Ráadás

Skandináv krimi hét: Nyolc nagyszerű európai pszichothriller!

Néma csönd

A sorozatgyilkosok és a pszichopaták köztünk vannak: Lengyelországtól Izlandig mindenhol. Nyolc kiváló európai pszichothriller a közelmúltból!

Nem csak Hollywood gyárt remek pszichothrillereket: az európai versenytársak legalább olyan erősek. És mivel nem ragaszkodnak az óceán túloldalán megszokott merev szabályokhoz, meglepően emlékezetes művek születnek az öreg kontinensen. Íme nyolc remekmű a közelmúltból!

 

Mocsárvidék (Alberto Rodríguez Librero, 2014)

Az 1980-as évek eleje önmagában is izgalmas korszak volt Spanyolországban. A francói diktatúrából frissen szabadult országban nagy a szegénység és komolyak a társadalmi-politikai villongások, különösen a Mocsárvidéken. A Sevillától nem messze, a fejlődéstől viszont messze-messze lévő tavas-mocsaras-nádas terület nem csak illegális pénzszerzési formákhoz, hanem sorozatgyilkosságokhoz is ideális: könnyen elrejthető egy-egy áldozat.

Ezen a politikailag és valóságosan is ingoványos telepen játszódik ez a remek feszültségadagolással és kiváló forgatókönyvvel rendelkező krimi, amit kritikusunk joggal nevezett a spanyol True Detective-nek (még ha egy filmet nehéz is összehasonlítani egy sorozattal). 

A hosszú csendek és a hirtelen pofonok remekül váltogatják egymást az elhagyatott, mégis gyönyörű tájban. A jó forgatókönyvet ügyesen egészíti ki az elegáns operatőri munka, akár a különös svenkek, akár a műholdfelvétel-szerűen magasról mutatott tájak, házak, erdők, mocsarak és folyók világa. Ebben a világban nyomoz a két, egymástól egyébként teljesen különböző férfi, és itt kerülnek elő a föld mélyéről is a különböző helyi figurák, akik vagy a szegénységtől, vagy a helyi, mindenkire kiterjedő maffiától félnek.

Történelem és fikció tökéletes összhangban, nem csoda hát, hogy a Mocsárvidék két évvel ezelőtt bekerült szerkesztőségi toplistánk legjobb 20 filmje közé. (Sergő Z. András)

 

Spoor (Agnieszka Holland, 2017)

A kortárs lengyel mozi nagyasszonya, Agnieszka Holland több évi hollywoodi emigráció után visszatért hazájába, hogy elkészítse az egészen egyedi Spoort (avagy Nyomot). A történet egy határmenti lengyel kisvárosban és környékén játszódik, ahol a helyi kiskirályokat egymás után találják holtan a természetben. Az esetekben a közös szál mindig az élővilág: a nyomok hol egy patás állattól, hol egy farkastól származnak. A civilizációtól elvonult tanárnő, Dueszjko pedig félelemmel vegyes kárörömmel követi az eseményeket.

Spoor

A Spooron kifejezetten érezhető a hollywoodi hatás – akárcsak a lista sok más képviselőjén. A profizmus és a műfaji jegyek mindenképpen erősítik a filmet: sodró lendület és különleges hangulat jellemzi a történetet. Holland nem spórolt a karakterépítésen sem: a környezettudatos asszony, Dueszjko az egyik legeredetibb figura, akit az elmúlt években láttam; idős kora ellenére tettre kész, magánya ellenére bátor, és korát meghazudtolóan határozott, különösen, ha véleményének hangoztatásáról van szó.

A körülötte kibontakozó lengyel társadalom pedig korántsem ismeretlen a magyar néző számára. Látszik, hogy örök barátainkat ugyanazok a terhek és gondok sújtják, mint minket. Ettől a regionális kapcsolódási ponttól válhat különösen élvezetessé a Spoor számunkra is. (Tóth Nándor Tamás)

 

Amíg alszol (Jaume Balagueró, 2013)

Jaume Balagueró 2011-es spanyol alkotása olyan, mintha felszállnánk életünk legrosszabb hullámvasútjára: a torkunkban dobog a szívünk, ahogy a sín kattogásával övezve csigalassúsággal haladunk a csúcs felé – majd amikor felérünk, meglátjuk, hogy a sín elfogyott alólunk.

Az első pillanattól kezdve az utolsóig visszatartjuk a lélegzetünket, hogy aztán a végső felszabadulásnak hitt jelenetet követően vegyünk egy még mélyebbet, amit aztán már sosem engedünk ki, hiszen a stáblista lepergett. A Luis Tosar hátborzongató alakításával készült Amíg alszol egy elborult elme szerelmét és rajongását mutatja be: egy épület gondnoka és az egyik lakó viszonyára épül ez a különös és – mondjuk ki – beteg történet.

A rendező eleinte okosan építi a suspense-t, ami csak még nehezebbé teszi a közönségnek, hogy nézze a filmet, hiszen a főszereplő nővel ellentétben mi nagyon jól tudjuk, mi is történik vele, amíg alszik. Hibátlan feszültségkeltés: az intenzív thriller mintapéldája ez, ahogy gyakorlatilag egy házra, azon belül is egy hálószobára szűkül a játéktér.

Amikor pedig azt hisszük, már mindent tudunk, megvolt a katarzis, és jön a feloldás, olyat csavar a történeten Balagueró, hogy tátott szájjal ámulunk. A nézőt hirtelen megfosztja az információtöbblettől, ezáltal egyszerre hasít belénk és a nőbe a felismerés tudata, hogy mit is tett vele a férfi. A film még az egyébként szintén erős Ajándék című amerikai thrillert is megihlette. (Kajdi Júlia)

 

Legközelebb a szívre célzok (Cédric Anger, 2016)

Igaz történetet dolgoz fel a Legközelebb a szívre célzok: Alain Lamare csendőrként élt a hetvenes évek Franciországában, és így éveken át el tudta titkolni, hogy valójában sorozatgyilkos. Mint szabálykövető és elismert rendőr, bizalmat sugárzott, miközben éppen ezzel csalta csapdába áldozatait.

A történet és az egész film hangulata A martfűi rémre emlékeztet: a múlt század békés vidéki világában egyszerűen elképzelhetetlennek tűnik, hogy pszichopaták élnek és ölnek éveken keresztül. Meghatározó szimbólum a köd, ami nemcsak a tájra, de az emberek lelkivilágára is rátelepszik, és ezért nem látnak az orruknál tovább.

Legközelebb a szívre célzok

A Legközelebb a szívre célzok Guillaume Canet játéka miatt is emlékezetes. A korábban szinte csak szépfiút játszó színésztől (Szeress, ha mersz) egészen meglepő húzás volt, hogy elvállalta egy sorozatgyilkos szerepét.

De éppen a barátságos fizimiskája az, ami miatt hitelesen tudja bemutatni a film, milyen egyszerű lélek is az ember. Mert aki szép, az nem lehet rossz ember, pláne, ha még mellette rendőrként is dolgozik. (Tóth Nándor Tamás)

 

Rift (Erlingur Thoroddsen, 2017)

Thoroddsen második nagyjátékfilmjében kivételesen jól építi a feszültséget, gyönyörűen és tartalmasan használja fel az izlandi táj kietlen és zord jegyeit miközben egy kapcsolat lezárását teszi párhuzamba egy izgalmas thriller-történettel.

A filmben a bennünk élő démonok, a hiány, a bizonytalanság, a lelkiismeret-furdalás és a másikért való olykor őrült rajongás metaforáját látjuk. A korábban egy párt alkotó Einar (Sigurður Þór Óskarsson) és Gunnar (Björn Stefánsson) pár napot tölt egy kietlen vidéken egy apró házban, mindentől és mindenkitől távol – azaz csak majdnem mindenkitől. A két férfi hol a nosztalgiára építve próbálja még utoljára átélni azt a szépet, amit egymásnak adtak, hol pedig minden keserűségüket és csalódottságukat levezetve veszekednek a semmin; mintha mindketten lezárást keresnének, de egyikük sem igazán vágyna rá. Kapcsolatuk kísértete pedig lassan alakot ölt.

A Rift szépen építkezve vált át szerelmi drámából körömlerágós thrillerbe. Az azonban az utolsó percekig sem világos, hogy ki vagy mi elől is menekül a két férfi. Ez pedig egy kifejezetten intelligens megoldás, hiszen az erős műfaji jegyek ellenére is megmarad az eredeti mondandó.

A múltjuk, a kapcsolatuk, a még meglévő érzések vagy éppen egymás az, ami üldözi őket? A válasz egyszerre egyik sem és mindkettő. A nyugodt, békés és kopár, mégis a csendjével üvöltő táj közepette nincsenek válaszok. Legalábbis semmiképpen sem felemelőek vagy boldogok. És bár a lezárás egy kicsit zavarosra sikeredik, az izlandi film mégis nyomot hagy bennünk. (Kajdi Júlia)

 

Néma csönd (Baran Bo Odar, 2010)

A Néma csönd egy kifejezetten izgalmas thriller és egyben érzékeny lélektani dráma. Ezen túl a zseniálisan szerkesztett alakzatok filmje, ugyanis a történetben megjelenő párhuzamok egyben vizuális mintázatokká alakulnak. Két elkövető, két gyilkosság, de ugyanaz a rendőrgárda, ugyanaz a fájdalom az akkori és a mostani szülők szemében. Ezzel párhuzamosan két kigördülő autó, két bicikli, de ugyanaz a kereszteződés, ugyanaz a búzaföld. A 23 évvel ezelőtt megerőszakolt és meggyilkolt Pia esetére rávetül a 23 évvel későbbi, ugyanazon a napon eltűnt kislány helyzete.

Néma csönd

A rendező a misztikus és démonizált gonosz ábrázolása helyett azt helyezi a középpontba, miként néznek szembe szereplői a halállal, és az ezzel járó tehetetlenség érzésével. Az elkövetők is szerencsétlenek; ebben a történetben mindenki elveszít valakit. A családi színtereket bemutató szűk kivágásokat a természet nagytotáljai követik. Az életterekként szolgáló lakásbelsők nyomasztóan kicsivé válnak a mezők, a vizek, vagyis a halál nagyságával szemben.

A 2010-es Néma csönd egy olyan film, ami után tudjuk, érdemes odafigyelni alkotóira: a forgatókönyvíró és rendező, Baran bo Odarra (Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban), illetve operatőrére, Nikolaus Summerer-re. (Keller Mirella)

 

Idegen a tónál (Alain Guiraudie, 2013)

Talán attól annyira kivételes az Idegen a tónál című francia mű, hogy az ember az utolsó percek lepergését követően is nehezen tudja eldönteni, hogy romantikus drámába ültetett thrillert, vagy thrillerbe ültetett romantikus drámát látott. A francia Guiraudie finoman szólva is 18+-os alkotása két férfi fizikai vonzalmát állítja a középpontba nem mindennapi explicizmussal és hajszálpontosan felépített feszültségkeltéssel.

A történetben egy meleg férfiak ismerkedő helyéül szolgáló tóparton találkozik a kissé félénk Franck és titokzatos, rosszfiús Michel. A szenvedélyes kapcsolat azonban egyre vészjóslóbbá válik: a képi világ elsötétül, az erdő kivehetetlenné válik, és a vízben forgatott zavaros kézikamerás jelenetek nyomasztóak és felkavaróak.

Idegen a tónál (L'inconnu du lac)

A film okosan idézi fel a műfaj alapköveit egyrészt a kapcsolaton belül megbomló bizalommal (a veszélyes férfi/férj), valamint a menekülő szemtanú elemével. A nyitott befejezés pedig egy elnyújtott bújócskaszerű jelenet, amely pillanatok alatt minket is beránt a vásznon mutatott nád-labirintusba.

Nincs feloldás, nincs menekvés és távolról sincs happy end, ahogy azt a műfaj konvencionális hollywoodi testvéreinél megszokhattuk. Csak tátongó csönd és teljes félelem marad, ahogy együtt lélegzünk a saját lelki és fizikai csapdájába esett főszereplővel. (Kajdi Júlia)

 

A láthatatlan vendég (Oriol Paulo, 2016)

A spanyol film él és virul (ellentétben mondjuk az ország kohéziójával), aminek egyik ékes bizonyítéka A láthatatlan vendég. A fordulatos krimi egy ismert alaphelyzetből indul: egy belülről bezárt szállodai szobában holtan találnak egy nőt, a helységben pedig egyetlen férfi tartózkodott: a halott szeretője. A magát ártatlannak valló férfi számára egyetlen lehetőség maradt igaza bizonyítására: a bírósági tárgyalás. A perre egy tapasztalt és ravasz ügyvédnő készíti fel, csakhogy az egymásnak is ellentmondó bizonyítékok arra engednek következtetni: a felszín alatt sötét titkok bújnak meg.

Contratiempo (The Invisible Guest) - Mario Casas

Oriol Paulo rendezőnek már a korábbi filmje, a The Body is fordulatos volt, de a fiatal direktor számos hibát elkövetett még akkoriban. Ezek döntő részét kijavította A láthatatlan vendégnél: elengedte az elavult dramaturgiai eszközöket, és mindent a rendkívül fordulatos történetre hegyezett ki immár. Így új filmje nézése közben a nézőnek igencsak kapkodnia kell a fejét, hogy képes legyen befogadni a csavarokat, amelyek mindig újabb és újabb megvilágításba helyezik a főhősöket.

Egy ponton túl persze ez már árt a hitelességnek, összességében azonban A láthatatlan vendég így is az utóbbi évek egyik legjobb krimije lett. (Tóth Nándor Tamás)

 

***

Belénk fagy a szusz a félelemtől: október 12. és 19. között zajlik a Skandináv krimi hét a Filmtekercsen! A legjobb északi pszichothrillerek, sorozatok, könyvek, portrék listába szedve vagy kritikaként – kattints ide vagy kövesd a fejleményeket a nyitóoldalon!

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya