Fókuszban Ráadás

A 2019-es Oscar előszele: Velence és Toronto után

A héten kihirdették a Velencei- és a Torontói Filmfesztivál versenyprogramjait, és ezzel bizony megkezdődött az Oscar-szezon, amin gőzerővel érződnek az elmúlt évek változásai.

Még mielőtt sorolni kezdeném a makacs tényeket és az egyelőre ködös talányokat, hadd szögezzek le valamit. Az amerikai díjszezon nem egy állandó valami, hanem mint a művészet bármely ága, ez is korszakolható. Néha a nagyszabású hollywoodi eposzok uralják, néha a kisebb filmek. Persze univerzálisnak ez sem tekinthető, hiszen mondjuk a Gladiátor és a Szerelmes Shakespeare közé is be tud ékelődni egy Amerikai szépség, vagy az „új Hollywood” aranykorában is befért A tábornok az Éjféli cowboy és a Francia kapcsolat közé a nyertesek listáján.

Ennek ellenére persze érződnek a korszakok, melyek tendenciáit rengeteg tényező határozza meg a közhangulattól kezdve a politikai légkörön át a technika fejlődéséig. Sok összetevős a folyamat, ennek ellenére újra meg újra szeretünk ezek közül felnagyítani egyet (lásd #metoo vagy az #oscarsowhite), és csak afelől megközelíteni a kérdéskört. Erre majd később visszatérek egy éppen aktuális probléma kapcsán, most azonban hadd térjek vissza egy kicsit az őszi fesztiválokhoz.

Az első ember (First Man)

Ismét egy több oldalról megközelíthető problémával állunk szemben, ami az elmúlt másfél évtizedben alaposan megbolygatta azt a struktúrát, amelyhez Oscar címszó alatt hozzászoktak a világ filmrajongói. Régen az amerikai díjszezon és a nagy, A-kategóriás európai filmfesztiválok kínálata többnyire köszönőviszonyban sem volt egymással.

Persze kivételek mindig voltak, de az Oscar mindig Hollywood saját játékszere volt még akkor is, amikor némi változáson ment keresztül.

A kilencvenes évek második felében, aztán egyre többen érkeztek a nagy mamutcégek kívülről, és ezeket a függetleneket segítette az Internet elterjedése és a rengeteg új szakmai- és kritikusi díj megjelenése. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy már nem csak Hollywood tudta eljuttatni a portékáját a széles tömegekhez, és ezzel párhuzamosan folyamatosan változtak a filmnézési szokások, a független filmstúdiók mellé pedig felnőttek az alternatív filmforgalmazók és a televíziócsatornák is változtattak a hozzáállásukon.

Ez a sok minden aztán egyrészt elmosta a határokat, másrészt zűrzavart okozott és életre hívta a platformok harcát. Nyilvánvaló, hogy a filmkészítés akkor is drága, ha olcsó – és olyan helyeken, ahol magánpénzekből finanszírozzák őket, ez a kérdés megkerülhetetlen. Hollywood biztosra megy, mert biztosra kell mennie. Túl sok a konkurencia, akikkel szemben kevésbé engedheti meg a kísérletezgetést, amibe azért gyakrabban lehet belebukni, mint a franchise-építésbe, a brandekbe, a már bizonyított filmek folytatásaiba. Egyszerűbb elmenni egy fesztiválra és felvásárolni a kínálat javát, mint saját pénzen kockázatot vállalva legyártani azokat.

Sóhajok (Suspiria)

Csakhogy ez nem csak az ő kiváltságuk, a presztízsfilmek ily módon beszerzése ugyanúgy elérhető a független filmforgalmazók vagy az Amazon, a Netflix vagy az HBO számára. Manapság már amúgy is általános, hogy a nem mozis produkciókban elismert rendezők és A-listás mozisztárok szerepelnek, de a közös mézesbödönből szemezgetés még inkább fellazította a határokat. Innentől kezdve már tényleg csak az dönti el, hogy miből lesz „mozifilm” és miből „tévéfilm”, hogy ki ad érte többet – azaz ugyanabból az alkotásból mindkettő lehet.

Innentől kezdve viszont ez már csak nézőpont kérdése, ami jelen pillanatban parttalan vita tárgyát képezi. A Netflix nem hajlandó a bőven százmilliónál is több előfizetőjének azt mondani, hogy a pénzükért cserébe csak késleltetve kapják meg a cég produkcióit, míg a mozik egy része nem hajlandó úgy játszani valamit, ha az közben máshol is elérhető. Patthelyzet ez, amiből sem azok nem jönnek ki jól, akik mozizni szeretnek, sem azok akik inkább otthon néznek filmeket, és főleg nem jönnek ki jól maguk a filmek és az alkotóik.

Úgy tűnik, az Amerikai Filmakadémia egyre kevésbé partner ebben a civakodásban, amelynek az új elnöke kvázi ki is jelentette,

áldásos volna, ha a minőség lenne szem előtt, nem a platform.

A tagság egyet is ért, idén például minden eddiginél több, elsősorban tévének dolgozó alkotót hívtak meg a testület soraiba, de a jelölések és díjak terén is sokat fejlődött már az Oscar. Gondoljunk csak bele, néhány éve a Netflix forgalmazta Beasts of No Nation hiába nyert egy rakás fontos díjat, az Akadémia szóra sem méltatta, míg a tavalyi, szintén a Netflix színeiben induló Mudbound már a fontosabb kategóriákban is szerzett jelölést, sőt, történelmet is írt az első női operatőr jelölttel.

Mudbound
Mudbound

Idén tovább folytatódhat ez a tendencia és ezzel vissza is kanyarodnék a filmek effajta megkülönböztetését elutasító őszi fesztiválokhoz: Velencéhez, Torontóhoz és a Telluride-hoz. Nincs mit kertelni, ki kell mondani a tényt: A tégla 2007-es Oscar-győzelme óta nem volt olyan nyertes film, ami ne filmfesztiválról indult volna útnak. Az elején jóval nagyobb volt a szórás a fesztiválok között, de szépen megfigyelhető a folyamat, ahogy a forgalmazók alkalmazkodtak a helyzethez, ami egyértelmű előnyhöz juttatta ezeket a késő nyári, kora őszi fesztiválokat. Nyilvánvaló, hogy ezek sokkal közelebb vannak a tényleges díjszezonhoz, ráadásul több mindenre nyitottabbak, mint a merev szabályaihoz ragaszkodó Cannes.

Mindezt figyelembe véve nem csoda, hogy idén is ezek kínálják majd a legnagyobb sztárparádét, hisz a forgalmazóknak tökéletes terepek ahhoz, hogy kipróbálják, és bizonyos szempontból előversenyeztessék a produkcióikat. Az Oscar utóbbi négy legjobb filmje közül három Velencében debütált, és még ennél is több Torontóban, ha 2007-ig visszamegyünk. Pedig akkoriban még Cannes is aktívabban részt vett ebben a folyamatban (Nem vénnek való vidék), de aztán hamar kikopott a kilenc nyertest szállító trió mellől (utolsó nagy dobás A némafilmes volt, bár az Torontóban is futott egy kört).

Timothée Chalamet és Steve Carell a Beautiful Boy című filmben
Timothée Chalamet és Steve Carell a Beautiful Boy című filmben

Valószínűleg idén sem lesz ez másként, úgyhogy érdemes lesz böngészni a programokat. A stúdiók csatasorba álltak: a Fox Searchlight azt teszteli majd, mit tud Yorgos Lanthimos, ha történelmi drámáról van szó (The Favourite) és mit tud Robert Redford, ha hetven évesen kell börtönből szökni (The Old Man & the Gun). A Netflix a hetvenes évek Mexikóvárosába repül majd Alfonsó Cuarónnal (Roma), no meg a vadnyugatra a Coen testvérekkel (The Ballad of Buster Scruggs), míg az Amazon kipróbálhatja a Szólíts a neveden rendezője, Luca Guadagnino Sóhajok-feldolgozását, Mike Leigh meglehetősen véres eseményeket feldolgozó történelmi drámáját (Paterloo) és Timothée Chalamet vívódásait a droggal (Beautiful Boy). A Warner Bradley Cooper rendezői felügyelete alatt daloltatja majd meg Lady Gagát (A Star is Born), a Universal Holdra lépteti Ryan Goslingot (First Man). Eközben a Sony egy politikai botrányba zavarja Hugh Jackmant (The Front Runner), az Annapurna pedig az Oscar-díjas Barry Jenkins oldalán küzd majd egy fekete pár igazáért (If Beale Street Could Talk), a CBS Films Van Gogh-portréja pedig igazi sztárparádéval (Willem Dafoe, Mads Mikkelsen, Oscar Isaac) vég neki a díjszezonnak (At Eternity’s Gate).

De ez még csak a jéghegy csúcsa, hamarosan jelentkezünk egy alaposabb beszámolóval a versengő filmekről, a fesztiválok után pedig visszatérünk majd az Oscar-versenyre is.

Németh Barna

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg egy könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében filmekkel és sorozatokkal foglalkozik, azon belül is elsősorban fesztiválokkal és a függetlenekkel.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..