Melyik filmeknek kéne nyernie hétfő hajnalban? Kiosztottuk a saját díjainkat: a Whiplash 5, a Birdman 4, a Csillagok között és A Grand Budapest Hotel 3-3 Filmtekercs szobrocskát vihet(ne) haza.
Egy 2012-es tanulmány megállapította, hogy az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS), amely az Oscar-díjak kiosztásáért felel, tagjait tekintve 94%-ban fehér, 77%-ban férfi és 86%-ban 50 év feletti, 62 éves átlagéletkorral. A nem túl fényes számok miatt minden évben megkapja az Akadémia a kritikát. Most mi elhatároztuk, hogy megnézzük, mi lenne, ha fiatalabbak osztanák a díjakat, sokkal jobb nemi aránnyal: itt az első Filmtekercs Oscar! Szerkesztőségünk 14 tagja (8 férfi és 6 nő) megszavazta melyik filmeknek kellene nyerniük hétfő hajnalban az aktuális jelöltek közül.
Legjobb film: Whiplash
Hihetetlen szoros volt a verseny ebben a kategóriában. A Birdman és a Sráckor sokáig fej-fej mellett haladt, aztán a nevető harmadikként mégis a Whiplash úszott be. Bár a másik két film talán egy hajszálnyival mélyebb, Damien Chazelle munkája kétségkívül a legszórakoztatóbb, legélvezetesebb alkotása az évnek. A Whiplash egy fiatal jazzdobos története, aki próbál a legjobb lenni, ám szerencséjére vagy balszerencséjére egy szadista, végletekig perfekcionista karmester lesz az, aki megpróbálja kihozni belőle a maximumot. A film olyan elemi erejű, pergős és magával ragadó, hogy nem lehet nem szeretni. Damien Chazelle egy ütemet se téveszt, filmconcertoja egy pillanatra se ül le, két dobszóló között még feszesebb dialógusokkal támad. A Whiplash egy olyan dráma, amelynek a végén határozottan széles mosollyal a képünkön hagyjuk el a teremet. A legjobb gyógymód melankóliára és fásultságra. Egyszóval: ütős! (Dobi Ferenc)
Legjobb rendező: Alejandro González Iñárritu – Birdman
Való igaz, hogy az idei Oscar-jelölt filmek közül megkérdőjelezhetetlenül A Grand Budapest Hotel látványvilága a leginkább magával ragadóbb. A legjobb rendező kategóriában azonban számunkra idén Richard Linklater (Sráckor) és Alejandro González Iñárritu (Birdman) is jobbnak bizonyult. Végül mindössze egy szárnycsapással mégis Iñárritu, a showbiznisz és a magánélet konfliktusát középpontba helyező alkotása került ki győztesen. A korábbi filmek elmaradott, jellegzetesen mexikói tájaiból kiragadott egy-egy nagy hangsúlyt kapó mikrokörnyezetet (sikátorok, raktárak – Korcs szerelmek, végtelen sivatag – Bábel), most New York-i Broadwayre cseréli, ahol igazi hollywoodi sztárokkal együtt dolgozva (Michael Keaton, Edward Norton, Emma Stone) egyértelműen leteszi a voksát az Álomgyár filmkészítési stratégiái előtt. Szerzőisége azonban ennek ellenére sem szenved csorbát, olyannyira, hogy a film témájának, a klasszikus szerzői hozzáállás örök konfliktusát választja: a Fellini-filmekben állandó hangsúlyt kapó ütköztetés, mely szerint a karakter maszkként viselt társadalmi szerepe, és ösztöneit, vágyait, ideáljait kifejező személyes arca között óriási szakadék tátong. Iñárritu igazi szerzői rendezőként önmagával vet számot legújabb filmjében, realista elbeszélése misztikával és iróniával társul, amely a film utolsó szekvenciájában éri el maximumát. (Szin Karolina)
Legjobb női főszereplő: Julianne Moore – Still Alice
Nem tudok mondani még egy olyan kortárs amerikai színésznőt, aki jobban megérdemelné a legjobb női főszereplő Oscar-díját Julianne Moore-nál. A kijelentés egyaránt vonatkozik pályájára, amelynek során ugyan „csak” négyszer jelölték Oscar-díjra (Az órák, Távol a mennyországtól, Egy kapcsolat vége, Boogie Nights), ennél sokkal többször kijárt volna neki. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Moore Juliette Binoche után a második színésznő a világon, akit a három legnagyobb európai fesztivál mindegyikén díjaztak már (Velence, 2002 – Távol a mennyországtól, Berlinale, 2003 – Az órák, Cannes, 2014 – Térkép a csillagokhoz). A Still Alice-ben nyújtott alakítása egyszerűen szenzációs, viszonylag fiatal Alzheimer-kóros betegként a szemünk láttára épül le Alice addig a pontig, amikor már szinte beszélni sem tud. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a szerkesztőségünk toronymagasan őt hozta ki legjobbnak (pláne annak tükrében, hogy Marion Cotillard-t és Reese Witherspoont egyaránt fikáztuk). Egyedül Rosamund Pike tudta valamelyest megszorongatni a Holtodiglan főszerepével. (Tóth Nándor Tamás)
Legjobb férfi főszereplő: Michael Keaton – Birdman
Michael Keaton a Birdmanben legalább akkora visszatérést produkál, mint John Travolta a Ponyvaregényben. Lassan közhellyé válik, de Riggan szerepére nála hitelesebb színészt nehéz lett volna szerződtetni, hiszen Batmanként Keaton maga is belekóstolhatott a szuperhősök világába, hogy aztán ígéretes karrierje Jack Frost-i mélységekbe süllyedjen. Voltak sikeresebb és kevésbé jó alakításai is, de újra önmagára igazán a Birdmanben talált. Játéka a művészi babérokra törő színész-rendező megformálása során egészen elképesztő hullámvasutat jár be: Keaton a mély letargiával kevert bizonytalanságot és a féktelen, eszeveszett dühöt is hitelesen alakítja. A hosszú beállítások sosem könnyítik meg a színész dolgát, de Keatont az egy jeleneten belüli extrém érzelmi kilengések sem tántoríthatják el a sikertől. A Birdman Keaton jutalomjátéka, aki Riggan Thomsonként egyértelműen bizonyítja, hogy tehetséges és jó színész. (Rókus Ákos)
Legjobb női mellékszereplő: Meryl Streep – Vadregény
A most először filmre adaptált Broadway darab igazi Sondheim-musical, amelyben Meryl Streep bizonyít leginkább. Az alapkoncepció, hogy a gyakran felcsendülő dalok természetes módon bontakozzanak ki a dialógusokból (még ha ez a magyar Webberhez szokott fülek számára szokatlannak is hat), nem pusztán azért áll jól az Oscar bizottság örök kegyeltjének, mert végre gyöngyőrű hangját megmutathatja nekünk (az összes színész saját hangján szólal meg a filmben, olykor éppen ez válik a film gyengéjévé). Az idén tizenkilencedik alkalommal Oscar-jelölést kapó Streep képes arra, hogy egyrészt brillírozzon az élőbeszéd és a dallamok között, másrészt felvegye a kesztyűt az agyonhasznált, boszorkány karakterrel, így az elborult elméjű banya végül abszolút hiteles, küzdő emberként elevenedik meg előttünk. A vörös szőnyegen Streep mellett azonban Patricia Arquette (Sráckor) is feltűnik majd, így az este tartogathat számunkra még meglepetéseket, nálunk azonban az előbbi győzött. (Szin Karolina)
Legjobb férfi mellékszereplő: J.K. Simmons – Whiplash
Ebben a kategóriában nem igazán volt kérdés ki fog nyerni (az is meglepetés lenne, ha a valódi Oscaron nem ő győzne). J.K. Simmons egy kiképzőtiszt keménységével vezényli a filmbéli zeneiskolai jazzbandát. Bár kinézete alapján tökéletesen passzol rá a szerep és azt hihetnénk nem kellett nagy átalakuláson átmennie személyiségét tekintve se, a színész elmondása szerint a valóéletben kimondottan kedves figura. Simmons már 148 kisebb-nagyobb alakításon van túl, sokat dolgozott a tévében, illetve B-produkciókban és mellékszerepekben láthattuk még leginkább – jóllehet kiváló színész, eddig még nem igazán kapott a tehetségéhez méltó nagy szerepeket. Ezúttal is egy alacsony költségvetésű függetlenfilmben bizonyít, de még hogy! Az év egyik legemlékezetesebb alakítása. (Dobi Ferenc)
Legjobb eredeti forgatókönyv: Birdman
Hajszálon múlt, hogy a ’tekercs-féle Oscar nem az Éjjeli féreg rendezőjének és írójának képzeletbeli zsebében landolt. Sajnálom is kissé, hogy az egyetlen kategóriában, melyben jelölték, ugyanúgy megtalálható a Birdman, mert Dan Gilroy filmje megérdemelné az elismerést. Csakhogy szerintünk Iñárritu-é még inkább. Talán csak azért, mert hozzánk közelebb áll az a gondolat- és problémakör, amivel ő foglalkozik. Az Éjjeli féreg konkrét, jól megfogalmazható témája sokkal inkább köti meg a néző „kezeit”, mint a Birdman absztrakt mondanivalója. Épp ezért nehezebb is megírni egy koherens egésznek számító művet, ami ráadásul holtpontok nélkül vezeti végig a befogadót, kielégítő karakterjellemzéseket és -fejlődéseket ad, figyel a dialógusokra, és a megfelelő tempóban vezet a katarzis felé. Ez a forgatókönyv okos… okosabb mint a vetélytársai, de „okosabb”, vagy legalábbis odafigyelőbb közönséget is igényel. (Nardai Dorina)
Legjobb adaptált forgatókönyv: Whiplash
A Whiplash fura helyzetben van, ugyanis valójában forgatókönyve eredeti. 2012-ben felkerült a minden évben megjelenő Feketelistára (egy összeállítás a legjobb le nem forgatott szkriptekből stúdiók és produkciós cégek fejeseinek szavazatai alapján), ezt követően egy kis produkciós cég felkarolta, és annak érdekében, hogy szerezzenek rá támogatást, leforgattak belőle egy jelenetet kisfilmként. És bár a nagyjátékfilm forgatókönyve hamarabb készült el, mivel a rövidfilm megelőzte az egészestés alkotást, az Akadémia úgy vette, hogy az utóbbi az előbbi adaptációja, és így a Whiplash végül nem az eredeti forgatókönyv kategóriájában indult. (Nem először fordult elő hasonló, ettől függetlenül a forgalmazó cég, a készítők és az írók céhe (WGA) is értetlenül fogadta a bejelentést). Ez a baki persze mit sem vesz el a szkript érdemeiből: nagyon feszes zsánerdarab, amely egyszerre építkezik ismert elemekből miközben iszonyat frissnek és erőteljesnek hat. Magabiztosan nyerte nálunk a kategóriáját. (Dobi Ferenc)
Legjobb egészestés animációs film: A tenger dala
Az ír Miyazaki, a kelta Walt Disney? Ilyen szépséges mesét csak a legnagyobbak készítenek, hiszen A tenger dala egyszerre vizuális újítás, több korosztály számára is befogadható (s ami több: élvezhető) mesés történet, és kulturális tisztelgés egy letűnt mitológiának. Tomm Moore az eleve fantasztikus Kells titka után szintet lépett: ugyanazt a kelta gyökerű stílust egy sokkal komolyabban megírt-megrendezett filmben adta elő. Saoirse néma kislány, aki kétségbeesetten vágyja bátyja és megkeseredett édesapja figyelmét; egy nap a házban való kutakodás során különös köpenyre bukkan, aminek a segítségével fókatündérré, selkie-vé válik: de ahhoz, hogy a család édesanyjához hasonlóan ne veszítse el őt is, össze kell fogniuk. A mese elbűvöl, a grafika elkápráztat, a zene (Lisa Hannigan) egészen új világba varázsol: ez a film egyszerűen gyönyörű. És még mozivásznon is láthattuk az Anilogue-on. (Havasmezői Gergely)
Legjobb idegennyelvű film: Eszeveszett mesék
Akárcsak a legjobb film, a legjobb idegennyelvű film kategóriája is igen szoros volt. A végül győztes Eszeveszett mesék valójában több pontot zsákolt be, mint a Whiplash, de hozzá kell tenni, hogy az amerikai mozikkal valószínűleg szigorúbbak voltunk. Mindenesetre olyan komoly vetélytársak legyőzésével, mint az Ida vagy a Leviatán, semmiképp nem kell szégyenkezniük az argentinoknak. Az Eszeveszett mesék elsősorban frissességének, maró, fekete humorának és valós azonosulási pontjainak köszönheti helyezését – elvégre van-e például olyan autótulajdonos Magyarországon, aki ne gondolt volna még a parkolási pénzbehajtók felrobbantására? Bár az Eszeveszett mesék magán hordozza a szkeccsfilmek legnagyobb problémáját, az egyenetlen színvonalat, szerintünk viszont a kiegyensúlyozatlanság nem vált kárára, sőt ehelyett még több különleges mesével örvendeztetett meg minket. Mindenesetre még több ilyen nehéz döntéshelyzetet kívánunk, mint az idei volt a legjobb idegennyelvű film kategóriában! (Tóth Nándor Tamás)
Legjobb eredeti betétdal: Glory – Selma
A Filmtekercs díjazottja idén a legjobb betétdal kategóriájában teljesen egyöntetű szavazás eredményeképpen a Selma főcímdala a Glory lett. John Legend nevét már 2012-ben minden zeneszerető ember megtanulta: a Django elszabadulban felcsendült Who Did That To You még tarantinói mércével is kimagasló volt. Legend idén újabb összetett mesterművel állt elő, a Glory a fekete függetlenségi harcot énekli meg Selmától Fergusonig. A dalban teljes harmóniában kapcsolódik össze jelen és múlt. John Legend Marvin Gaye-t idéző refrénjei a fekete zene klasszikus műfajában a soulban gyökereznek, míg Common betétjei a hip-hop jegyében beszélnek szabadságról és az ahhoz vezető útról. (Dunai Marcell)
Legjobb eredeti filmzene: Hans Zimmer – Csillagok között
Hans Zimmer. Szinte már elcsépelt. A név is (166 filmzenével a háta mögött), a jelölés is (kilencedik alkalommal), a rajongás is (ki ne tudna legalább egy favoritot megnevezni tőle). De nincs mit tenni, a Csillagok között zenéje egyszerűen fenomenális. Mondom mindezt úgy, hogy mikor annak idején (első és második alkalommal is) kifelé jöttem a moziból, az egész filmben leginkább a zenét kritizáltam. De nem azért, mert maguk a szerzemények nem tetszettek volna, egyszerűen csak soknak éreztem. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy egy-egy jelenet felidézésekor nem tudok szabadulni az azt kísérő dallamoktól. Minden momentumában passzol a történethez, az érzelmekhez, a gondolatiságához, ráadásul önmagában is élvezhető az egész album. Bár A Grand Budapest Hotel játékos zenéjéről elmondhatóak ugyanezek a pozitívumok, a monumentalitás a Csillagok között felé billenti a mérleg nyelvét. Személyes nagy kedvenc zeneszerzőm, Jóhann Jóhannson pedig A mindenség elmélete zenéjével nem tudott elég nagyot alkotni. (Nardai Dorina)
Legjobb vizuális effektek, legjobb hangvágás: Csillagok között
Most komolyan: az Amerika kapitánytól A galaxis őrzőiig egyetlen idei film sincs játékban az effektek terén, ha a Csillagok közötthöz kell hasonlítani. Nem csak a híres esetért, amikor az effektező programjuk olyan alaposnak bizonyult, hogy ez lett egyszersmind a legjobb fizikai demonstráció is a fekete lyukak kutatásában. Hanem mert a Csillag között olyan módon alkalmazza az effekteket, ami a mozi iránti legszebb alázat: alárendelve őket a történetnek és ábrázolásnak, sosem önmagukért, gyakran észrevehetetlenül. Amikor a fagyott felhők egy darabját letöri a leszállóegység; amikor az őrrobotok megmutatják, mire is képesek; amikor az elszabadult űrhajóra dokkolni kell; amikor a múlt és a jelen szó szerint kezet fog: akkor Nolan filmje a technikai tudásnak, innovációnak, és ezzel együtt a filmes alázatnak olyan példáját adja, amilyet legfeljebb Az ember gyermekében, a District 9-ban és a Gravitációban láttam. Ugyanez a helyzet a hangvágással: a filmnek van képe némának lenni az űrben és fülsiketítően félbeszakítani egy klasszikus főgonosz-monológot; technika a sztori szolgálatában, tökéletesen, de nem feltűnően. (Havasmezői Gergely)
Legjobb vágás, legjobb hangkeverés: Whiplash
Van az a (tév)hiedelem, hogy zenére vágni könnyű. Tény, hogy ha van egy adott dallam, kvázi kottaként szolgálva segítheti a vágót munkájában. Ám a másik oldalról egyfajta megkötés is, a képnek ugyanis muszáj tökéletes szinkronban lennie a hanggal – akárcsak egy zenekar egyes elemei: nem siethet vagy késhet. A Whiplash a hang- és a videósáv tökéletes megkomponálásáért is magabiztosan behúzta nálunk a díjat. A kép és zene virtuóz kombinációja, fáradhatatlan tempója a film végére egy valóságos audiovizuális orgazmusba torkollik. Tom Cross vágó, valamint Craig Mann, Ben Wilkins és Thomas Curley hangkeverők mesteri munkát végeznek. Oscart nekik! (Dobi Ferenc)
Legjobb látványtervezés, legjobb smink, legjobb jelmez: A Grand Budapest Hotel
Szentül hiszem, hogy kevesen, alig, de leginkább senki nincs, akinek A Grand Budapest Hotelről ne a megkapó és varázslatos színek, kosztümök és a hihetetlenre sminkelt Tilda Swinton jutna eszébe. A Wes Anderson filmek általános erősségei ezek, no persze sok minden más mellett, melyeket ebben a filmben szinte a csúcsra járat a rendező. Az egész alkotás olyan, mintha tényleg egy mesekönyvet lapozna végig az ember, el-elámulva egyes elemein. A piros lift, a lila egyenruhák, a Mendl’s sütik halványrózsaszín doboza szinte beleég az ember elméjébe, a legjobb értelemben.
A tökéletes hangulat és látványvilág megteremtésén túl pedig a legváltozatosabb karakter-felhozatalt kapjuk. A már említett Swinton mellett zseniális például Adrian Brody, mint a leggonoszabb rokon, Edward Norton, mint az akkurátus rendőrtiszt, de természetesen maga Ralph Fiennes is, az eltúlzott udvariasságával keveredő tökéletes megjelenésével. Persze a színészek játszanak, de kosztümjeik önálló életre kelve teszik alakításaikat még zseniálisabbá. Ha tíz évvel fiatalabb lennék – na jó, legyünk őszinték, akár még most is – egy Grand Budapest Hotel babaházat kérnék karácsonyra az összes figurával egyetemben. És ezzel nem vagyok egyedül, hiszen A GBH mindhárom kategóriát magasan nyerte a szerkesztőségi szavazáson. (Kajdi Júlia)
Legjobb operatőr: Emmanuel Lubezki – Birdman
Ha van kategória, amelyben egyöntetűen sikerült győztest kiáltanunk, akkor az a legjobb operatőrnek járó díj. Szinte maximális pontszámot kapott Emmanuel Lubezki, a Birdman operatőre, és bár fentebb azt írtuk, A Grand Budapest Hotel látványvilága a legmagávalragadóbb, kétség sem fér hozzá, hogy Lubenzki eszméletlenül maradandót alkotott. Megint. Merthogy ezt a szakmájában már-már ikonikus alakot az elmúlt húsz évben hetedszer(!) jelölik Oscarra, legutóbb – tavaly – pedig haza is vihette a szobrocskát a Gravitációért. Ha akkor, teljesen jogosan, azt állítottuk, hogy a kamera magával ragadja a nézőt és nem engedi szabadulni a történetből, ez most sokszorosan igaz. A Birdman szinte egésze egyetlen, végeláthatatlan hosszúságú snittnek álcázott, folyamatosan mozgó felvétel, ami odaláncol minket a szereplőinkhez. A rejtett vágásoknak köszönhetően egyre csak előreáramló történet egy pillanatra sem enged fellélegezni, és épp ez teszi olyan székbeszögelő alkotássá. Hiába a mi második helyezettünk, Robert Yeoman már (a Wes Anderson filmekben) megszokott, de ezúttal végletekig felfokozott munkája A Grand Budapest Hotelben, Lubezki valami igazán különlegeset tett le az asztalra. (Nardai Dorina)
