskoszorút, vagy a szemünk láttára tépeti ki a húst a hátából szegecses korbáccsal.

Vérfagyasztó látni, ahogy meggyötrik a történelem egyik legjelentősebb személyiségének a testét. És semmi más nem jár az ember fejében ilyenkor: de jó, hogy a gondolatokat az elméjében tartotta! Hiszen tanításai addigra már rég megvoltak, apostolai pedig szépen lassan lejegyezték a gondolatait a felebaráti szeretetről, a világ helyes folyásáról. Ez a leginkább tragikus az egészben: végre itt egy okos ember, akitől érdemes tanulni, de pont nem illeszkednek a gondolatai az aktuális világképbe, úgyhogy gyorsan agyonverjük, mielőtt még túlságosan megnő a befolyása. De valójában már késő volt, tudjuk.

Krisztusról játékfilmek és dokumentumfilmek egész sora készült, filmesek ezrei szeretnék kideríteni a titkát; a személye megkerülhetetlen.

Olyannyira, hogy modern kori metaforákba ágyazva akár még cyberpunk filmekben is találkozhatunk vele. A Mátrix Neója egyértelműen Jézus-utánérzés (és a többi szereplő helyét is megtalálhatjuk a Bibliában), ő váltja meg ezt a lezüllött, félig elveszett világot, ezt az alig élt életet. Hogy mennyire a popkultúra része, mi sem bizonyítja jobban, hogy a mindenre reflektáló South Park alkotói is előveszik időnként alakját. Nem éppen a legszokványosabb módon, de szerepeltetik – mint élő embert (istent?).

Láthatóan Jézus alakja a mai napig kiapadhatatlan forrás a filmesek kezében. Sokféle oldalról meg lehet közelíteni a történetét, és még akkor is formabontó gondolatok születhetnek róla, ha csupán megemlítik egy filmben (gondoljunk csak a Blöffben részletesen levezetett elemzésre, miszerint Jézus édesanyja nem szűz, hanem csupán hajadon volt). Valójában nem is az a legfontosabb, mi vagy ki volt ő, hanem hogy a tevékenysége mit jelent az emberek számára – és ezt a film eszközeivel csodálatosan meg lehet ragadni.

Moldován Tünde

Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..