Ráadás

Nem kis lépések – 8 remek film asztronautákról

Gravitáció (2013)

Szereplőik a csillagok között járnak, de emberileg mérettetnek meg. Az utóbbi 20 év legjobb űrhajósfilmjeiből válogattunk számotokra.

Lassan már minden ősszel számíthatunk egy űrhajós filmre – ráadásul egy kiemelkedőre. Idén Az első ember című film a leghosszabb űrutazást ültette nagyvászonra, a tévében pedig a The First című sorozat mutatja be egy fiktív Mars-utazás előkészületeit. Az alábbi nyolc alkotást összeköti a kihívás tematikája, így karakterei igazi példát mutatnak előttünk kitartásból, bátorságból vagy akár emberségből.

 

Armageddon (Michael Bay, 1998)

Michael Bay 1998-as alkotása olyan, mint az összes többi Bay-film: túlzásokba esik, a hősök mindent megoldanak, és természetesen annyira szuperemberek, hogy a moziban mi csak tátjuk a szánkat; mindez nagyszerű látványvilággal. És az egészben az a legszebb, hogy itt teljesen átlagosnak beállított emberek mentik meg a Földet (már ha átlagembernek lehet nevezni azt, aki eligazgat egy olajfúró tornyot) – nem valódi asztronauták.


Az Armageddon nyilvánvaló blődségei és hihetetlen momentumai, valamint giccses pillanatai ellenére jó film. Grandiózus képeivel, a feszültség fokozásával és a kvázi-kisemberek küzdelmével eléri, hogy valóban szorítsunk Harryéknek. Bay rendkívül okosan megnyerte főszereplőnek Bruce Willist, és neki elhisszük még a Föld megmentését is – űrruhában is, nem csupán szakadt atlétában. Még azt is elnézzük a filmnek, hogy Stamper, a hős kész meghalni a bolygóért (persze annyira idealizált alak, hogy ez következik is a film első 120 percéből). A mellékszereplők is jól eltaláltak, még a romantika is belefér, hiszen humorral kellőképp ellensúlyozták mind a drámát, mind a csöpögést. Az Armageddon egy kompakt film, az asztronautás mozik sorába is jól illik – még ha nem is asztronautákat küldtek az űrbe. (Moldován Tünde)

 

Gagarin (Pavel Parkhomenko, 2013)

Gagarin jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a PASO is megénekelte… Viccet félretéve: az elsőként a világűrbe lépő férfi története – nem úgy, mint Lajkóé – heroikus történet, ami szinte kiáltott a vászon után. Végül az oroszok csináltak belőle nagyszabású, a közép-európai lelkülethez nagyon is illeszkedő filmet; ha úgy vesszük, ez Az első ember európai megfelelője. Ráadásul hasonló is a film keretrendszere – Jurij Gagarin kiválasztott lesz, felkészül, elutazik, hazajön és mindezt a magánéletével, az emlékeivel, egész lényével helyezi szembe Pavel Parkhomenko rendező.

De persze sokkal realistábban, mint bármelyik amerikai rendező valaha is tette volna. A Gagarin legfőbb erénye, hogy képes a film csodálatos eszközeinek segítségével a mozi sötétjében ülő nézőt a csillagok közé repíteni, szinte a bőrükön keresztül érzékeltetni, milyen testi-lelki megpróbáltatást jelentett – főleg az űrutazás őskorában – egy ilyen vállalkozás. Bár a film igen nagyvonalúan és idealizáltan ábrázolja a környezetet, amiben ez a heroikus emberi teljesítmény megszülethetett, ez semmit sem vesz le abból, hogy ritkán kerülhet filmrajongó ilyen közel ahhoz, hogy maga is megtapasztalhassa, milyen érzés lehet űrhajósnak lenni. (Molnár Kata Orsolya)

 

Gravitáció (Alfonso Cuarón, 2013)

A Gravitáció látszólag az Apollo 13 szellemi örököse: kortárs technikára épülő űr-katasztrófafilm sci-fi elemek nélkül, épp csak fikciós. Sandra Bullock kutató-asztronautája egy széthulló környezetben próbálja meg túlélni a túlélhetetlent: az izolációt, az instabilitást, a mentőcsónakként szolgáló rozoga űrhardver merevségét.

És a Gravitáció igyekszik magát teljesen realistaként eladni; a díszlet és kellékek és az űrbéli környezet kihívásai avatatlan szem számára teljesen hihetőek, csak a sztori lényegét jelentő menekülés a valóságban egymáshoz képest elérhetetlen állomások és pályák között az, ami látványosan fizikai képtelenség. A realizmus szokatlanul erőteljes izgalmakhoz is vezet; de a Gravitáció e törekvésével együtt sem techno-thriller: sokkal inkább a személyről szól, semmint magáról az űrutazásról.

George Clooney a Gravity című filmben
A Gravitációban az asztronauta olyan ember, akinek teljesen el kellett szakadnia az összes többitől ahhoz, hogy önmagára találjon. Sőt, olyan, aki mindenki más ostobasága miatt kerül bajba, ám egyedül kell szembenéznie a megoldással. (Ebben az Apollo 13 tökéletes ellentéte.) Valamelyik Apollo küldetés kissé introvertált tagja mondta, amikor kérdezték, milyen volt neki tökéletesen magányosan, minden kommunikációs lehetőségtől elvágva lenni akkor, amikor egyedül maradt (mert a többiek leereszkedtek a Holdra) és az égitest takarta a rádiókommunikációt a Földdel: „végre mindenki békén hagyott”, mondta. Az egész Gravitáció ennek az érzésnek a kiterjesztése. (Havasmezői Gergely)

 

Csillagok között (Christopher Nolan, 2014)

Christopher Nolant már pályája kezdete óta foglalkoztatja az idő és tér titokzatos mivolta: a Memento hőse saját memóriájának foglya, az Eredet az álomvilág rejtelmeibe vezet, A tökéletes trükkben a teleportálást ismerhettük meg. A Csillagok közöttben csúcsosodik ki a tér-idő kérdés és az emberiség kapcsolata. A film okosan mutatja meg azt a szellemi szintet, amelyben az ember számára az idő csak egy a sok dimenzió közül; azt a pillanatot, amikor betekinthetünk az emberiség szintugrásába. A kvantumfizika és a kozmológia egyébként is rendkívüli téma évtizedek óta, Einsteintől Hawkingig zseniális elmék próbálták az univerzum működését megfejteni; Nolan az Interstellarral prezentálta saját elképzelését.

Anne Hathaway a Csillagok között c. filmben

Christopher a testvérével, Jonathan Nolannal nagyszerű forgatókönyvet írt, majd megnyerte Hollywood színe-javát az akkor már A-listás színésznek számító Matthew McConaughey-vel az élen – és örök kedvencét, Michael Caine-t. Nem sajnálta az időt, energiát és gondolatokat a grandiózus képek megkomponálásához; a moziban fekete lyukakat és meghajlított tér-időt képileg átadni a nézőnek úgy, hogy átélhető és megérthető legyen: óriási feladat. A film is kimondja, hogy az emberiség még nem tart ott, hogy felfogja az univerzum és az idő viszonyát, Nolan mégis szellemesen magyarázza a humánum következő nagy kérdését. Asztronautát látunk utazni az űrben, de a játékidő végére kiderül, hogy valójában nem is térbeli volt a kirándulás; az asztronauta többé válik egyszerű űrutazónál. Nagyszerű érzés, hogy filmesek közt is élnek olyan emberek, akik tudnak és akarnak gondolkodni az idő megfoghatatlanságáról. És hogy nem lett azonnal kultfilm (majd lesz), az kizárólag azért történt, mert még nem látjuk pontosan és tisztán a jelentőségét. (Moldován Tünde)

 

Mentőexpedíció (Ridley Scott, 2015)

Az űrkutatás a 20. század nagy kalandja – de úgy néz ki, a 21-é is. Nemcsak azon maroknyi emberé, akik átlépték a 100 km-es magasságot, a Kármán-vonalat, hanem az egész emberiségé. Az asztronauta magányossága egy kicsit azért van, hogy a világon minden ember érezhesse, hogy előrefelé halad a világ, hogy tényleg igaz, hogy jobb lehet minden, hogy tényleg fejlődünk. Nem csoda, hogy az emberek szétkattintanak minden hírt a neten, ami az űrrel, csillagászattal, űrhajózással kapcsolatos – és nem csoda, hogy lélegzetvisszafojtva szurkol sokmilliárdnyi ember egyetlen veszélybe jutott társa láttán, ha az az egy éppen egy asztronauta.

Mentőexpedíció – A marsi

Mark Watney (Matt Damon) asztronauta, és Mark Watney bajban van. Ő a második Marsra utazó küldetés mérnök-botanikusa, és amikor röviddel a leszállás után egy homokvihar miatt a missziót megszakítják, ő az, aki egy szerencsétlen baleset folytán a vörös bolygón ragad. Millió kilométerekre minden fajtársától – mégis, az egész emberiség szurkol neki, amikor valahogy sikerül életben maradnia és hosszas technikai küszködés után kapcsolatba lépnie a NASA-val.

Mark, a Mentőexpedíció főhőse bizonyos szempontból egy közülünk – egy jó humorú vlogger, egy jószándékú geek, akinek egészen egyedülálló szituációban kell helytállnia. A Naprendszer Robinsonjaként azonban feltalálja magát; és bár a filmnek nem nagyon sikerül átadnia (az alapul szolgáló könyvnek annál inkább), miért figyeli reménytelen küzdelmét a természet részvétlen törvényei ellen az egész emberiség példátlan empátiával, de azt azért megértjük, miért tesznek félre minden konfliktust, és miért csoportosítanak át minden erőforrást, hogy megmentsék azt az egyetlen embert, aki voltaképpen a faj képviselője, úttörője, nagykövete az űrben. (Pásztor Balázs)

 

A számolás joga (Theodore Melfi, 2016)

A leginspirálóbb űrhajós film, amit valaha láttam, A számolás joga – de, érdekes módon, nem az űrben játszódik, hanem a NASA eldugott irodáiban, ahol a faji szegregáció eltüntette szem elől azokat a fekete kalkulátornőket, akik nélkül az egész űrhajósdi meg sem valósulhatott volna.

Azt hihetnénk, az emberiség a legnagyobb lépéseket az űrben tette – pedig a legfontosabbakat itt, a Földön, amikor rájött, ha emberfeletti teljesítményeket szeretnénk megvalósítani, azt csakis együtt, feketék, fehérek, férfiak és nők, kéz a kézben tehetjük meg. Ez a megtörtént eseményeket feldolgozó történetet egyszerre mutatja a bátor fekete nők és elszánt fehér férfiak küzdelmét azért, hogy elérjék az álmaikat – legyen az egy egyetemi felvételi vagy a Holdra lépés – és azt a csodálatos folyamatot, melynek során számukra is kiderül, egyik sem valósulhatott volna meg a másik támogatása nélkül.

A számolás joga az űrutazás egy újabb izgalmas szegletéről rántja le a leplet, ezúttal nem a mérnökök, nem a kemény fizikai és lelki terhelést megélő űrhajósok, hanem a mindannyiuk mögött álló tudósok, fizikusok, matematikusok, informatikusok munkájába enged bepillantást – nem kevésbé izgalmasan, mint bármelyik csillagok között járó film. (Molnár Kata Orsolya)

 

Mars: Utunk a vörös bolygóra (Ron Howard, 2016)

Vigyázat, kicsit csalunk! Bár sorozat, mégis helye van egy űrhajósokról szóló válogatásban a Mars: Utunk a vörös bolygóra című National Geographic szériának, mely nemcsak a sci-fi rajongóknak jelent izgalmas filmélményt, de a dokumentumfilm műfajában is új utakat tör. A valódi dokumentumok és fikciós elemek vegyítésével az alkotók a projekt megvalósításán dolgozó tudósok, mérnökök, különböző szakemberek megszólaltatásával ismertetik meg a nézőkkel egy esetleges Mars-utazás feltételeit, majd egy nagyon is izgalmas játékfilmben mutatják meg, hogy nézne ez ki a gyakorlatban.

A most még hiányzó megoldásokat a fantázia tölti ki, de csak annyira szabadon, ami még tökéletesen összeegyeztethető mai tudásunkkal a kérdésről. Éppen emiatt: nem készült még film, ami ennyire valósan tudta volna ábrázolni a korábban a Föld bűvköréből kilépő nagy utazást, mely – többek között Elon Musk szerint – nem annyira a fantasztikum terepe, hanem az emberiség túlélésének valódi záloga. (Molnár Kata Orsolya)

 

Élet (Daniel Espinosa, 2017)

Az űrhajósokról szóló legtöbb film optimistán tekint az ég felé, izgalommal és reményteljesen gondolva arra, hogy amit a csillagok közt találunk, az által az emberiség is több lehet. A pozitív képet a horror műfaja árnyalja szkepticizmussal. Az űr ugyanis a végtelen térrel és a számtalan lehetőségével félelmetes is, ami pedig ott leselkedik ránk, arra nem lehetünk felkészülve.

Így voltak ezzel az Élet című sci-fi asztronautái, akikkel egyenként igyekszik végezni egy űrállomáson elszabadult organizmus. A Calvin névre keresztelt életforma rohamosan fejlődik és hőseinket a legkülönbözőbb módon gyilkolja. A feszültség pedig már eleve adott: összezárva egy szűkös helyen a világűrben egy olyan lénnyel, melyről azt se tudni, mire képes – ez horribilis.

Daniel Espinosa filmje rokonítható A nyolcadik utas: a Halállal, de mégis van önálló identitása. Egyrészt megadja a hiteles űrélményt, amit már a Gravitáció is szállított; ezt párosítja az elején a felfedezésből fakadó lelkesedéssel – később pedig ezt rombolja le egészen a Földig. Ha a másfél órán keresztül feszülten tartó, mégis realista ábrázolásmódú horror nem lenne elég, a rendező még meg is fejelte az utóbbi évek egyik legjobb befejezésével is, melytől a mai napig libabőrös leszek. Az olyan filmek, mint az Élet szükségesek ahhoz, hogy teljes képet kapjunk arról, mi várható odakint. Egy idegen világból származó élőlény akár egy egész civilizáció bukását is jelentheti. (Szécsényi Dániel)

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya