Ráadás

Méltó folytatás? – A Ragadozó 2. védése

A Ragadozó olyan, mint maga Arnold Schwarzenegger: monumentális, ikonikus, megkerülhetetlen mementója és korlenyomata a ’80-as éveknek. Noha bemutatója idején a kritikusok korántsem voltak érte oda annyira, azóta évtizedének széles körben kedvelt kultfilmjévé nőtte ki magát. 1990-ben az osztrák tölgy nélkül folytatódott a csillagközi hobbivadász sagája. Az eredmény pedig… nos, az első ránézésre merőben más lett, mint az előzménye. Na de tényleg annyira más? És ha más, akkor már egyértelműen rossz is?

Új cikksorozatunkban, Az ördög ügyvédjében olyan filmeket próbálunk megvédeni és átértékelni, amelyek kivívták a kritikusok haragját, megbuktak a pénztáraknál vagy épp a nézők szívét hagyták hidegen.

Hogy a korábban feltett kérdést megválaszoljuk, először érdemes megnéznünk, hogy miről is szólt az első film. Látszólag nem sokról: egy csapat hegyméretű férfi (és Shane Black) kommandós mentőakciót hajt végre a dél-amerikai dzsungelben, ám hamarosan kiderül, hogy Arnie szavaival érve „lószar” volt az egész, és szó sem volt mentőakcióról. Ám hőseinknek hamarosan nagyobb gondjuk is lesz annál, mint hogy a CIA átverte őket: hiszen megérkezik a címszereplő, így az alfahímek alfahímjeiből (és Shane Blackből) álló brigád hamarosan vadászból prédává, többségük pedig hullává válik.

A szinopszis alapján a Ragadozó látszólag nem több a korszak egyik tipikus tesztoszteron akciófilmjénél, ám a legnagyobb erénye épp az, hogy a zsáner jellegek és a címszereplő által behozott horror-thriller elemek túltolásával gyakorlatilag zárójelbe helyezi az egész „Rambo zsánert”. Beszédes a kontraszt a film első felének röhejesen keménykedő beszólásai („Nincs időm vérezni” – mondja Jesse Ventura, és ezen már kollégája is csak forgatja a szemét) és aközött, hogy a Ragadozó megjelenésekkor az elitosztag riadt kislányként eszeveszetten lő szét néhány bokrot. Ahogy a film végén sem az van, hogy a győztes harcos lazán ellovagol a naplementében – lásd mondjuk a Kommandó záró képsorait, ahol Arnie kiirt egy szigetnyi embert, majd kibővült családjával boldogan elvonul.

Ám hiába a műfaj felé támasztott irónia, a Ragadozó épp annyira elválaszthatatlan eleme a ’80-as éveknek, mint a végletekig tupírozott haj és a tévés aerobik. Ám mivel a nyolcvanas évek legvégén készült, így ugyanebben a szellemiségben folytatni eleve hiba lett volna. Hiszen egyfelől maga a film, annyira a végletekig tolja a korszak/műfaj jellemzőit, hogy elég nehéz elképzelni, hogy azt még lehetne fokozni, másfelől pedig alig telt el két év a Ragadozó vadászata óta, és máris megérkezett John McClane, aki egy új korszakot nyitott az akciófilmek történetében. A – szintén McTiernan – által rendezett Die Hard egy új akciófilmes sorvezetőt teremtett: a főhősök sokkal emberibb, sebezhetőbb figurák, illetve a helyszín is áthelyeződött. A háború most már nem távoli kommunista diktatúrákban, hanem az amerikai nagyváros szívében zajlik.

Így Stephen Hopkins (illetve a két filmet jegyző Jim és John Thomas írópáros) tulajdonképpen a lehető leglogikusabb folytatás koncepciót találta ki: megcsinálta ugyanazt, csak éppen a ’90-es évekre ráhúzva.

Most jótékonyan menjünk el amellett, hogy tulajdonképpen egy „egyetlen poénra kihegyezett” filmről van szó, amelynek a sztorija igazából nem is igényelte a folytatást. Ha túllépünk a két film közti felszíni különbségen, akkor jól látjuk, hogy a Ragadozó 2. tulajdonképpen úgy nyúl vissza a ’90-es évek zsarus akciószeánszaihoz, mint a Ragadozó a kommandós filmekhez. Végletekig túltolja az évtized trendjeit. Ha kivennénk a filmből Danny Glovert és a Ragadozót lecserélnénk Steven Seagalra, akkor az eredmény tulajdonképpen az ugyanabban az évben bemutatott Halálra jelölve lenne. Ennek megfelelően a folytatás – és ezt sok kritikus nehezményezte – jóval mocskosabb, komorabb és erőszakosabb, mint az előzménye. Nem véletlen, hiszen ugyanabban az évtizedben járunk, ami később megalkotta Spawnt, majd kivégezte Supermant.

Na, eddig dobogott a raszta szív!

Így McClane után szabadon a főszerepet épp az a Danny Glover kapta, aki már három éve is túl öreg volt ehhez a „szarhoz” – itt még ráadásul tériszonyos is és a meleg is kínozza. Mellette pedig épp olyan színes és kultarcokban bővelkedő mellékgárda: Bill Paxton, Gary Busey és Robert Davi biztosítja a prédát, ami méltó az első film csapatához.

Ezek a karakterek épp olyan parodisztikus sablonok, mint az előzmény szereplői, és a színészek is épp olyan szórakoztatóan hozzák a figurát.

Ha pedig felvesszük a filmesztéta szemüveget és azon keresztül próbáljuk a Ragadozót többletjelentéssel felruházni, akkor láthatjuk, hogy ugyanezen a szinten a második is értelmezhető. Az első film idején a „láthatatlan, lesben álló” ellenség még a kommunizmus, a küldetés pedig revansot venni Vietnámért. Értelemszerű, hogy ez a szubtextus 1990-ben már idejétmúlt. A ’80-as évek közepe és a ’90-es évek első fele között az USA-ban kirobbanóan nőtt a gyilkosságok száma, aminek jó része drogbanda tevékenységekhez volt kapcsolható. Új ellenség van tehát: a fegyveres bűnözés és az erőszakos, városi bűnbandák. A Yautja faj láthatatlan vadásza így válik a városi szorongás kifejeződésévé: bármikor, bárhonnan érkezhet egy lövedék.

De kérem, ehhez már TÉNYLEG túl öreg vagyok!

Az már igazán nem Stephen Hopkins hibája, hogy a zeitgeistje sokkal kevésbé szerethető és másképp ízléstelen, mint a jó öreg ’80-as évek. Emellett nagy erénye a filmnek, hogy szépen sikerül bővítenie a Predator mítoszt. Persze a Ragadozó egyik ereje – mint a legtöbb filmes szörnyé – épp a rejtélyességében rejlett, ám a második rész úgy ad hozzá, hogy azzal nem vesz el nagyon a kiismerhetetlenségéből. Az új fegyverek és más elemek behozatala nem is kerül ellentmondásba az előzménnyel – ellenben mondjuk az Alien vs. Predator filmekkel, ahol hiába hangsúlyozták két filmen át, hogy a Ragadozó a kánikulába jött, sikerült a cselekményt a Déli Sarkra helyezni.

Persze ezek ellenére sem állítanám, hogy a folytatás egyenértékű lenne az alapfilmmel.

Ennek pedig egy oka van: Hopkins nem McTiernan. Míg a Ragadozó egy sallangmentes, tökéletes tempóval bíró alkotás, addig az ambiciózusabb folytatás sokkal kevésbé kínál kompakt filmélményt. Hiába jelenik meg például a zsarufilmekből jól ismert, rendőröket zaklató, pofátlan újságíró karaktere, jelenléte kissé fölöslegesnek és céltalannak érződik. Továbbá a film hangulata sem olyan szép egységes, néhol nagyon túlzó, karikatúraszerű, míg máshol halálosan komolyan tűnik. Nem csoda, hogy a rasszizmus vádja is érte a filmet: nehéz eldönteni, hogy mennyire is kéne komolyan venni a hipererőszakos, woo-doo bandát, akiknek a kocsiját úgy beteríti a marihuána füst, mint Londont a köd? Szerintem nem túlzottan.

Ám a Ragadozó 2. így is egy szórakoztató akciófilm, hasonlóan feszült fináléval, horrorként néhol pedig hatásosabb is, mint az előzmény. Egy látszólag más, de alapvető szellemiségében hű és méltó folytatás. Nem olyan jó, mint az elődje, de hát micsoda kihívás folytatni a világ legjobb filmjét. Ha pedig másért nem, a Ragadozó 2. már csak azért is megérdemli az elismerést, hogy belengette a filmtörténet legmenőbb crossoverét. Az már más kérdés, hogy mihez kezdett ezzel Paul W. S. Anderson. Bár bizonyos szempontból az Alien vs. Predator épp olyan emblematikus alkotása a kora 2000-es éveknek, mint a Ragadozó 2. a ’90-eseknek: egy PG 13-as, súlytalan CGI-vel túltolt gagyi.

Avatar

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya