Fókuszban Ráadás

Nekik lőttek – Drogok által inspirált filmek

Lehet szívni, lehet inni, lehet szúrni, lehet élvezni, lehet rettegni. A kábítószer-használat nemcsak a fogyasztóra gyakorol hatást: a filmművészet által a néző is beléphet az élménybe.

Gaspar Noé Eksztázis című alkotása inspirálta a cikk elkészülését. Az argentin rendező nem elégedett meg azzal, hogy a nézőt meghagyja külső szemlélőnek, hanem beemelte a drogos rémületbe. Sokan megállnak az egyszerű prevenciónál: itt eszünkbe juthat a South Park emlékezetes jelenete, ahol Mr. Mackey papol a kábítószer-használatról, de csak a „a drog rossz, értem?” szintig képes eljutni.

Nem szeretünk félni, de a horrort azért megnézzük. Vágyunk az izgalomra, de nem arra, amelyik téttel is bír számunkra. A drog témájú filmek is sokszor ilyenek: leválasztanak a főszereplők szenvedéséről, és csak kívülállóként vagyunk jelen. Listánk filmjei azonban nem ilyenek. Egyeseknél a cselekményben is fontos szerepet kap egy konkrét anyag, máshol a történet auráját lengi körbe egy delíriumábrázolás.

Nemcsak látjuk a szétcsúszást, de érezhetjük is.

 

Férfiszenvedély (Billy Wilder, 1945)

Billy Wilder filmjének hatásáról elég annyit mondani, hogy a megjelenés idejében ötmillió dollárt ajánlottak a stúdiónak, hogy ne mutassák be a Férfiszenvedélyt. A több mint 70 éves noir ugyanis olyan drasztikusan mutatja be az alkoholizmus egyes fázisait, hogy állítólag a szeszipar kollektíven megriadt a lehetséges eladási visszaesésektől. Wilder filmje többnyire prevenciós jellegű, ám egy olyan társadalmilag elfogadott kábítószer esetében, mint az alkohol már ez is ritkaságszámba megy. Ha szocializálódunk, iszunk; ha ünneplünk, iszunk; ha bánatosak vagyunk… még akkor is iszunk. Lehet mondani, hogy az alkoholnak kultúrája van, de akkor mit szólunk, mikor kis hazánkban minden tizedik ember szenved ettől a függőségtől?

Elsősorban ettől úttörő Billy Wilder filmje: úgy ábrázolja az italozást, mint bármely más kábítószert. A szociális életre és az elmére gyakorolt hatásain vezet végig minket. Láthatjuk hősünket az elvonási tünetektől szenvedni, majd feloldódni, mikor megkapja a whiskey adagját. Az illumináltság mámorának látványa egyértelművé teheti, hogy a jellemben és határozottságban gyenge főszereplő miért fordul az alkoholhoz. Túl sokat csalódott magában: a nagy álmai hamar összedőltek, mert rájött, képtelen kitartani. Számára az egyetlen biztos pont az alkohol maradt: a drog, mely feledteti a bánatát, ami magabiztosságot ad, ami a fellegekbe repíti.

A Férfiszenvedély nagy részében külső szemszögből követjük egy alkoholista útját. Mi vagyunk a bárpultos, akinek elregéli történeteit és az eufóriától átszellemült nagymonológjait. A detoxikálóba kerülés során azonban a delírium átcsap rémálomba: a hallucinációk során Don Brimannek rá kell jönnie, hogy az egyetlen dolog, ami a boldogságot okozta számára, most meg akarja ölni. Wilder filmje nem alkoholellenes, de remekül bemutatja, mekkora örvénylő pokol lehet egyesek számára az eksztázis. (Szécsényi Dániel)

 

A sebhelyesarcú (Brian De Palma, 1983)

Brian De Palma kultstátuszba emelkedett alkotása szinte minden téren (erőszak, trágárság, hatalomvágy, szerhasználat) rálicitál az 1932-es eredetire. A film mögött meghúzódó gondolatiság (Tonynak egyre csak több és több kell) könnyen rokonítható a drogfüggőség jelenségével, így De Palma és a forgatókönyvet író Oliver Stone a húszas évek alkoholtilalmát a nyolcvanas évek robbanásszerű kokainlázára cserélték.

De Palma opuszának hajtómotorja éppen maga a kábszer, ám ennek hatását nem úgy jeleníti meg, mint azt a legtöbb filmben megszokhattuk. Nincsenek szürreális tripek, mint a Félelem és reszketés Las Vegasban esetében, sem az Ananász expresszhez hasonló drogos baromkodások. Ebben az alkotásban a kokain cizelláltan alakítja/formálja mind a hős karakterfejlődését, mind a film struktúráját.

A sebhelyesarcú különböző eszközök felhasználásával modellálja a kokainaddikció jutalom-kereső/függő hatásmechanizmusát. Dialógusok („Semmi nem tesz túl a túlzáson”), diegetikus elemek („Tiéd a világ”-feliratok), kameramozgások (kontra-zoom), zenehasználat (Push It To The Limit), illetve Tony önmegsemmisítésben kulminálódó extremizált sóvárgása a nagybetűs TÖBBre hibátlanul rezonál a kokainfogyasztás során egyre fokozódó dopaminigényére.

Végül a már-már parodisztikusnak ható, film végi leszámolásjelenet teszi fel az i-re a pontot: Tony már a fizikai fájdalomra is immunis, valóságérzékelését annyira szétforgácsolta az ipari mennyiségű kokain. Oliver Stone volt kokainfüggőként sokat tudott meríteni saját tapasztalataiból, így A sebhelyesarcú rettentő szemléletes módon, ugyanakkor bármiféle szájbarágás nélkül, elegánsan képes elénk tárni egy kokainista gengszter leépüléstörténetét. (Énekes Gábor)

 

Rekviem egy álomért (Darren Aronofsky, 2000)

Ez a film maga a drog. Villámgyors montázsok a kiszóródó heroinról, az öngyújtó sercegő kattanásáról, a vénába áramló kristályos molekulákról és a végtelenbe táguló pupilláról, s mintha mi is egy alternatív valóságba zuhannánk. Egy egészen rövid pillanatig tart az egész, ahogyan a mámor is. Tovaszáll minden probléma, minden nyűg és kín, amik aztán kétszeresére duzzadva támadnak vissza. A következő mámor azonban semmissé teszi. De csak egy pillanatra, és az ördögi kör folytatódik.

A Rekviem egy álomért minden eszközével a pillanatnyi öröm és az örökké tartó fájdalom elválaszthatatlanságát szuggerálja belénk. A rothadásnak induló kar láttán kitépnénk a szemgolyónkat, Clint Mansell mérhetetlenül szedatív zenei betétjei hallatán kiszúrnánk a dobhártyánkat, az egész inger-túladagolást tapasztalván kiugranánk saját bőrünkből, hogy meneküljünk e zseniális borzalom elől. Úgy, ahogy a szereplők menekülnek a kéjes másodpercekbe a hosszan tartó fájdalom elől.

Darren Aronofsky pszichedelikus gyászmiséje közel 20 év távlatából is időtálló. Bár kétségkívül preventív felhangú, nem ez a célja. Csupán elmeséli négy, igazán jó ember kálváriáját az addikción keresztül. A szeretetben reménykedő, magányos anyuka önemésztő gyógyszerfüggését. A szerelemre vágyó fia és a sikerről álmodozó haverja testi-lelki pusztulását. A túlélésre játszó lány minden értékének elvesztését. Azt, hogy miképpen éli túl a remény az ép elmét, a vágy az állóképességet, az álom a boldogságot. A semmi a mindent. (Gyenes Dániel)

 

Virsliparti (Greg Tiernan & Conrad Vernon, 2016)

A Virsliparti azért a legjobb füves film, mert úgy kell hozzá az anyag, mint zárba a kulcs. Ezt a filmet beszívva írták, beszívva forgatták, ennélfogva beszívva érdemes nézni. Seth Rogen a betépett vígjátékok Orson Wellese, nem véletlen, hogy fűgőzös estéken mindig zene a fülnek a komikus fűnyíró-nevetése. A cselekmény során elhintett gondolatmorzsák és a gondosan szőtt allegória a vallás és az ember viszonyáról azonban józanul egy pillanatig sem nyer értelmet. A fáradt humorra és a minták értelmezésére éhes kábós tudatállapotot így egyszerre szolgálja ki és leplezi le a film.

Az egymástól elzárt, ám mindenáron koitálni kívánó virslik és bucik közé áll a túlvilágba vetett hit, azaz a csomagolópapír, ha azonban megszabadulnak az őket gúzsba kötő vallási szokásoktól, akkor vadul élvezheti mindenki a maga szavatossági idejének megfelelően az áruházi orgiákat. Ez persze tök jó, de még a film világában sem nyer sok értelmet, mert ha a termékek végeznek az emberekkel, a kvázi isteneikkel, akkor is előbb-utóbb, de inkább előbb egyszerűen elsorvadnak, megromlanak, elrohadnak. A különbség mindössze annyi, hogy legalább jól érzik magukat közben.

A történet extrém hedonizmusa és érdekes vallási, politikai felvetései viszont nem képeznek egy összefüggő, koherens filozófiát a cselekménytestben, csak kallódnak a levegőben, és alig várják, hogy a szűk szemhéjak mögött pislogó vörös szemgolyók megképezzék az űrt közöttük. A Virsliparti egy nagyon impulzív, sokszor ijesztő és parádésan groteszk animációs film, ami magában hordozza a stoner lét esszenciáját: a változatos ingerek habzsolását és a felerősödött érzékelést éppúgy, mint a fókuszvesztett, semmittevő tunyaságot. (Papp Atilla)

 

Jólét (Benny Safdie & Josh Safdie, 2017)

Lehetetlen pontosan lemodellezni az LSD hatását, hiszen személyenként annyira eltérő megélése lehet az élménynek, ahányféle elfojtott személyiségdarab hever a tudattalanban. Nehéz behatárolni, mitől válik egy film pszichedelikussá. Attól, hogy a drog élvezete közben jó nézni vagy hogy az alkotók kivoltak, miközben a filmet csináltak, esetleg azáltal, hogy a drog hatását mutatja be? Egy biztos, hogy a legkevésbé sem a szerhasználat mentén nyerhető el ez a minőség, hiszen minden idők legpszichedelikusabb filmjét, a 2001: Űrodüsszeiát úgy készítette el Stanley Kubrick és Douglas Trumbull, hogy közben nem használtak semmilyen kábítószert. Szerintem az a pszichedelikus film, ami valamilyen módon az ismeretlennel kommunikál, valahogy a transzcendenshez kapcsolódik, éppúgy, ahogy az emberi érzékelés előtt egy LSD, meszkalin vagy épp ayahuasca-szeánsz alatt új távlatok nyílnak meg.

A Jólét vizualitásában összetéveszthetetlenül megidézi az LSD hatását, a film neonfényben fürdő nagyvárosi miliője hasonlóan vegyíti a kemikális steril hatást a pszichedelikus flesseléssel. Elsősorban azonban a csapongó narratíva miatt érezzük úgy, mintha mi is leereszkednénk a nyúlüregbe. Lehetetlen ugyanis megjósolni, hogy a Safdie-fivérek thrillere milyen furcsa hajtűkanyarokban manőverezik tovább, mialatt a karakterek a totális kontrollvesztés irányába sodródnak ahelyett, hogy közelebb kerülnének céljaikhoz. Jelenetről jelenetre egyre inkább belegabalyodnak a véletlenek valószerűtlenül sűrű szövetébe. Az LSD sokat emlegetett gondolati hurokjai pontosan ilyen logika alapján működnek, és mint egy örvényben, ami lehúz a fenékig csak úgy van esélyed megúszni a dolgot, ha engeded, hogy megtörténjen veled, reménykedve, hogy előbb-utóbb visszadob a felszínre. Robert Pattinsonék a Jólétben ehelyett kapálóznak. Meg is készülnek rendesen. (Papp Atilla)

 

Felhő a Gangesz felett (Dettre Gábor, 2001)

Méltatlanul elfelejtett magyar film a 2000-es évek elejéről, amelynek négy főszereplője van. Egyikük, a tragikus sorsú Ternyák Zoltán a film bemutatója idején már kómában volt alkohol indukálta agyvérzést követően. A bódító szerekkel kapcsolatos saját tapasztalatai érezhetően inspirálták nyers, átütő, egészen vad improvizatív játékát, ami túlzás nélkül páratlan a hazai mozgókép történetében. Maga mellett viszont olyan színésztársat tudhat, aki maximálisan partnere tud lenni a filmben, ő pedig Tóth Ildikó. Kettejük egymásból táplálkozó, egymást kiegészítő jelenléte adja a Gangesz mély érzelmi dimenzióját, pedig két olyan embert alakítanak, akik véletlenül keresztezik egymás útját a kilátástalanságban. Mindegy, hogy a férjtől vagy a drogtól menekülnek, a kölcsönös támogatás néha olyan igaz intimitásba fordul, hogy azt egészen zavarba ejtő nézni. De ennek a filmnek a rendező, Dettre Gábor is kétségtelenül a főszereplője, dokumentumfilmes múltja ugyanis képessé teszi arra, hogy testközelbe, lélek mellé kerüljön anélkül, hogy tolakodó lenne. És persze ott a negyedik, talán a legfontosabb szereplő, a heroin.

A Felhő a Gangesz felett olyan, mintha a Trainspotting anyagtól megvonós jelenetét látnánk végtelenítve, csak a bombasztikus karneváli elemek nélkül, szürkéskékben, szenvedve, nyomorultul. Egy heroinról szóló film nem is nagyon lehetne más, hiszen a szerhasználat folyamatának legnagyobb része a sóvárgásról, beszerzésről és az elvonási tünetek kínzó fájdalmának kétségbeesett elkerüléséről szól. A pár percnyi mennyországért napokat kell a pokolban tölteni, az elszállásnál előbb-utóbb fontosabb lesz az utána következő ürességből való menekülés, a magány pedig elkerülhetetlen. Dettre a társadalomtól való elszigetelődést a környezet figuráinak groteszk ellenszenvességével ábrázolja, akik ellenségesek, de legjobb esetben is közömbösek, és saját függőségeik vak foglyai. A junkie életmódban minden rohad; ahogy a szerhasználó bármit ellopna, hogy még egy lövése legyen, úgy töredezik-omlik szanaszét a fizikai környezet, a család és a közösség is. Évek óta elhagyott lakóházak, rozsdás ringlispíl, füstölgő szemétdombok.

A Felhő a Gangesz felett viszont ezt a roncs sivárságot a modern társadalom alapvető jellemzőjének tartja, amelyet a heroin a maradék kétszínű álarcától is megfoszt, de cserébe átmeneti orgazmikus gyönyörhöz juttat. Ilyen röpke pillanatokban India és a Gangesz napszítta, aranybarna, fájón idilli képei szakítják szét a szenvedés hálóit, de mihelyt belepihenhetnénk, az egész illúzió nyomtalanul eltűnik. Csak a bús cigányének édes dallamai visszhangozzák halványan egy nem létező világ reményteli emlékeit. Ahogy a Gangesz az élet körforgásának vize, amelyből isznak, amelyben fürödnek, élnek és halnak, úgy ég a fáradt szemekben az örök továbblépés lehetősége, hogy ami most álomnak, fantáziának, emléknek vagy lázas hallucinációnak tűnik, az egy másik életben megvalósulhasson. (Fazekas Balázs)

 

Félelem és reszketés Las Vegasban (Terry Gilliam, 1998)

A Félelem és reszketés Las Vegasban a megtestesült pszichedelikum: amit Hunter S. Thompson 1971-ben papírra vetett, az Terry Gilliam vizualizációjában megsokszorozódik, életre kel, ettől pedig még rémisztőbb a gonzómágus „önéletrajzi ihletettségű” drogos kalandfolyama. A Félelem és reszketés Las Vegasban adaptációként tökéletes, hiszen a történet helyett (ami nem is nagyon van) a hangulatot, a hatást, az életforma esszenciáját adja át, amit Duke és ügyvédje, Dr. Gonzo képvisel.

Gilliam minden filmje vizuális orgia, ez pedig ebben az esetben elengedhetetlen alapkövetelmény volt: a Félelem és reszketés multitoxikomán ámokfutásában a hallucinációké, durva torzulásoké, harsány színeké a főszerep. Az újságírás doktora „élénkítők, nyugtatók, sikíttatók és nevettetők teljes galaxisával” felszerelkezve, fű, meszkalin, kokain, alkohol, éter, LSD és amyl birtokában indul Las Vegas bevételére. Gilliam külsőleg is megragadható módon, megmozduló szőnyegekkel, szörnyekkel, szokatlan beállításokkal közvetíti azt a paranoiát, a megszállott vágyak és az irracionalitás eluralkodását, amit a Las Vegas-i kiruccanás tömény bódulata eredményez hőseinkben. A Félelem és reszketés trükkje, hogy élesen váltogatja a szubjektív és objektív képeket, némely esetben pedig nem lehetünk benne biztosak, csupán drogos képzelgéseket vagy a valóságot látjuk (ami a megénekelt gonzo újságírás alapja is) – nem tehetünk mást, mint hogy alászállunk Duke nézőpontjába, átéljük, amit átél, beszedjük és kihányjuk, amit ő.

Itt kap jelentőséget a helyszín. Las Vegas műanyag vágypalotája egyébként is torz elmebaj, Duke pedig azzal, hogy semmibe veszi a normalitást, csupán a határokig feszíti a helyi játékszabályokat, faarccal polgárpukkasztja az álságosságot. Most akkor ki a hülye? A Félelem és reszketés Las Vegasban szerint kizárólag durván bedrogozva lehet elviselni a konzumkultúrát, az egyszerre elérhetetlen és levetkőzhetetlen amerikai álmot. Gilliam filmje harsány és parádésan szórakoztató, de az össze-vissza keresztezett szerek visszataszító, szánalmas és durva hatásait sem titkolja el. A mocsok, rombolás, erőszak ugyanúgy az osztályrésze a totálisan szétcsúszott Duke-éknak és a tőlük függő nézőnek, mint a világ és önmaguk körberöhögése – ez teszi a Félelem és reszketést a drogos filmek alapkövévé. (Gyöngyösi Lilla)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..