Ráadás

Keep fighting! – Meríts erőt filmekből!

Veled is van úgy, hogy úgy érzed, nincs erőd tovább küzdeni? Hogy kilátástalannak tűnik a helyzet és elérhetetlennek a megoldás? Összeszedtük szerkesztőségünk kedvenc inspiráló filmjeit – hogy lásd, mindig van miért továbbmenni!

A mozi ereje kitartásra inspirálhat – hogy lásd, mindig van miért továbbmenni, összeállítottuk Neked (csakis Neked, ha épp szükséged van rá!) azokat a filmeket, amelyek minket, bolond mozirajongókat erővel töltenek el. Keep fighting! Mi őszintén nem szégyelljük, ha egy-egy történet – legyen nagyívű vagy aprócska, világmegváltó vagy komikus – akár könnyekig elérzékenyít életigenlésével és kitartásra való buzdításával; ne is szégyellje senki, aki hisz a film varázsában! Mert elég volt csak egy jelenet ebből a videóból (ajándékunk Neked) –

– és máris éreztük: ha Te kérnéd, mi nem adnánk fel soha.

 

A Gyűrűk Ura (Peter Jackson, 2001-2003)

Amikor Samu a hátára veszi Frodót; amikor a rohírok rohamot indítanak Pelennor mezején; amikor Gandalf megérkezik „pirkadatkor, kelet felől”: a kétségbeesés és a reménytelenség legsötétebb mélységeiből támad új esély. A Gyűrűk Ura Tolkien mély hitét tükrözi, a film pedig a könyv szellemiségét, természetes tehát, hogy inspiráló jeleneteket szép számmal találni a trilógiában. Ami korántsem természetes: a jelenetek őszintesége és lelki megalapozottsága. Az emberi szellem erejére, az esélytelenséggel szembeni kitartásra építenek. Egyik esetben sem racionális a választás; logikusabb lenne feladni, egy stratégiai számítógép így döntene. De az ember (és a hobbit és a maia) akkor is küzd, amikor nincs racionális értelme.

És – akárcsak a mindennapi valóságban – néha győzelmet is arat. De a tolkieni kitartás értelme nem a győzelem, hanem önmagában a kitartás. Nem a cél szentesíti. Amikor Frodó, közeledve Mordorhoz, legnagyobb megpróbáltatásai között egy éjszaka felnéz az égre, ráébred, hogy az ott ragyogó csillagok fölötte állnak minden földi rossznak: ez a pillanat A Gyűrűk Ura értelme és a történet szereplői innen nyerik az erejüket; az ember, amikor inspirációra van szüksége, talán magából a történetből nyerheti. Tolkien is a világnak szóló biztatásként írta meg. (Havasmezői Gergely)

 

Fitzcarraldo (Werner Herzog, 1982)

Werner Herzog 1982-es filmjében Fitzcarraldo (Klaus Kinski) emberfeletti erőfeszítést kívánó vállalkozásba fog Ecuador és Peru legvadabb dzsungeleiben: elhatározza, hogy meghódít egy megközelíthetetlensége miatt eldugott kaucsuklelőhelyet, és az ebből remélt milliókat egy operaház építésére fordítja a dzsungelban, ahová meghívja Carusót, hogy lépjen fel az őserdei Iquitóban. Célja elérése érdekében átvontat egy gőzhajót a hegyen. De előtte az opera révén még tanúbizonyságát kapja a kiválasztottságának.

A film elején, amikor megérkezik a manausi operaelőadásra, és bekönyörgi magát az előadásra, a nagyjelenetben Caruso egyenesen Fitzcarraldóra mutat, amit ő a kiválasztottság jeleként értékel, és megerősíti őt amúgy is eltökélt szándékában. Hiszen aki képes kétezer kilométert evezni csak azért, hogy bejusson egy operaelőadásra, az sziklaszilárd ember, aki eltökélten hisz önmagában! Fitzcarraldo elszántságát csak megszépíti az a csodálatos táj, amely az élet szépségét hirdeti. Együtt siklunk vele a titokzatos folyón, melynek hajótatján a gramofonból Caruso fenséges zenéje szól. Fitzcarraldo heroikus terve – átjutni a hegyen a hajóval – sikerül és az őserdőt Verdi operájával Caruso csodálatos hangja hatja át. (Argejó Éva)

 

Jerry Maguire (Cameron Crowe, 1996)

Az inspiráló filmek tengerében a kedvencem mindig is a Jerry Maguire marad, ahol a gátlástalan sportmenedzser (Tom Cruise) egy hirtelen támadt humanitárius pillanatában megkísérli megreformálni a szakmát – és azon nyomban az utcán találja magát. Innen szép nyerni – ahogy mondani szokás, pláne, ha az ember komoly személyiségfejlődésre is szorul.

Cameron Crowe 1996-os romantikus filmje annak ékes bizonyítéka, hogy bizony a legkilátástalanabb helyzetből is fel lehet állni. Jerry Maguire-nek nem elsősorban a körülményekkel kell megküzdenie: saját démonaival kell szembenéznie, így lesz újrakezdése nemcsak egy új karrier, de egy értékesebb, mélyebb, igazabb élet nyitánya is, amiből mi nézők is sokat meríthetünk. Az már csak hab a tortán, hogy Crowe filmje a kilencvenes évek egyik legszívmelengetőbb és legviccesebb mozija (Cuba Gooding Jr. teljes joggal kapott bolondozásáért Oscar-díjat), ami a legsötétebb napokon is húsleves a léleknek. (Molnár Kata Orsolya)

 

A család kicsi kincse (Jonathan Dayton és Valerie Faris, 2006)

Nem gyakran esik meg, hogy vígjáték Oscart nyer, de A család kicsi kincse elvitte 2007-ben a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjat (mellette pedig a nagypapát alakító Alan Arkin is megkapta a legjobb férfi mellékszereplő díját). Nem véletlenül. Hihetetlenül szórakoztató, fordulatos és nem utolsó sorban szívmelengető történet ez.

A történet főszereplője a bájos kislány, Olive (Abigail Breslin), akinek az az álma, hogy szépségkirálynő legyen. Aki már látott egyetlen részt is a TLC Apró szépségek (Toddlers & Tiaras) című műsorából, tudhatja, hogy az USA-ban egy ilyen verseny minimum-követelménye: barnítás, műfogsor, póthaj, tökéletes smink és manikűr, tündibündi ruhácska, no meg a természetellenes mosoly. Olive ezzel szemben egy hús-vér, életrevaló kislány, nagy pocakkal, ikszlábakkal, óriási szemüveggel. Magyarán semmi esélye. Ám a nagypapa mellé áll, titkos műsorszámot tanít be neki, és kénytelen-kelletlen, de végül az egész família útra kel, és elautóznak vele az ország túlfelébe, csak hogy megpróbálja a lehetetlent.

Persze nem Olive az egyetlen a családból, aki az álmait kergeti. Az öngyilkosságot megkísérlő nagybácsi (Steve Carrell), a könyvével sikertelenül házaló apa (Greg Kinnear), a túlhajszolt családanya (Toni Collette) és a némasági fogadalmához ragaszkodó bátyó (Paul Dano) végül szépen fölsorakoznak a kislány mellett, mintha az ő boldogságuk is a versenyen múlna. És – ha nem is egészen úgy, ahogy Olive eltervezte – végül sikerül is nekik. Ha van, aki hisz benned, már biztosan nyertél. (Maksai Kinga)

 

Az első igazi nyár (Nat Faxon és Jim Rash, 2013)

Ami a csőben történik, az a csőben is marad. Ez a fürdő törvénye!” Nagy titok lengi körbe Az első igazi nyár vízi vidámparkját: a legendák szerint évtizedekkel ezelőtt valaki rájött, hogyan lehet előzni a csőcsúszdán, de később sem ő, sem más nem tudta megismételni a bravúrját. Nat Faxon és Jim Rash szerethető függetlenfilmje pedig többek között arról szól, hogy a szülei válását épp túlélő, mostohaapjával birkózó, magát 10/6-osnak értékelő Duncan miképpen talál önmagára, hogy aztán újdonsült barátai segítségével szembenézzen az Ördögcsúcs nevű csúszda szájával.

Az első igazi nyár számtalan, unásig ismert toposzt vonultat fel, az alkotási folyamatot meghatározó empátia és a személyesség miatt mégis nehéz nem mosolyogni vagy éppen szomorkodni rajta. A lehetetlen küldetés hittel és elevenséggel lehetségessé válik. A borús időszakot követő nyár mindent megváltoztat. A fizetséget hírből is alig ismerő vidámparkos közösségben támaszt talál a főhős, és nem egyszer a hónap dolgozója lesz. Ismerős? Ha még mindig nem, akkor jelezném, hogy a csúszdaparknak van egy nagydumás, überlaza frontembere, aki a temérdek hülyeség mellett azért időnként napi bölcsességeket is pufogtat.  Sam Rockwell csúcsformája teszi fel a koronát a vasárnapi matinének kiváló, derűlátó családi mozira. (Kiss Tamás)

 

Creed – Apollo fia (Ryan Coogler, 2015)

Noha soha nem voltam Rocky rajongó, az elmúlt évek egyik legkedvesebb meglepetésre mégis a Creed – Apollo fia című film volt. Szokásos sportfilmes filmnyelvi eszközökkel szól arról, hogyan küzdjünk magunkért és másokért. Creed (Michael B. Jordan), Rocky (Sylvester Stallone) régi nagy ellenfelének Apollónak fia, aki felállva az aktatologató munkahelyéről elhatározza, hogy talán apja emlékének is áldozva, ő is profi bokszoló lesz.


Egyik kedvenc jelenetem ebből a filmből, amikor Creed túl van azon a ponton, hogy otthagyja az egészet, hiszen a profi boksz, mint minden élsport, áldozattal és lemondással jár, a fájdalmak a testet és a lelket is érintik. De ő túljutva a holtponton sokkal inkább a visszatérésre koncentrál. Edzője, Rocky Balboa, aki közben legjobb barátja és pótapja lett, megbetegszik, a „mindent bele” futás ebben a felpezsdült jelenetben neki is szól.

Creed szemében ott a tűz: küzd az igazi apja emlékéért, új „apja” egészségéért, és persze magáért is. A film hátralevő része egész egyszerűen magával sodor. Nem hisszük el, hogy ne győzne. (Sergő Z. András)

 

A remény rabjai (Frank Darabont, 1994)

A remény rabjainak főhősét, Andy Dufresne-t, ártatlanul ítélik életfogytiglanra. A Shawshank börtönbe kerülő fiatal bankár megpróbál az ott uralkodó farkastörvények között eligazodni, majd élhetőbb körülményeket teremteni mind maga, mind rabtársai számára. Mindeközben egy pillanatra sem adja fel a szabadulás reményét, több mint húsz évig. Andy szabadulása a filmtörténet nagy pillanatainak pantheonjába tartozik: vászonra dolgozott kvintesszenciája az üzenetnek, hogy sosem szabad feladni.

A történet eredetileg Stephen King 1982-ben megjelent, kisregényeket tartalmazó Different Seasons című kötetében került a könyvesboltok polcaira. Frank Darabont részletekig kidolgozott, sallangoktól mentes filmje pedig az egyik legsikerültebb Stephen King-adaptáció, ahol a hangsúly a karaktereken, a narráción, a párbeszédeken, és persze Tim Robbins és Morgan Freeman felejthetetlen alakításán van. Az IMDb lisátáján 1.773.854 ember szavazata alapján ez a film áll az első helyen. (Mlinarik Mariann)

 

Amélie csodálatos élete (Jean-Pierre Jeunet, 2001)

Mi az élet értelme? Mindenki felteszi magának ezt a kérdést, aztán valahol a felnőtté válás közben kialakítunk egy álláspontot. Jean-Pierre Jeunet határozott segítséget ad a kérdésre: „Amélie-nek hirtelen az a különös érzése támadt, hogy tökéletes harmóniában áll önmagával. … Mélyet lélegzik, és az élet oly egyszerűnek, oly áttekinthetőnek tűnik számára. S mint egy szerelmi szenvedély, oly hirtelen járja át az emberiség megsegítése iránti vágy.” Ám Amélie hiába találja meg a boldogságot, legelső gondolata az, hogy egyedül marad. Hol van itt az igazság?

amelie

Bravúros stilisztikai megoldásai mellett az Amélie csodálatos élete éppen attól vált kultikussá, hogy képes volt az Erőleves a léleknek típusú lelkesítést mélységgel megtölteni. Amélie sokaknak segít, de nem mindenkit menthet meg. A főhős saját története pedig azt példázza, hogy a segítségnyújtás boldogsággal tölthet el, de önmagában nem kínál megoldást. De arra megtanít, hogy egyedül nem győzhetjük le a világot, segítségre mindenkinek szüksége van – és nem szégyen azt kérni. (Tóth Nándor Tamás)

 

Mulan (Tony Bancroft és Barry Cook, 1998)

Az nem vitás, hogy a Mulan a mai napig az egyik leginspirálóbb és legtöbbet mondó Disney mese a stúdió történetében – de én megkockáztatom, hogy az egész filmtörténetben is. A fiatal, szinte gyermek Mulan egyszerre képes felvenni a harcot a családja rosszallásával, országa és népe tradícióival, egy kiképzőtáborral, végezetül magával a hun vezérrel is. A kínai lányka bebizonyítja: semmi sincs kőbe vésve – és ha mégis, azon is lehet ám változtatni! Az ember igenis saját sorsának kovácsa, noha az út korántsem biztosan egyenes vagy rövid.

A ’90-es évek végével egy új rajzfilmhős, egy új ideál került megannyi mozinéző kislány listájának az élére. Noha ekkorra a klasszikus értelemben vett mesehősnőkön már túllépett a rajzfilmgyártás, a Mulan az egyetlen, amely kertelés nélkül mutat új irányvonalat a fiatalabb rétegnek.

A film legfontosabb üzenete egyértelműen az, hogy merj az lenni, aki szeretnél! Mulan nemcsak azzal fordult a családi és nemzeti hagyományokkal szembe, hogy férfinak kiadva magát jelentkezett katonának, végigküzdötte a kiképzést, majd a legjobb és legrafináltabb vált belőle, de azt is megmutatta, hogy egy nő többet ér egy puszta feleségnél. Hogy nem csak a tartás, a ruha, a smink vagy a modor tesz bennünket. Mulan sokszoros értelemben harcolta végig a filmet, hogy aztán méltó befejezésként elnyerje az uralkodó, a kapitánya, a családja és talán legfontosabban, saját maga tiszteletét – végre az nézett vissza rá a tükörből, aki valójában benne élt. (Kajdi Júlia)

 

Minden héten háború (Oliver Stone, 1999)

A Minden héten háború egy amerikai focicsapatról szól, akiket elér a hullámvölgy, a sztárjátékos lesérül, a tulajdonos viszont kiugró eredményeket vár a szezon során. A tét pedig nem más, mint hogy a kiöregedett edző, a posztját féltő focista és a feltörekvő ifjú tehetség képes-e csapatszinten működni, kisegíteni egymást a nehéz helyzetből. Láthatjuk, hogy bárki kerülhet nehéz helyzetbe, személyiségtől függően mindenki különféle stratégiákat használva próbál kilábalni belőlük. A világot jelentő meccs félidejében pedig elhangzik a filmtörténet egyik legigazabb motiváló beszéde.

Oliver Stone a Minden héten háborúban tökéletesen érzett rá az élet és a sportkarrier párhuzamára: legyen bármi is a hivatása, az ember hétről-hétre megmérettetik, és az alapján derül ki az értéke, hogy beleadott-e mindent. Hogy győztesen vagy vesztesen hagyja-e el a csatamezőt. Hogy élt-e vagy halt. Elvégre a futball lényege sokkal több a győzelemnél. És az életé is. (Rókus Ákos)

 

Mentőexpedíció (Ridley Scott, 2015)

Egy-az-egyben a világgal szemben. Mark Watney, a Marson rekedt űrhajós egyedül veszi fel a harcot az egész teremtéssel – vagy, na jó, legalábbis egy egész, könyörtelen közömbös, emberi életre alkalmatlan bolygóval. Az ő túlélésért folytatott küzdelmében, amiben a tudomány, a saját bátorsága, akasztófahumora, leleménye és akaratereje a fegyvere, Robinson története köszön vissza, Verne Rejtelmes szigete és persze Hemingway öröksége.

Az egész emberiség figyeli és szurkol A Világ Legmagányosabb Emberének – még akkor is, ha a valóságban a bolygóközi távolság, ami főszereplőnket elválasztja az emberi civilizáció többi részétől, nem küzdhető le hiperűrugrással, mint az űroperákban, így segíteni nemigen tudnak. És végül kiderül, hogy minden távolság áthidalható: bármennyire is Watney-é a munka oroszlánrésze – azért mégis kell néhány nagy ötlet és önfeláldozó segítség ahhoz, hogy célba érjen az a bizonyos Mentőexpedíció. (Pásztor Balázs)

 

Pi élete (Ang Lee, 2012)

A Pi élete számomra a „soha ne add fel!” filmek netovábbja – az a fajta motivációs erő, amelyből bármikor meríthetünk. Mert ugye ha egy kissrác túl tudja élni azt, hogy egy tigrissel van összezárva egy csónakban az óceán közepén, akkor mi miért ne lennénk képesek ehhez fogható vagy pláne kisebb tettek végigvitelére? Jó, persze, kitalált történet meg minden, de akkor is rengeteg múlik a hozzáálláson.

Pi élete

A filmbeli jelenet, melyben Pi farkasszemet néz a tigrissel, és onnantól kihívásként tekint addigi reménytelen sorsára, minket is arra ösztönözhet, hogy nézzünk szembe saját démonainkkal, és gondolkodjunk, hogyan győzhetjük le őket. Emlékeim szerint a könyvben szerepel is egy ilyesmi mondat, hogy „eldöntöttem, hogy túlélem”. Ja, hogy ez csupán döntés kérdése? Erre eddig nem is gondoltam…(Hancsók Barnabás)

 

Kells titka (Tomm Moore és Nora Twomey, 2009)

Brendan egy végtelen magas fallal körülzárt kis falu, Kells lakója, mióta megszületett. A falon túli fosztogatók ellen félelemmel és az óriás fallal védekeznek, miközben nem is tudják, hogy az ő birtokukban van a minden rosszat legyőző könyv. Illetve hogyne tudnák, csak éppen hosszú évek óta nem hiszik, hogy bárki közülük képes befejezni a kódex eddig meg nem rajzolt lapjait.

Brendan kivétel: apjával dacosan lázadozó, magabiztos kamaszfiú, aki pontosan tudja, mennyit ér. Elindul hát kalandokkal teli útjára, csodaszép tájakon, miközben barátjára lel a szeretnivaló és vicces tündér, Aisling személyében. A soha el nem felejthető daloknak és a magyar népmese ornamentikájának határtalan változatait felvonultató rajzoknak köszönhetően nemcsak elhisszük, de be is bizonyosodik számunkra, hogy a bátorság maga a győzelem. Ahogy Aisling is mondja, a szépség, a legsebezhetőbb helyeken is utat tör magának, azonban azt már kevesen tudják, hogy mindez csak a bátrak számára válik láthatóvá! (Szin Karolina)

 

Modern idők  (Charlie Chaplin, 1936)

Hogyan figurázzuk ki azt a világot, amely annyi nehézséget okoz? Nem annyira a nagy küzdelmekről , mint inkább a mindennapi boldogulásról szól a Modern idők. Chaplin egy csetlő-botló gyári munkást alakít, aki véletlenek és szerencsétlen körülmények, külső erők (bármiféle hatalom) miatt hányódik ide-oda, hol börtönbe kerül, hol megjutalmazzák és kiszabadul. Kalandos hétköznapjai során megismerkedik egy árván maradt lánnyal (Paulette Goddard), aki szintén nehezen találja a helyét a nyüzsgő városi életben. A Modern idők félig hangos film csak, a párbeszédeket még inzertekkel helyettesítik, így a humor nagyrészt a látványból (monumentális gyári gépezetek), a helyzetkomikumból és a pantomimból ered.

Mondhatnánk, hogy külsőre sokat változott a világunk, viszont a hétköznapi életben ledaráló munka, a technikával szembeni értetlenség és a kedvezőtlen munkakörülmények bizony ismerősek lehetnek, és segíthet, ha a vígjáték és Chaplin nevető szemével tekintünk ezekre, és a kudarcokkal nem törődve, lelkesen élünk tovább, mint hőseink, mert élni kell. (Szatmári Zsófi)

 

127 óra (Danny Boyle, 2010)

A 127 óra a küzdés filmje: ez a fő és egyetlen témája, ez a története és a mondanivalója. Aron Lee Ralston hegymászó esete ez, aki a sziklába szorult kezét – és ezzel önmagát – egyetlen módon tudja megmenteni, ha levágja azt. De a film nem csak arról szól, hogy mit hagy ott ebben a pillanatban, hanem arról is – főként arról –, hogy mit nyer a küzdés során. Danny Boyle ezzel a pörgős testhorror, sportfilm, pszichodráma egyveleggel egy remek vizuális tűzijátékkal elmesélt lélektani folyamatot mutat meg.

Az extrémitás a film dolga, nem a levágott kezek a mindennapok esete, de a küzdés, a figyelés, a tanulás, az önreflexió, és a megértés, ezek mind igen, ezek mind a mi dolgunk. Számomra a legemlékezetesebb pillanata a filmnek, amikor végre túlvan az akción és megjelennek emberek. Hogy az élet ilyen: egyedül vagyunk, magunk harcai, elérései, megértései vannak, meg ha kell, akkor jönnek mások, nem helyettünk harcolni, csak segíteni. (Keller Mirella)

 

L’ecsó (Brad Bird és Jan Pinkava, 2007)

Ez a tüneményes animációs mese, azt hiszem, az egyik leginkább bátorságra és küzdelemre ösztönző film, amit valaha láttam. A patkány, akinek minden álma, hogy elismert szakács legyen, hogy végre minőségi ételeket készíthessen; a mosogatófiú, aki szakács akar ugyan lenni, de be kell ismernie, hogy a legkevésbé sem ért hozzá; a lány, aki egyedüli nőként próbál talpon maradni egy férfiak uralta világban; valamint a zord ételkritikus, aki ismét melegséget kell, hogy engedjen a szívébe.

Megannyi karakter, aki arra tanít meg minket, hogy még a legkilátástalanabb pillanatban is merjünk önmagunk lenni, merjünk szembe menni az árral, és még véletlenül se adjuk fel a küzdelmet, bármilyen lehetetlennek tűnik is a harc. Ugyanúgy, ahogy főzni, küzdeni mindenki tud! (Wehli-Nardai Dorina)

 

L.-nek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .