Nincs kategorizálva

Az elmúlás krónikái – Jóhann Jóhannsson-portré

Jóhann Jóhansson

A pár napja tragikusan, 48 éves korában elhunyt izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson a világsiker ösvényén haladva bukott le az elmúlás mélységébe. Sokan filmzenéiért ismerik, de a saját albumai már jóval korábban ismertté tették az igényes zene kedvelői körében.

Jóhannsson nevével a 2000-es évek elején kezdett megismerkedni a művészvilág. Miután Izland már olyan forma- és trendbontó zenéket ontott magából, mint Björk, Sigur Rós vagy Múm, az alternatív zene világa kíváncsian követte a kísérleti elektronikus és klasszikus zenét ötvöző Jóhannsson albumait. A legendás 4AD kiadó által megjelentetett IBM 1401, A User’s Manual című albumára figyelt fel először igazán a kritikus közönség. Már ekkor a 20. század eleji minimalista Eric Satie-hoz hasonlították, aki egyébként az ekkori neo-klasszikus (vagy poszt-klasszikus) zenei irányzat egyik fő inspirációja volt. Jóhannssont is hamarosan ehhez a vonulathoz sorolták, amelyhez az akkor már nagy nevet szerzett a szintén filmzenéket szerző Dustin O’Halloran, Ola Fløttum és Hauschka.

Ettől fogva nevének ismertsége exponenciálisan nőtt. Bár már 2004-ben elkezdett filmzenét szerezni, a valódi nagy áttörést a 2012-es Mystery, majd 2014-es A mindenség elmélete jelentette, amelyekért hazavihette az azévi Golden Globe-díjakat. Az ezután következő, vénába hatoló Sicario és az Érkezés is a korábbiak sikeréhez közelített. És úgy tűnt, még épphogy csak belekezdett.

Jóhannsson zenei világa a múlandóság és az emlékezet kapcsolatának viszonyával foglalkozik. Egyik korai albuma, a Fordlandia egy megbukott utópia, Henry Ford által indított brazíliai ipartelep témáját dolgozza fel, ahol amerikai mintára szerettek volna egy virágzó közösséget építeni, de Ford csúfosan belebukott. A 2006-os IBM 1401, A User’s Manual pedig egy egészen különös mű: édesapja még a hatvanas években kísérletezett a címben szereplő számítógép-előddel, amivel ritmikus hangokat transzmittált egy rádióvevőbe, mondhatni az elektronikus zene előfutáraként. Amikor kivonták a forgalomból, apja e gépnek emléket állítván dallamokat komponált, amelyeket szalagra vett. Ezeket találta meg Jóhannson és használta fel e komplex, különös, mély album megalkotására.

Művei jellegzetesen egyszerűnek tűnő, de jól átgondolt kompozíciók a klasszikus és az elektronikus zene ötvözésével.

Ha figyelmesen hallgatja az ember, észreveszi, mennyire sokrétegű és precízen kidolgozott harmóniákat épít egymásra mély basszusokból, vonós hangszerekből vagy fémes elektronikus hangokból. Filmzenéinek hangulata tökéletesen átadja az adott film jellemzőit: míg a Sicariót szinte a pokol mélyéről szóló fekete zajok és bőgőhangok hatják át, az Érkezésben valamivel légiesebb, néhol énekhangra hajazó melódiák csendülnek fel.

Ami azonban minden művében jelen van, az a megfékezhetetlen rettenet és áhítat keveréke, amely azután az intimitásig csendesül. És az a fajta merengő szomorúság, amelyet az ember múlandósága és a pillanat csodájának illékony valósága éreztet bennünk. Azonban a dallamok nem nélkülözik a játékosságot és a spontaneitást sem, ezzel becsalogatva némi életörömöt egyes filmjelenetekbe.

Jóhannssonnal egy olyan elképesztően tehetséges és egyedi alkotót veszített a világ, aki Hans Zimmer nyomdokaiban lépkedett, akivel a legendás japán zeneszerző, Ryuichi Sakamoto is szeretett volna együtt dolgozni, aki még számos feledhetetlen zenei élménnyel gyarapíthatta volna a filmnézőket. Rövid, de tartalmas életműve azonban fennmarad a jövő nemzedékei számára.

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.