Ráadás

Oscar 2018: Képi varázslat – a Legjobb operatőr díja

Idén is megragadtak bennünket a vásznon kibomló filmek csodái – vajon ki nyeri a Legjobb operatőr Oscar-díját? Elemzés.

Igazán jobban kellene értékelnünk azokat a varázslókat, akik a fénnyel, lencsékkel, szögekkel és távolságokkal játszva megteremtik egy-egy film látványvilágát: a megkapó szépséget vagy épp a fenyegető veszély érzését. Aki próbált már komolyan fényképezni, az tudja, mennyi gond kell egyetlen jó képhez – és ehhez képest a világ legjobb operatőreinek művészete oly magas szférákban honol, mintha egy gyerkőc dolgozatát hasonlítanánk az Íliászhoz.

De éppen mert oly nehéz szakértő szemmel megítélni, a „cinematography”, tehát az operatőri munka díja az egyik legismeretlenebb Oscar-kategória. Könnyű azt mondani, hogy „tetszett” egy film látványa, de igen kevesen ismerik a világítás, a kameramozgás, a látószögek, a fókusz technikáit eléggé ahhoz, hogy ítéletet formáljanak.

A Filmtekercs azonban idén is – mint tavaly és tavalyelőtt – segíteni szeretne a szépség értő felismerésében: íme, a 2018-as Oscar-gála öt versenyzőjének elemzése. (A Legjobb vizuális effektusokról szóló elemzésünket itt találod.)

 

Milyen a 2018-as mezőny?

Az Akadémia szavazói 2018-ban kétféle módon írhatnak történelmet a Legjobb operatőr (Best Cinematography) kategóriájában: vagy azzal, hogy Rachel Morrison (Mudbound) lesz az első nő, aki elnyeri a Legjobb operatőr díját, vagy azzal, hogy Roger Deakins (Szárnyas fejvadász 2049) végre-valahára megkapja az oly régen megérdemelt szobrot. Bármelyik is történik, régi adósságot törleszt az Akadémia.

Szárnyas fejvadász 2049 (film kritika, Filmtekercs.hu)

Képileg egyébként a 2015-ös év és így a 2016-os Oscar-gála volt az utóbbi idők legizgalmasabbja a Mad Max őrült látványvilágával, A visszatérő hosszú, természetes bevilágítású kísérletével, no meg a GoPróval, amivel a Mentőexpedíció kísérletezett. Egy év múlva a retro tarolt – a 2017-es gálán a film-nyersanyagra forgatott, CinemaScope képarányú és csaknem Technicolor színvilágú Kaliforniai álom vitte el a Legjobb operatőr díját.

Most, a 2018-as gálán csupa digitális nyersanyagra rögzített, nagy mesterségbeli tudást tükröző jelölt vonul fel (és kivételként az extravagáns Dunkirk a maga IMAX-képeivel) –

de semmi forradalmi.

Mondhatnánk azt is, hogy semmi izgalmas. Bármilyen gyönyörű is a Szárnyas fejvadász 2049 élénk színvilága, vagy a Dunkirk hihetetlenül kék ege (vagy épp A legsötétebb óra sötét sarkai és fénypászmái), mindegyik mű inkább önmagában szép, magát az operatőri mesterséget (érzésem szerint) kevésbé viszik előbbre.

Az idei öt nevezett közül négy történelmi film, és három a II. világháború idején vagy röviddel utána játszódik. Nem véletlen: hiszen a történelmi film (a period piece) általában erős alapokat kínál egy konzisztens képi világ kialakításához. Technikai érdekesség, hogy az idei jelöltek közül már mindössze egy forgott filmre: Nolan Dunkirkje, mivel a rendező nem kedveli a digitális kamerát, viszont annál inkább a szépséges IMAX nyersanyagot (ennek normál mozifilmhez való használatában ő és Hoyte van Hoytema úttörőek). Mind a négy másik versenyző az Arri Alexa digitális mozikamera egyik változatával dolgozott.

Az Amerikai Filmoperatőrök Társaságának díját idén a Szárnyas fejvadász 2049 nyerte el. Ám a céh nem jó előrejelző: 1986 óta csak 13 alkalommal nyert Oscart az a film, aki az ASC-től elnyerte az azévi fődíjat. Viszont például az utolsó öt Oscar-gála alatt a Legjobb operatőr díja szinkronban állt a Legjobb rendezővel (Pi élete, 2013; Gravitáció, 2014; Birdman, 2015; A visszatérő, 2016; Kaliforniai álom, 2017).

Lássuk hát, hogy a technika szupersztárjai közül kinek drukkolhatunk idén! (Tavalyi cikkeinket a témában itt találod. A tavalyelőttieket itt.)

 

Szárnyas fejvadász 2049 (Roger Deakins)

Könnyek az esőben: síró replikánsok, örökké ázó neonfényes utcák, ahol a ködből csak a reklámok színei fénylenek elő és néha egy-egy elrepülő rendőrautóé – írtuk; a Szárnyas fejvadász 2049 kétségtelenül az év egyik legnagyobb vizuális élménye, és a legtöbbek szerint az Oscar legnagyobb esélyese is. Aki moziban látta rendkívüli színeit, megkomponált beállításait, hipnotikus erejű képsorait, az sosem felejti el – valóban életre szóló élmény.

Roger Deakins operatőr az Oscar nagy vesztese. Az idei a 14. jelölése és még sosem nyert; utoljára tavalyelőtt volt versenyben a fantasztikus látványvilágú Sicarióval és most ismét Dennis Villeneuve rendezővel dolgozott együtt a Szárnyas fejvadász 2049 megteremtésén.

Deakins ezúttal egy william gibsoni alapokra épülő cyberpunk fantáziavilágot teremtett. Pontosabban: a látványtervezők által megalkotott világot ő festette fel a vászonra olyan erővel, hogy minden képkocka valóban egy-egy festmény (ezt amúgy Kubrickról szokták mondani). Pedig nem sokat bűvészkedett a felszerelés összeállításával: „sose cserélem a kamerát”mondta, és hangsúlyozta, hogy a kamera (esetünkben az Arri Alexa) csupán szerszám a művész kezében.

Az idei mezőnyben a 2049-et kell a legkevésbé magyarázni: ez a film a leginkább magától értetődő jelölt. Hátránya ugyanaz, ami az erénye: igaz, hogy gyönyörű, de nem is több ennél. A gibsoni esztétika harminc éve számított modernnek, ráadásul idén a Páncélba zárt szellem egyszer már felelevenítette; a képek csodásak, de nem viszik előre a sci-fi műfaját.

De azért – ha Deakins ezzel a filmmel nyer végre Oscart, senki sem fog panaszkodni.

 


Roger Deakins megérdemli, hogy felsoroljuk eddigi jelöléseit (hány kedvenced van közöttük?):

1994: A remény rabjai; 1996: Fargo; 1997: Kundun; 2000: Ó, testvér, merre visz az utad?; 2001: Az ember, aki ott se volt; 2007: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford; 2007: Nem vénnek való vidék; 2008: A felolvasó; 2010: A félszemű; 2012: Skyfall; 2013: Fogságban; 2014: Rendíthetetlen; 2015: Sicario.


 

Dunkirk (Hoyte van Hoytema)

Hoyte van Hoytema a lenyűgöző Csillagok között után másodszor dolgozott együtt Christopher Nolan rendezővel ezen a háborús darabon. Első jelölését válthatja idén szoborra, bár BAFTA-ra már jelölték a Szuszter, szabó, baka, kém és a Csillagok között miatt.

„A Dunkirk olyan vizuális teljesítmény, amilyen még nem készült” – írtuk kritikánkban. Mint vizuális alkotás, a film két fegyvertény miatt nevezetes. Az egyik technikai: van Hoytema IMAX kamerákkal forgatta a Dunkirk nagy részét. „Az IMAX képes a leggazdagabban leképezni a valóságot egy fényérzékeny felületre” – mondta Hoytema. – „A mélység, a részletesség, a színek máig verhetetlenek; őszintének és tisztának érzem. Onnantól, hogy a fény visszaverődik a kamera előtt a tárgyról, odáig, hogy a vászonról a néző szemébe jut, nincs benne semmi digitális interpretáció és tömörítés, ami súlyt, végtelen sok információt és tisztaságot ad a nézőnek.” És jövőállóbb is így a film – tette hozzá.

És valóban csak az IMAX mozik óriás vásznán érzékelhető a Dunkirk másik vizuális erénye: a megdöbbentő, a lelket magába szívó, az érzékeket lenyűgöző tisztaság. Ahogy a film a kék égben ábrázolja az apró szitakötőnek tűnő, mégis halálos Spitfire vadászokat; ahogy a tenger dominálja a kikötői és vízi jeleneteket, az egészen más értelmet ad a filmnek – egy barátom otthon nézte meg a Dunkirköt és máig se érti, miért vannak oda érte, akik moziban látták.

„A Dunkirk szépségével emelkedik a háború fölé”

– írja kritikánk első mondata. Azaz: a képi világ nem csak önmagáért való teljesítmény, hanem része a narratívának, szerves alkotóeleme a film üzenetének; másféle látványvilággal egészen más értelme lenne pont ugyanennek filmnek, ugyanezzel a sztorival és szereplőkkel. A Dunkirk ritka példája annak, hogy a rendező és a vizuális művészek hogyan tudnak együtt dolgozni egy konstans, csaknem szinesztézikus élmény eléréséért.

Ez a teljesítmény az operatőr nélkül semmivé foszlott volna. Ezt is írtuk: „amit Nolan [és Hoytema] pusztán a légi felvételekkel elért, az filmesztétikai mérföldkő – és operatőri Oscar-díj Hoyte Van Hoytemának, vagy nincs igazság a világon.

 

Mudbound (Rachel Morrison)

A nők évének kikiáltott 2018-ban nem lehet említés nélkül hagyni, hogy Morrison lenne az első nő, aki elnyeri a Legjobb operatőr díját. Morrison már azzal is történelmet írt, hogy jelölték (csakúgy, mint az Amerikai Filmoperatőrök Társasága esetében). De hogy ez segíthet-e egy olyan versenyben, amelynek egyik fő esélyese a legendás Deakins a Szárnyas fejvadász 2049-cel, s a másik van Hoytema a nagyszerű Dunkirkkel, az nehéz kérdés – a női operatőr kétségkívül növeli a Mudbound esélyeit, de valószínűbb, hogy Morrison idén még csak a jelöléssel lesz gazdagabb. (Egyébként Morrison volt a Fekete Párduc operatőre is.)

Mudbound

A Mudbound megalkotásához Morrison és a rendező Dee Rees a korszakról készült fényképeket bújták, hogy megteremthessék a második világháború utáni amerikai Dél hangulatát. Különösen egy Gordon Parks nevű fotóművésznek a Time számára készült 1956-os sorozata volt nagy hatással a választott szín- és fényvilágra.

Nehéz úgy történelmi filmet forgatni, hogy ne úgy nézzen ki, mintha rányomtál volna a teafolt-generátorra az utómunkában” – mondta Morrison. – „Olyan világot akartunk teremteni, ami hű a korszakhoz, de nyersnek és valódinak érződik, nem pedig túlstilizáltnak, amit a közönség teátrálisnak élne meg.”

A rendező és Morrison is imádott volna film nyersanyagra dolgozni. Csakhogy az indie költségvetésbe bújtatott eposz egyszerűen nem engedhette meg magának a méregdrága filmet (és filmes kamerát). Morrison végül azért választotta az Arri Alexát, mert szerinte ez a digitális kamera adja vissza a legszebben a bőrtónust (tavaly a Holdfény ugyanezzel gyönyörködtetett) és a fényes területeket is. És a digitális kamera alacsony fényerő-szükséglete ráadásul lehetővé tette, hogy néhány helyen valóban csak gyertyákkal és lámpásokkal világítsanak: a hagyományos film nyersanyag irdatlan sok fényt igényelt volna még a látszólag sötét jelenetekben is.

Azt világossá kell tennünk: ha a zeitgeist hozzá is járult, Morrison jelölése (és esetleges győzelme) nem elsősorban női mivoltának köszönhető, hanem művészetének. A Mudbound valóban méltó darab még ebben az erős mezőnyben is.

 

A víz érintése (Dan Laustsen)

A dán Dan Laustsen szintén első jelölését kapta. Guillermo del Toro gazdag látványvilágú, a hidegháborús ‘60-as évekbe helyezett romantikus fantasy-thrillere a mélytenger színeit és a simán sikló, folyékony kameramozgást használta ehhez a felnőtt tündérmeséhez.

Guillermo del Toro eredetileg fekete-fehérben akarta leforgatni a filmet, de – bármilyen hihetetlen – ez drágább lett volna, mint a színes forgatás. Mégis: a jócskán monokróm látványvilág és a sokszor alkalmazott egyetlen fényforrásos bevilágítás közel hozza a filmet a vágyott hangulathoz. Kékek és zöldek dominálják a vásznat, kontraszként arannyal és sárgával és csak ritkán a szerelem vagy a vér érzését megteremtő vörösekkel.

Lausten a folyamatos mozgás érzését akarta megteremteni a kamerával (rengeteg kézikamerát, kocsizást és daruzást használtak; a fő kameraman egyébként már a Mimic óta együtt dolgozik a rendezővel). És lágy, álmodozó fényvilágot teremtettek a becsillanásokra is érzékeny lencseválasztással. Mély árnyékok és puha fények kellettek ehhez a ‘60-as évek stílusát megidéző, de modern filmhez – nyilatkozta az operatőr. Szerencsére a főszereplő lényt oly ügyesen teremtették meg, hogy könnyű volt bevilágítani, nem kellett félni a fényes jelenetektől sem – mondta Lausten.

A színészeket is klasszikus szépséggel, hízelgően kellett bevilágítani: del Toro ragaszkodott hozzá, hogy a női főszereplő, Sally Hawkins úgy nézzen ki, mint egy filmsztár. A lebegés, a folyadékszerű mozgás illúziójának megteremtéséhez pedig sokszor füstöt használtak. Azzal együtt, hogy a film egyszerre tündérmese és kemény, néhol erőszakos dráma, mindez nem könnyítette meg a látványért felelős művészek dolgát.

 

A legsötétebb óra (Bruno Delbonnel)

A francia Bruno Delbonnel négyszer izgulhatott már az Oscar-gálán: 2001-ben az Amélie csodálatos életéért, 2004-ben a Hosszú jegyességért; 2009-ben a Harry Potter és a félvér hercegért és 2013-ban a Llewyn Davis világáért.

Joe Wright rendezése, a sok díjért versenyben lévő (és Gary Oldman miatt a Legjobb férfi főszereplőt szinte biztosan elnyerő) A legsötétebb óra ismét egy történelmi darab: a filmnek az 1940-es évek birodalmi Londonját, Winston Churchill korát kell megidéznie. Ehhez leginkább a fekete és a barna színt használja. A fekete adta magát a korszak viselete miatt, a barna pedig erősen él a mi visszatekintő történelemképünkben – bár Delbonnel igyekezett, hogy ne egy utólagos elképzelés, hanem a ‘40-es évek valósága alapján dolgozzon.

A sok beltéri jelenethez Delbonnel igen magas kontrasztot használt; sötét sarkok váltakoznak a képeken az ablakon beáradó fénnyel. (Bár ami a kontrasztot illeti, a sokszor gyanúsan csekély fényerejű magyar mozitermekben lehet, hogy nem tűnik fel a nézőnek teljes szépsége.) Ehhez Delbonnel az Arri Alexa (és általában a digitális kamera) csekély fényigényét is kihasználta.

És a gazdag díszítésű, izgalmasan világított szobákban játszódó történet valami magasztosabbat is kiemel. A film vizualitásának központi motívuma Churchill felemelkedése: a film elején a tory oldal sötétbe burkolózik a parlamentben; Churchill maga is árnyékba bújik (az első képen, ahol látjuk, úgy világítja meg az arcát egyetlen szivar, ahogy a pipa Aragornét A Gyűrű Szövetségében). Ám a történet végén élénken megvilágítva áll előttünk a miniszterelnök, történelmi beszédének tetőpontján. Az árnyékból, a megvetettségből és önkételyek közül a fényre, a vezéri pozícióba és a döntő elhatározásokra jutó Churchill pályáját így az operatőri teljesítmény is hangsúlyozza.

***

Tippünk: Ebben az évben végre határozottan Roger Deakins a legesélyesebb. Nem csak azért, mert már kínos lenne az akadémia számára a 14. mellőzés, hanem mert a Szárnyas fejvadász 2049 a leginkább magától értetődő választás ebben a mezőnyben.

Én magam ugyan a Dunkirknek adnám a díjat, mert Hoytema finom képei sokkal inkább alkotják eleven, jelentésteli részét az alkotásnak, mint a 2049 sokszor csupán önmaga szépségéért való látványos képművészete – de ez az év Deakinsé lesz, és senki se mondhatja, hogy érdemtelenül.

Folytatás: a Legjobb vizuális effektus elemzése.

***

A Filmtekercs idén is Oscar-hetet tart: írunk és beszélgetünk, elemzünk és drukkolunk. Kövesd az Oscart a Filmtekerccsel!

És szurkolj velünk a Testről és lélekről Oscarjának március 4-én az Anker’tben!

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés