Felemelő film vagy monoton közöny? Egy istennő a főszereplő vagy maga a dögunalom? Duplakritika a belga jelöltről: te a pénzt választanád vagy a kollégádat?
Marion Cotillard smink nélkül, atlétatrikóban is istennő a Dardenne-fivérek új drámájában. Felemelő film a mindennapok drámáiról, a kitartásról és a szolidaritásról. (Gyöngyösi Lilla)
Jean-Pierre és Luc Dardenne (Srác biciklivel, A gyermek, Lorna csendje) ismét a jóléti társadalom felszíne alá nézett egy hétköznapi történeten keresztül mutatva be, Belgiumban sem csak csokoládéból van a kerítés. Sandra depressziós volt, de pont amikor már visszamehetne dolgozni, el akarják bocsátani a gyárból – csak akkor maradhat, ha meg tudja győzni a munkatársait, hogy mondjanak le a prémiumukról, mindkét kiadást ugyanis nem tudja finanszírozni a cég. Sandra tehát felkerekedik, hogy hétvégén felkeresse minden kollégáját, és előadja nekik a lehetetlen kérést. De ki mondana le 1.000 euróról csak azért, hogy egy társa megtarthassa a munkáját? A velejéig mai, realisztikus helyzetre változatos válaszokat kapunk.
A látszólag jelentéktelen ügy kapcsán bemutatkozik az egész alsó-középosztály: arab és afrikai bevándorlók, akiknek megvan a maguk baja, agresszív és segítőkész munkatársak, akik hol reménykedéssel töltik el Sandrát, hol újra a kétségbeesésbe taszítják. Nagyon labilis még: néha gyémántkemény, máskor viszont legyőzi az elkeseredés, és kis híján visszazuhan a depresszióba. Mellette áll férje (Fabrizio Rongione), sőt néhány másik támogatót is megnyer magának, mégis végigizguljuk az útjait, számolgatva a támogatást ígérők lassan gyarapodó szavazatait. Sokan mellé állnak ugyan szóban, de nehéz dolog a szolidaritás: mindenki attól fél, majd őket bocsátják el Sandra helyett.
A Dardenne-fivérek ezúttal is nagyon egyszerű, dokumentarista eszközökkel dolgoznak, nincs kísérőzene, Sandra pedig ugyanazt a rövid monológot mondja el minden ajtóban. A Két nap, egy éjszaka így teljesen természetes hatást kelt, mégis végig izgalmas és megindító: vele együtt hánykolódunk, aggódunk, vajon sikerülhet-e a terve, mit hoz a hétfői szavazás, megtarthatja-e munkáját. A befejezés ugyanolyan kijózanító arculcsapás, mint az egész film: ez a valóság, nem pedig egy tündérmese.
Az abszolút főszereplő Marion Cotillard játékáról csak nagy szavakkal lehet szólni: egy pillanatig sem őt látjuk a vásznon, hanem egy kétségbeesett belga családanyát – elképesztő, mennyire át tudott lényegülni egyszerű gyári munkássá, aki kénytelen megalázó küzdelembe indulni, pedig az egész lényétől idegen a „koldulás”, és nincs is olyan állapotban, hogy végig tudná ezt csinálni. Sandra mégis talpon marad, és megerősödve tér vissza az életbe – így Belgium Oscar-nevezettje végső soron optimizmust sugároz, és a tenni akarást élteti.
Ha a közelmúltban túlértékelt filmek toplistáját kéne összeállítani, a Dardenne-fivérek Két nap, egy éjszakája előkelő helyen szerepelhetne rajta. A rengeteg nemzetközi díj épp olyan meglepő, mint Marion Cotillard Oscar-jelölése. (Nardai Dorina)
Na, nem olyan katasztrofális a helyzet, hiszen egy hétköznapi, de kimondottan erős alapszituációval rendelkezik a film, amit nagyon életszerűen mutat be. Sandra (Marion Cotillard), a kétgyerekes anyuka depressziójából felépülve róbálja rendbetenni az életét, melynek központi eleme, hogy ott folytathassa munkáját, ahol abbahagyta. Egyszerű gyári munkás, főnöke viszont kellemetlen választás elé állítja munkatársait: választhatnak, hogy vagy megtarthatja Sandra az állását, de ők lemondanak az 1.000 eurós bónuszról, vagy megkapják a pénzt, de Sandrát kirúgják. A szavazáson szinte mindenki a pénz mellett teszi le a voksát, de a nő kap még egy esélyt: két napja és egy éjszakája van, hogy meggyőzze kollégáit, őt válasszák a pénz helyett. Sandra pedig elkezdi a harcot, egyesével járja végig őket, hogy mindenkit személyesen próbáljon meg maga mellé állítani.
Az eseményeket nagyon egyszerűen, naturalistán bemutató film nem nevezhető éppen nézőbarátnak. A tizennégy munkatárs megkeresése és a velük való beszélgetés rémesen monoton, mintha újra meg újra ugyanazt a párbeszédet hallgatnánk meg, ráadásul minden alkalommal egy újabb késszúrásként hat a megjelenő anyagiasság. Persze mindegyik karakter mögött érthető okok állnak, ez az összeg mindegyiküknek fontos lenne, lemondani róla koránt sem olyan egyszerű, mint amilyennek az elsőre gondolnánk. Ugyanakkor egyiküknél sem érezhető a szegénység, még magánál Sandránál sem. Ha a film nem rágná a szánkba, hogy az állása nélkül nem jönnének ki anyagilag, a környezetük alapján (jól felszerelt családi ház, autó, családi pizzázások) eszünkbe sem jutna, hogy pénzügyi gondokkal küszködnek.
Az újbóli elutasítások és a megbánások váltakozása nem tudja elég izgalmassá tenni és gördülékennyé tenni a történetet. Ha az alkotók szándéka az volt, hogy együtt szenvedjünk Sandrával, és mi is átéljük a kudarcélményeket, akkor csak részben jártak sikerrel: rosszul érezzük magunkat, de fél óra után már leginkább azért, mert unatkozunk. Nem tud berántani, rabul ejteni a sztori, és így egy idő után valójában már izgulni sem tudunk. Az újbóli szavazás után (a spoilermentesség érdekében nem mondok eredményt), a zárómondatoknak köszönhetően pedig visszamenőlegesen válik értelmetlenné az egész film.
Amiért a Két nap, egy éjszaka igazán a figyelem középpontjába került, az Marion Cotillard jelölése a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjra. Cotillard kétségtelenül roppant tehetséges színésznő, aki mindig minden karaktert csodálatosan formál meg, de itt olyan, mintha ő maga se szerette volna meg a szerepet. A fásultság és depresszió nem teszi Sandrát a legizgalmasabb szereppé, és akár a filmet, az alakítást is a monotonitás jellemzi a leginkább. Úgy tűnik, az akadémia a 2008-as Piaf után idejét látta az újbóli jelölésének, de az idei felhozatalból egyértelműen ő a legkevésbé esélyes a szoborra.
A film legnagyobb érdemének az emberi közöny és az az ellen való küzdelem rideg bemutatását tekinthetjük, csak sajnos a játékidő végére mi magunk is reményvesztetté és fásulttá válunk. De talán ez is volt a cél.
