Sötét és ártalmatlan különcök, veszélyes és esendő őrültek, mániákus legendák – a négyszeres Oscar-jelölt Joaquin Phoenix egyre felfelé ívelő karrierje egy hasonló szerep számtalan variációjából épül fel. Lássuk, milyen út vezetett a Jokerig, amely bizonyára meghozza az első szobrocskát a gyerekkora óta reflektorfényben élő színésznek!
2008. A kétszeres Oscar-jelölt Joaquin Phoenix bejelenti, hogy visszavonul a színészettől, helyette a rap karrierjére fog fókuszálni, majd egy éven keresztül egyre bizarrabb interjúk, tévészereplések, fellépések, botrányok kísérik az útját. Bár az eseménysorozatról nem sokkal később kiderült, hogy csak az akkori sógorával, Casey Affleck-kel közös I’m Still Here című áldokumentumfilmet készítette elő, amely pont a realityk megcsináltságát kívánta leleplezni, mégsem lehet elmenni amellett szó nélkül, hogy Phoenix mindezt tényleg megcsinálta. Torzonborz hajjal és szakállal, toprongyosan, pocakosan, sértődékenyen és dühösen inzultált mindenkit, aki szembejött vele, függetlenül attól, hogy az illető be volt-e avatva a játékba, a fennmaradó időben pedig botcsinálta, kínosan anti-rapszövegeit pofozgatta hol kisebb, hol nagyobb közönség előtt.
Az I’m Still Here jóval polgárpukkasztóbb és felforgatóbb a Jokernél, miközben elválaszthatatlan tőle: Phoenix a „visszatérése” óta sem távolodott messze ettől a szereptől, és míg a korábbi évtizedek az önálló hírnév megalapozásáról és az első sikerekről szóltak, a 2010 utáni időszak a szárnyaló főnixszé. Ezután Phoenix kizárólag olyan filmeket készített, amikre érdemes odafigyelni, még ha némelyik felemás fogadtatást is kapott. Megszületett az a színészperszóna, aki Hollywoodnak túl indie, indie-nek túl hollywoodi, és mindig van benne valami ijesztően szokatlan.
Joaquin, Leaf, Joaquin
Persze Joaquin Phoenix kívülállása jóval korábban kezdődött, mondhatni, bele volt kódolva az életébe, hiszen a sötét hajú, születése óta titokzatos sebhelyet viselő, eszelős tekintetű, 1974-es születésű színész szektás-misszionárius, hippiéletmódot élő szülei és négy testvére, River, Rain, Liberty és Summer körében nőtt fel Közép- és Dél-Amerikában utazgatva, majd Los Angelesbe költözve a kicsik gyerekszínészként kezdtek dolgozni. Innen emelkedett ki a legidősebb testvér, River, aki hamarosan már tévésorozatokban játszott, a korszakos tinidráma, az Állj mellém! főszerepében pedig az egész világ megismerte a nevét. A négy évvel fiatalabb Joaquin (aki ekkoriban a testvéreiéhez hasonló, „föld-szerű” nevet vett fel, és Leaf-nek nevezte magát) egy darabig szintén vállalt sorozat- és filmszerepeket, majd felfüggesztette a színészkedést, mivel nem talált a korának megfelelő és izgalmas feladatokat.
A reflektorfénybe egy tragikus esemény, a bátyja drogtúladagolás okozta halála rángatta vissza, ugyanis Joaqiun volt az, aki 1993-ban a The Viper Clubból telefonált a mentőknek,
a hívás hangfelvétele pedig bejárta a világsajtót.
Ettől fogva a Riverrel való összehasonlítás végigkísérte (és kíséri) Joaquin életét, még jóval azután is, hogy már saját jogán is első osztályú sztárszínész lett – ő pedig érezhetően igyekszik kerülni a témát. Mint a Vanity Fair-nek mondta, a bátyja halála nem az ő „rózsabimbója”, legfeljebb egy a számos rózsabimbó közül, amely az életét alakította és magyarázza – és nem is abban az értelemben, ahogy az emberek gondolják. Mindenesetre néhány év kihagyás után Joaquin visszatért a színészethez, 1995-től, a Gus Van Sant rendezte Majd’ megdöglik érte rosszfiúszerepétől kezdve pedig több-kevesebb sikerrel végigjátszotta a kilencvenes éveket, jórészt közepes filmekben. A fordulatot a Ridley Scott-féle Gladiátor hozta meg, amelyben Commodusként jóval meghaladta a megszokott szadista római császárok kliséjét: a hidegrázósan kegyetlen, pszichopata, mégis a realizmus határain belül maradó machinátor szerepében megkapta első mellékszereplői Oscar-jelölését (a díjat végül Benicio Del Toro nyerte a Trafficért).
Sötét mesterek
A következő években Joaquin Phoenix olyan alkotókkal dolgozott együtt, mint Philip Kaufman (Sade márki játékai), Thomas Vinterberg (A végső megoldás: szerelem) és M. Night Shyamalan (Jelek, A falu), ám az újabb nagy dobásra 2005-ig kellett várni, amikor A nyughatatlan főszerepében ismét testhezálló szerepben bontakozhatott ki. Az öntörvényű, vad, szenvedélyes és sötét vonásoktól sem mentes Johnny Cash szerepe – az idős énekes maga választotta ki a szerepre Phoenixet – tökéletesen illett a hasonlóan önpusztító életet élő színészhez, a zenés szerep pedig újabb, ezúttal főszereplői Oscar-jelölést hozott neki – igaz, a díjat ezúttal sem ő, hanem Philip Seymour Hoffman kapta meg a Capote-ért.
Nem sokkal később – a 2000-es A bűn állomásai után – elkészítette második és harmadik közös filmjét James Gray-jel (Az éjszaka urai, Két szerető), a kettő között pedig a Cserbenhagyást, majd jött a már említett ámokfutás az I’m Still Here körül. Phoenix amellett, hogy az akciójával igazi érzelmi hullámvasútra ültette a rajongóit, megszilárdította a már eddig is formálódó, sötét vagy különc, kissé kattant figurákra alapozott színészperszónáját, és ezután már arra is lehetősége nyílt, hogy
sztárrendezők elismert filmjeiben adhassa a szerep különböző variánsait.
Ennek az első példája rögtön a talán legnagyszerűbb is: Paul Thomas Anderson 2012-es The Master című filmje, amelyben Phoenix agresszív, bulldogszerű ösztönlényként követi a dörzsölt, intellektuálisan körmönfont, szcientológiáról mintázott szektavezér (Philip Seymour Hoffman) lépteit. Újabb főszereplői Oscar-jelölés (ezúttal Daniel Day-Lewis vihette haza a szobrot a Lincolnért), a negyedik együttműködés James Gray-jel (Idegen földön), majd Phoenix sötét szerepköre kapott egy kis csavart: Spike Jonze filmje, az azóta csak még aktuálisabbá váló A nő egy szerethetőbb, esendőbb változatát mutatta be Phoenix különceinek, aki beleszeretett a személyre szabható operációs rendszerébe.
Célegyenesben
A gyakorlatilag egyszemélyes, Golden Globe-jelölést érő szatíra után Paul Thomas Anderson a saját hippiségébe fulladó Pynchon-adaptációja, a Beépített hiba is Phoenix komikus vonásaira alapozott. A drogmámorban úszó, pszichedelikus-magánnyomozós gegben lubickolhatott a színész, a szerep kapcsán pedig sokadszorra merült fel a kérdés, hogy vajon Phoenix szerepválasztásai és a valódi személyisége között mekkora lehet az átfedés. Ez Woody Allen közepes ujjgyakorlatában, az Abszurd alakban kevésbé volt kiélezett a bűnös filozófiaprofesszor szerepében, de Lynne Ramsay sötéten örvénylő bűnfilmjében, a Sosem voltál itt-ben – amelynek a címe trükkösen rímel az I’m Still Here-re – ismét előkerülhetett, hiszen a zabolátlan erőszak és az erkölcsösség fúziója kiismerhetetlenné és félelmetessé tette a bosszúéhes védelmezővé váló traumatizált ex-bérgyilkos történetét.
Phoenix ezután egyre mélyebbre merült az indie filmek világában: ismét Gus Van Sant-tel dolgozott a Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot című aprócska, ártalmatlan, kerekesszékes dramedyben, majd magát Jézust alakította Garth Davis forradalmi szándékú, de valójában súlytalan vallásos szenvelgésében, a Mária Magdolnában (utóbbi két film legérdekesebb vonása éppen ezért az, hogy leendő menyasszonyával, Rooney Marával együtt készült). A Joker előtti utolsó nagy dobása Jacques Audiard Testvérlövészek című revizionista westernje volt, amely még látványosabban idézőjelezett egy ismerős hőstípust, mint a korábbi példák – innen pedig nem is volt olyan nagy lépés Arthur Fleck antihőse, aki persze a falig tolta a szélsőséges pszichózist és az őrületet, amely
nyomokban a legtöbb híres-hírhedt Phoenix-szerepben megvolt.
Olyan, mintha Phoenix egész eddigi karrierje Joker szerepét készítette volna elő, így nem véletlen, hogy Todd Philips gyakorlatilag minden terhet az ő vállára tett a realista képregényadaptációban. A Joker elsősorban Phoenix játéka miatt működik, a társadalmi mondanivaló, a színes közegábrázolás és a filmtörténeti utalások csak biztos hátteret adnak a vérfagyasztó monodrámához, amely egy személyiség totális erózióját jeleníti meg. Nem sokat tudni arról, hogy Joaquin Phoenix ezután a csúcspontnak beillő teljesítmény után mit tervez a karrierjével, de akár lesz Joker folytatás, akár nem, ez a mérföldkő megkerülhetetlenné vált mind önmaga, mind a közönsége számára – akár megkapja érte élete első Oscar-díját, akár nem.
