Reptet és szédít, érzelmi hullámvasútra ültet, s közben kiszámítottan pontos: a sokszoros Oscar-jelölt Gravitáció filmzenéje maga is az év legerősebb darabjai között van.
Űrfilmhez kétféle zene illik: a magasztos és az indusztriális (utóbbit jelzőként, nem műfajként értve). Az elsőre a legjobb példa az Apollo 13 örök klasszikus albuma James Hornertől. A másodikra, ezentúl, a Gravitáció.
Fura ellentét: az Apollo-legénység történelmi hitelességű küzdelmét eposzokhoz illő zene festi alá, a Gravitáció fikcióját pedig száraz és tárgyilagos. De megvan a dolog értelme. Az Apollo 13 története felemelő, de valós, így hát érdemes rámutatni a csodájára egy roppant intenzív és emocionális OST-vel. A Gravitáció pedig épp hogy leskálázást kíván. Ez is „hihető” történet, de nem valós. Mivel azonban legfőbb eszköze a realitás, hát meg kell támogatni a filmzenével is.
Steven Price Oscar-jelölt alkotása tökéletes. Egyszerre teremti meg a technikai csoda érzését – amiről a film szól, és ami a film maga –, egyszerre kelti fel a realitás illúzióját, és egyszerre emel, reptet a magasba, ha kell; nagyszerű és igen okos zene, céljához szabott, mérnökien pontos.
Hogy szép-e? Elsőre nem. Másodikra talán. Harmadikra gyönyörű!
A Gravitáció OST első hallásra alapvető stílusát, a mérnökiességet ülteti el a hallgatóban, de másodszorra csakugyan kihallani belőle a szépség momentumait (figyelj csak a Shenzou visszatérésére!). Harmadszorra viszont a szépség garantáltan elborít. Megígérem neked! A legtöbb kritika szerint az albumot nem jó önmagában hallgatni, de én megígérem: bizony jó lesz! Indítsd a Soyuztól, és próbáld csak visszafogni a könnyeid.
Vagy indítsd elölről, és éld át, tetszésed szerint, a film csodáját újra, a történet emberi útvonalát, vagy akár a himnuszt, ami ez a film a Haladás felé.
Az egyes számok roppantul különböznek egymástól. Az Above Earth rövidke filmindító varázsa után a Debris egyből megmutatja a zene potenciálját. Hangzása összefoglalja az egész lemezét (különösen a veszélyt jelző kettőshangzattal, ami a filmzene legjellegzetesebb témája). A Debris feszült akciózene és technikai demonstráció.
A The Voidtól az In The Blindig szomorkásabb és feszültségtelibb tételek követik egymást. Szépen ráismerni a film pillanataira, de az album közepe csakugyan nem hallgattatja magát önállóan. Az Aurora Borealis és az Aningaaq jelentik a filmzene – és a film – érzelmi mélypontját: a megadást.
Innen felfelé visz az út. A Soyuz már készít valamire; még bizonytalan, de már ígér, az ígéret pedig a Tiangongban válik valóra. A Tiangong lassan építkezik szédületes magasságok felé. Ez a szám hordozza a Gravitáció egyetlen harsány pillanatát: azt, amikor Dr. Ryan Stone beindítja a Szojuz fékezőrakétáit, és elindul a kínai állomás felé. Hosszú szám, a maga hat percével, de erőteljes.
Az utolsó előtti szám, a Shenzou az Aningaaq ellenpontja, az érzelmi csúcs. Mint a meteor, tüzet húzva az égbolton át, követi Ryan Stone zuhanását; zene-tűzijáték! A score technikus hangzása itt teljesedik ki művészetté. S jön a Gravity: a tételdarab, ez foglalja össze a filmet, és le is zárja. Méghozzá (hogy méltó maradjon önmagához) kiszámítottan, ismét. Cuarón az utolsó képekben, a felemelkedő Sandra Bullock alakjában a zene (és persze az extrém kameraszög) által mutatja be a diadalmas embert: itt használja ki a legnyíltabban a zene manipulációs erejét, és persze, hogy itt hangzik fel a győzelemittas vokál.
A Gravitáció „lemondott mindenről szükségtelen – hollywoodi filmekben mégis olyan sokszor tapasztalt – elemről, letisztult történetet ad, túlzások és hazugságok nélkül”, írja Nardai Dorina kritikája. Ilyen a zene is. Pontos, kidolgozott darab. Kevés játéka annál jobban talál. Színpadiatlansága miatt meglepődnék, ha Oscart nyerne, de megérdemelné.