Fókuszban Ráadás

Oscar 2017: Viggo Mortensen, a különutas kedvenc

Másodszor Oscar-jelölt Viggo Mortensen, ezúttal a Captain Fantastic főszerepéért. Hogyan jutott el idáig az örök kívülálló?

Viggo Mortensent sokan még mindig A Gyűrűk Ura Aragornjaként tartják számon, pedig a dán-amerikai származású színész a trilógia óta eltelt durván 15 évben is bőven adott rá okot, hogy beszéljünk róla. Csak ő kicsit más, mint az A-listás sztárok többsége, így nézőként is más viszonyulást követel. A hirtelen jött népszerűségét ugyanis arra használta fel, hogy csakis olyan szerepeket vállaljon el, amelyek valóban érdeklik – ezek pedig többségében (újabb nagyszabású sikerfilmek helyett) kisebb, sokszor láthatatlan független filmek főszerepei, melyek sajnos gyakran el is kerülik a magyar mozikat.

Így van ez a Captain Fantastic-kal is, amelyet nálunk csak a Cinefesten vetítettek – tény, hogy Matt Ross hippifilmje inkább fesztiválfilm, mint popcornmozi, de izgalmas problémafelvetései, és nem utolsó sorban Mortensen odaadó játéka miatt érdemes lett volna kockáztatnia a forgalmazóknak. A Captain Fantastic a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése, egyben Mortensen karrierjének egyik csúcspontja, így a jelölés teljesen megérdemelt – szerencsésebb kollégáival ellentétben viszont ő keményen megküzdött azért, hogy idáig eljusson.

 

„A madár fagyottan zuhan le az ágról / de sosem gondolt rá, hogy sajnálja magát”

Aki A Gyűrűk Ura előtt ismerte Viggo Mortensen nevét, az valószínűleg nagyon elszánt filmrajongó: a kilencvenes években ugyanis a színész vagy közepesen ismert filmekben játszott észrevétlen mellékszerepeket, vagy mára (okkal) feledésbe merült mozikban főszerepeket. Az első esetre jó példa a debütálása A kis szemtanú című kedélyes Peter Weir-krimiben: körülbelül másfél mondatot mond Harrison Fordnak, bár ezzel vitathatatlanul emeli a film fényét. Vagy sosem felejtem el a Daylight című Stallone-katasztrófafilmet: újdonsült Viggo-rajongóként boldogan ültem le a tévé elé, aztán nem akartam elhinni, hogy 2-3 jelenet után (SPOILER) meghalt – végig reménykedtem, hogy hátha még felbukkan.

Azaz ekkoriban Mortensen hiába játszott együtt olyan sztárokkal, mint Al Pacino (Carlito útja), Nicole Kidman (Egy hölgy arcképe), Christopher Walken (Angyalok háborúja), illetve szerepelt olyan rendezők filmjeiben, mint Tony Scott (Az utolsó esély), Sean Penn (Indián vér) vagy a Malom és kereszt későbbi rendezője, Lech Majewski (a megszerezhetetlen Harry evangéliuma), könnyen átsiklott felette az átlagos néző.

Néhányszor aztán előállt az a szerencsés kombináció, hogy nagyobb szerepet kapott, ismertebb filmben – ilyen volt a G. I. Jane verset szavaló kiképzőtisztje, a Tökéletes gyilkosság csábító festője, a Séta a Holdon ugyancsak csábító ruhakereskedője vagy A Gyűrűk Urát közvetlenül megelőző 28 nap alkoholfüggő sportolója.

Ám ezek a darabok sem róla szóltak: mindig volt 1-2 nagyobb név, akik a hátukon vitték a filmet (mondjuk nekik sem ezek életük művei).

Más kérdés, hogy futószalagon érkező karakterek többsége egyáltalán nem illett a személyiségéhez: a sok szépfiú és néhány katonatiszt általában gyengén megírt szerep volt, így nem csoda, hogy Mortensen sokszor csak panelekből építkezett (ilyen szempontból az egyik mélypont a 28 nap, bár abban mindenki borzalmas volt). Ellenpéldaként látványos, hogy Viggo epizódszerepből is képes kihozni a maximumot, ha gondosan meg van írva: a poszt-gyűrűkura Útonban a néhány perces jelenléte is emlékezetes.

 

„Király lesz a koronátlan fő”

Mindezek után kisebb csoda, hogy Viggo Mortensen bekerült A Gyűrűk Ura stábjába – de meghálálta a bizalmat, a többi pedig már történelem. Aragorn az ő megformálásában igazi ikon lett. Pedig az utolsó pillanatban ugrott be Stuart Townsend helyére. Ezért a cseréért valószínűleg rajongók millió mondanak hálát naponta, Viggo ugyanis Aragornként végre testhezálló szerepben, korának az egyik legsikeresebb, mára pedig kultikus státuszt elnyert filmjében mutathatta meg, mit tud. Három részen át csodálhattuk, ahogyan Vándorként kóborolt, a trón várományosaként hősiesen küzdött, majd királyként révbe ért – és néztük volna még a végtelenségig.

Viggo története viszont itt nem állt meg, inkább csak ekkor kezdődött. Míg a trilógiában szereplő színészek többségéről nem sokat hallottunk azóta, néhányan képesek voltak ugródeszkaként használni A Gyűrűk Urát. Közülük is ő volt az egyik, aki a legtöbbet kihozta a sikerből – ám kicsit máshogy, mint a társai. Összevetve Ian McKellennel (X-Men) vagy Orlando Bloommal (A Karib-tenger kalózai), ő több gigaprodukcióban nem vállalt szerepet: helyette spanyol, argentin vagy francia filmekben, illetve szerzői művekben bukkant fel azóta. Azaz azt az elképesztő sikert, hogy hirtelen – már nem túl fiatalon – gyorséttermi játékfigurák képében és óriásposztereken tűnt fel arra használta, hogy végre önmaga lehessen, és kizárólag olyasmit játszhasson, amihez kedve van.

És hogy milyen Viggo Mortensen számára az ideális szerep? Nem jár messze Aragorntól: a színész karrierjében azóta egymást érik a kívülálló, a saját útját járó, kissé különc és nomád figurák. Az IMDb megfogalmazása szerint Mortensen gyakran játszik erős, de kelletlen hősöket, és valóban: okos húzásként A Gyűrűk Urában kidolgozott perszónára építette fel közvetlenül a trilógia után a laza kalandfilm, A tűz óceánja főszerepét, de ha végigtekintünk az újabb szerepein, legtöbbször azok is hasonlóak – vagy ha nem, akkor nem is igazán működnek. Vagy talán csak azért érezzük így, mert már ezt várjuk tőle? Mielőtt azonban skatulyának gondolnánk ezt a kívülálló-karaktert, le kell szögezni, hogy az efféle szerepek skálája igen széles – spanyol katonától Sigmund Freudig, marokkói franciatanártól orosz maffiózóig bármi belefér. Így Mortensen ezen az ismerős terepen belül újra és újra képes meglepetést okozni.

 

„Power to the people”

Hogy ennyire egymásra találtak ezekkel a figurákkal, az azért is lehet, mert a színész a magánéletében is kicsit különc: volt felesége egy punkénekesnő, híres a politikai szerepvállalásairól és előszeretettel vásárolja meg a forgatások után a lovait. Mivel anyja amerikai, apja dán, a gyerekkorát viszont Argentínában töltötte, folyékonyan beszél az angol és dán mellett spanyolul is – meg franciául, illetve egy kicsit olaszul és katalánul, de a svédet és a norvégot is megérti. Ezért lehetséges, hogy A Gyűrűk Ura után spanyolul, dánul és franciául játszotta végig az Alatriste kapitányt, az Everybody Has a Plant, a Jauját és a Távol az emberektőlt.

Mindemellett igazi „reneszánsz ember”, hiszen a színészet mellett évtizedek óta fest, fotózik és zenél is, néhány éve pedig kiadót is alapított. Aki esetleg kételkedne a sokoldalúságában, kötetei és lemezei mellett akár a filmjein keresztül is megbizonyosodhat a tehetségéről: a Tökéletes gyilkosságban az ő izgalmas festményeit láthatjuk viszont, a Jaujához pedig ő írt megkapó zenét – de még A Gyűrűk Urában is hallhatjuk egy kicsit a hangját.

Bár az újabb filmjei közül néhány nagyobb ismertséget szerzett (főleg David Cronenberggel közös darabjai, az Erőszakos múlt, a Veszélyes vágy és a legkiemelkedőbb Eastern Promises, illetve a felejthetetlen Az út), a függetlenségnek bizony ára van. Mortensen életműve tele van észrevétlen gyöngyszemekkel – a Camus-novellán alapuló francia Távol az emberektől nálunk csak a Titanic Filmfesztiválon volt látható, a kissé elborult, de kísérletnek izgalmas argentin Jauja, vagy a szintén argentin Everybody Has a Plan pedig egyáltalán nem jutott el hozzánk. Így Viggo az a fajta kedvenc, akire a szokásosnál jobban oda kell figyelni, ha nyomon szeretnénk követni a pályáját.

Ugyanakkor legyünk igazságosak: bár a függetlenség szimpatikus, mégsem használhatjuk puszta értékítéletként. Mortensennek ugyanis A Gyűrűk Ura után is bőven készültek felejthető filmjei: a hazánkban forgatott Good darabos, a minden feszültséget nélkülöző Kétarcú január nagy csalódás, az Úton egyszerű Kerouac-illusztráció, de az Appaloosa sem több egy átlagos neowesternnél. A másik oldalon viszont ott vannak a díjakkal és jelölésekkel elhalmozott, emlékezetes darabok és alakítások: az első Oscar-jelölést hozó Eastern Promises, a kíméletlen Az út és természetesen a Captain Fantastic, a saját útjukat járó szereptípus eddigi legszélsőségesebb példája, egyszersmind – a rajongók nagy örömére – egy intelligens és szerethető alkotás.

Kap-e most Oscart Viggo Mortensen? Az IndieWire meglepő fejtegetése szerint ha nem is ő a favorit, neki kéne nyernie, hiszen nem félt sérülékenynek mutatkozni a vásznon – ellentétben a két nagy riválissal, Casey Affleckkel és Denzel Washingtonnal, akik csupán az erejükről tettek tanúbizonyságot. Akárhogy is lesz, egy olyan színész karrierjét, akit az efféle visszajelzések nem túlzottan befolyásolnak bizonyára nem forgatja fel a gála. Mortensen várhatóan ugyanolyan önfejűen, de biztos kézzel válogat majd a szerepek között a jövőben is, ahogyan eddig tette.

***

A Filmtekercs Oscar-hetet tart: mielőtt megnyílik az év legizgalmasabb estje, háttér-elemzésekkel, kategória-bemutatókkal, kritikákkal és sok más cikkel készülünk fel. Ünnepeld velünk együtt a mozit és drukkolj velünk a Mindenkinek február 26. vasárnap este az Ankertben!

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..