Ráadás

Oscar 2019: A legjobb idegen nyelvű jelöltek valaha

Idén négy, nem angol nyelvű filmnek sikerült kitörni a legjobb idegen nyelvű film kategóriából. Ennek kapcsán szedtük össze néhány kedvencünket, amelyeknek szintén sikerült ez a bravúr.

Roma, Hidegháború, Határeset és Mű szerző nélkül. Az idei négy nem angol nyelvű film, amelyek összesen tizenhat Oscar-jelölést kaptak az Amerikai Filmakadémiától. Kivételes eset ez, habár közel sem olyan ritka, mint gondolnánk. Természetesen igaz az, hogy az Oscar elsősorban az angol nyelven készült filmalkotások díja, de az évtizedek során azért sok-sok tucatnyi „külföldi” filmnek sikerült bekerülnie a fő kategóriákba is.

Oscar 2019: Nem angol, tehát rosszabb? – Az idei lehet az idegen nyelvű filmek Oscarja

1960 óta 29 rendezőt jelöltek más nyelven forgatott filmjéért, és 40 filmből került be valamelyik színészi kategóriába nem angolul játszó színész. A forgatókönyvírók még ennél is szerencsésebbek, ők már a hatvanas évek előtt feltűntek az Oscar-jelöltek között – egész pontosan 81 idegen nyelvű film kapott jelölést valamelyik forgatókönyvírói kategóriában.

Ingmar Bergman, Francois Truffaut, Vittorio De Sica, Pedro Almodóvar, Akira Kurosawa, Federico Fellini – és a sort még hosszan lehetne folytatni azokból a legendás filmalkotókból, akik nem csak az idegen nyelvű filmeknek fenntartott kategóriákban versenyeztek.

Mi most ebből a bő 100 filmből szedtük össze néhány kedvencünket…

 

Hulot úr nyaral (Jacques Tati, 1953)

Jacques Tati legendás figurája több szempontból is érdekes szereplője az Oscar történetének és vele együtt a nem angol nyelvű filmek és az Amerikai Filmakadémia kapcsolatának. Amikor a Hulot úr nyaral 1953-ban megkezdte pályafutását a cannes-i versenyprogramban, a „Legjobb idegen nyelvű film” kategória még nem létezett, azt csak néhány évvel később vezette be az Akadémia vezetősége. Természetesen addig is díjaztak külföldi alkotásokat, de csak rendszertelenül, és nem a többi kategóriára jellemző versenyben.

És habár a neves National Board of Review már 1954-ben beválasztotta a filmet a legértékesebb külföldi filmek közé, a bemutatóra vonatkozó speciális szabályok miatt az Oscaron csak 1956-ban indulhatott, akkor viszont be is került a legjobb forgatókönyvek ötösfogatába. Nem csoda, Tati filmje nemcsak vicces, de okos is: karakterei a különböző társadalmi osztályok figuráit karikírozzák, akik nem tudnak kilépni saját szerepkörükből ebben a háború utáni, békebeli kapitalista idillben. A filmben alig van dialógus – az összes eddig forgatókönyvírói Oscarra jelölt alkotás közül az egyik legkevesebb -, Hulot úr inkább a vizuális gegekkel hódít, Buster Keaton vagy Chaplin modorában – de mondandója az ötvenes éveknek szól. (Németh Barna)

 

A piros léggömb (Albert Lamorisse, 1956)

Ha létezik univerzális film, akkor Albert Lamorisse A piros léggömbje az: minden korosztálynak és bármilyen nyelven érthető és élvezhető. A rövidfilm főhőse egy városi kisfiú, aki mellett egy nap megjelenik egy gyönyörű piros léggömb. Reggel magával viszi az iskolába, a szalagján vezetve, kint hagyja az udvaron, és a léggömb megvárja. Este föllibben az ablakáig. Ez, vagy már-már ő, az új játszótársa, a boldogsága. Ám a kisfiú nem élvezheti sokáig a csodát, a környékbeli gyerekek féltékenyek lesznek rá.

A film szépsége egyszerűségében rejlik: realista környezetben, amatőr szereplőkkel, szavak nélkül mesél. Ismerős a helyzet, az új játék, titok, különleges fordulat egy kisgyerek életében, amely társaiból irigységet vált ki. A film viszont nem moralizál, nem mondja, hogy kell cselekednünk, egyszerűen él. A léggömb is él, mint egy léggömb teheti, megszemélyesítve a film által, ám mégiscsak mulandó apróságként, hiszen az is.

Az Amerikai Filmakadémia is értékelte a bravúrt: A piros léggömb szavak nélkül, rövidfilmként (!) is bekerült a legjobb forgatókönyv kategória jelöltjei közé – és meg is nyerte azt! (Szatmári Zsófia)

 

Négyszáz csapás (Francois Truffaut, 1959)

Át lehet-e vészelni szeretet nélkül a kamaszkort? S ha igen, vajon milyen felnőttkor vár Antoine-ra? Nos, ezt a kérdést feszegeti Francois Truffaut 1959-es első filmje, mely Cannes-ban oly nagy sikert aratott. A tizenhárom éves Antoine Párizsban él a szüleivel, szűkös anyagi körülmények között. Ám nem a nélkülözés a legnagyobb gond a családban, sokkal inkább, hogy a kamasz fiú anyagilag és érzelmileg egyaránt mind nagyobb tehertételt jelent a szülei számára.

Nem igazán törődnek a gyerekükkel, és közönyös, érdektelen tanáraival az iskola sem tudja kompenzálni a szeretetlenségüket. Ebben a rideg környezetben a kamasz fiú mindinkább talajvesztetté válik. Ám egy váratlan esemény segítségére siet, véletlenül rajtakapja anyját a szeretőjével, s e titok birtokában engedményeket tud kicsikarni tőle. Ettől mind öntudatosabbá és merészebbé válik, s egy lopási ügybe belesodródva Antoine olyan negatív spirálba kerül, amelyből már nincs visszaút számára: javítóintézetbe küldik.

Truffaut önéletrajzi ihletésű filmjének ifjú hősét jórészt saját gyermekkoráról mintázta, s ez a megélt „gyereknézőpont” kölcsönöz igazi, átélhető személyességet Antoine történetének. A kamaszkor univerzális nehézségeiről is szóló Négyszáz csapás még hatvan év múltán is képes magába szívni a nézőt, s ebben komoly szerepe van a fiatal Jean-Pierre Léaud megragadó alakításának, aki felejthetetlenné tette számunkra a párizsi fiút. „A boldogtalan gyermek mindig bűnösnek érzi magát, s talán ez a legszörnyűbb” – mondta Truffaut. A film utolsó jelenetében a néző felé forduló Antoine tekintete ezt a „boldogtalan bűnösséget” tükrözi. S talán ez az elbizonytalanodott, szeretetért és megértésért sóvárgó tekintet teszi oly felejthetetlenné számunkra Francois Truffaut filmjét. (Argejó Éva)

 

Az édes élet (Federico Fellini, 1960)

Federico Fellini az egyik, hacsak nem az az európai rendező, aki a legtöbb filmjéért kapott Oscar-díjat idáig a filmtörténet során. Pályájának első fontos filmjével, az 1956-os Bikaborjakkal kezdve, az Országúton (1953), Az édes élet, a 8 és fél (1963), a Satyricon (1969), az Amarcord (1973) és a Casanova (1976) jött sorban. Talán a legismertebb, és valahogy a leghollywoodibb alkotása Az édes élet. Tegyük hozzá, nem ez kapott a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart, mégis megkerülhetetlen, ezért írok róla – a személyes kedvencemről, a 8 és félről épp ezért nehéz lett volna. Témája tipikus Fellini-téma: alkotói útkeresés, tévelygés az életben, bolyongás a kortárs Rómában. Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni: a munkájában és magánéletében egyaránt elveszett újságíró és a világot játszótérnek tekintő amerikai színésznő lopott órái a római éjszakában.

Marcello Mastroianni, a rendező örök alteregója és Anita Ekberg, a szőke díva. Könnyedség, melankólia, játékosság, fájdalom keveredik benne. Sikeréhez bizonyára hozzájárul a szép emberek kultusza – ezt ellenpontozza majd a késői Interjú (1987), ahol viszontlátjuk ezt a két színészt idősen. Bár Oscar-díjat a legjobb fekete-fehér jelmeztervezésért kapta – ami sok Fellini-filmben valóban kiváló – a cannes-i fesztiválon is elnyerte az Arany Pálmát, és fontos állomása az olasz rendező életművének, épp a Mastroianni alakította művészalteregó megjelenése miatt. (Szatmári Zsófia)

 

Üzlet a korzón (Ján Kadár & Elmar Klos, 1965)

Egyetlen egyszer nyerte el szlovák alkotás a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat (a díjat Csehszlovákia nyerte, de a többi csehszlovák nyertes cseh volt – a szerk.), és afelől nincs kétség, hogy az Üzlet a korzón meg is érdemelte az aranyszobrot. A hatvanas évek rendkívül virágzó volt a csehszlovák filmipar számára, és bár a cseh új hullámról első sorban Milos Forman és Jiří Menzel neve jut eszünkbe, nem szabad megfeledkeznünk a szlovák Ján Kadár és a cseh Elmar Klos rendezőpárosáról, akik a korszak első nagy sikerfilmjét tették le az asztalra 1965-ben.

Az Üzlet a korzón 1941-ben játszódik, és főszereplője Tono Brtko (Jozef Kroner), aki a náci megszállásnak köszönhetően egy zsidó gombüzlet árja tulajdonosa lesz. Azonban a megváltozott helyzetet nem sikerül megértetnie a bolt eredeti tulajdonosával, a félig süket zsidó vénasszonnyal (Ida Kaminska), aki azt hiszi, hogy Brtko az új alkalmazottja. Mivel a férfi nem egy elkötelezett nacionalista, hanem szimplán egy haszonleső tutyimutyi alak, belemegy a színjátékba, kettejük furcsa párosa pedig elképesztően szórakoztató – egészen addig, amíg be nem köszönt a sötét valóság, és a zsidók elhurcolása során Brtkónak döntenie kell, hogy elküldi-e a halálba az öregasszonyt, vagy a saját életét kockáztatva elbújtatja.

A film nem csak a legjobb külföldi alkotás díjáért versenyzett, Ida Kamińska megkapta érte a legjobb főszereplőnek járó jelölést, és azóta is ő az egyetlen lengyel színésznő, aki valaha versenyezhetett az Oscar-díjért – pedig a filmben szlovákul beszél, úgyhogy nem is anyanyelvi szerepért kapta az elismerést. Az Üzlet a korzónt Kisszebenen forgatták, és bár nem fest túl jó képet a városról (ahonnan a valóságban is elhurcoltak több mint ezer zsidót a második világháború idején), a mostani lakók szabályos kiállítást rendeztek be a forgatási helyszíneken, így a filmrajongó turistáknak megéri ellátogatni a Kassától ötven kilométerre fekvő településre. (Rácz Viktória)

 

Egy férfi és egy nő (Claude Lelouch, 1966)

Lelouch alkotása nem véletlenül nyert számtalan díjat, köztük a legjobb idegen nyelvű és a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díját, illetve az Arany Pálmát Cannes-ban. Bár egy végtelenül lassú és nagyon mély fekete-fehér romantikus drámáról van szó, a szerelem univerzitása miatt nem meglepő, hogy a francia film ekkora sikerre tett szert mind szakmai, mind a közönség berkeiben. Amilyen egyszerű a film címe, olyan szépen adja át a szerelem bonyolult egyszerűségét és egyszerű bonyolultságát. Az egy férfi és egy nő nem a karakterek révén, hanem általuk mond sokat a legnagyszerűbb emberi érzésről. A szerelem vágyakozás, megbánás, vívódás, félelem, bizalom, de mindenek felett olyan horderejű érzelemhullám, amely ellen szinte lehetetlen szembe úszni. Éppen ezért nem kellenek grandiózus jelenetek, csillogás, giccs és patetikus érzelemkitörések. Bőven elég egy mozdulat, egy összenézés, egy mosoly – és ezt tűpontosan ülteti képernyőre Lalouch.

A film két egyedülálló szülő egymásra találását mutatja be sokszor egy-egy szűk belső térbe szorítva a két főszereplőt. A csend itt épp olyan jelentős, mint a zene. A kimondott szavak felett elhatalmasodnak a kimondatlanok. Valami eszméletlen feszültség épül fel a filmben, ahogy nézőként szurkolunk a két embernek, hogy merjék a szerelmet választani minden belső bizonytalanságuk ellenére.

A hibátlan forgatókönyv és rendezés, valamint az érzékeny helyszínválasztások (gondoljunk csak az ikonikus tengerpartra) azonban sosem érnének ennyire jól össze, ha nincs Anouk Aimée és Jean-Louis Trintignant felemelő színészi játéka. Kettőjük dinamikája teszi kerekké az alkotást, amely minden tekintetben megérdemelten kapott helyett a legjobbak között. (Kajdi Júlia)

 

Suttogások és sikolyok (Ingmar Bergman, 1972)

Ingmar Bergman filmjei általában sem számítanak könnyed szórakozásnak, de a Suttogások és sikolyok talán a mester leginkább megterhelő filmje. A vörös falak, az agónia hangjai és látványa, a rideg testi-lelki szenvedés a századfordulós kulisszák között (hogy a vagina felvágásáról ne is beszéljünk) nehezen feledhető. Ennél mélyebb rétegében azonban a Suttogások és sikolyok Bergman legtöbb filmjéhez hasonlóan intenzív pszichodráma, négy nő kapcsolatának, traumáinak kíméletlen és pontos krónikája egyikük halálos ágya mellett.

Bergman a hetvenes évekre már hatalmas sztár volt, élő legenda, így a Suttogások és sikolyokat is nagy siker és figyelem övezte. A filmet öt Oscar-díjra jelölték az 1974-es gálán, közülük végül Sven Nykvist operatőr kapta meg a díjat, a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyv és a legjobb jelmeztervezés kategóriájában alulmaradt. Előbbi háromban maga Bergman volt jelölve, aki azonban – ahogy összesen kilenc alkalommal – ezúttal sem nyert. (Gyöngyösi Lilla)

 

Casanova (Federico Fellini, 1976)

Fellini sajátosan közelítette meg a hírhedt kalandor és nőcsábász életét. Giacomo Casanova emlékiratai nyomán olyan alaknak rajzolta meg, aki hiába volt művelt, jártas az irodalomban, művészetekben, alkímiában, gazdaságtanban, mérnöki tevékenységekben, politikatudományokban, jóformán senkit nem érdekelt értelmes ember mivoltában. Kizárólag akkor figyeltek rá, ha férfiúi képességeit fitogtatta.

Vélhetően ezt díjazta az Akadémia is, hogy Fellini és Bernardino Zapponi értő módon nyúlt a témához, kapott is a film Oscar-jelölést 1977-ben a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában. Donald Sutherland megformálásában Casanovát tragikus antihősként látjuk egy groteszk világban, aki csak akkor kap rivaldafényt, ha versenyt szexel egy parasztlegénnyel. Hogy milyen találmányai vannak, onnantól arra már senki nem kíváncsi. Emellett legjobb jelmez kategóriában meg is kapta az Oscart a film. Kihívó és gyakran a nézőt elidegenítő ruhákban és sminkben látjuk a legtöbb szereplőt – már-már kínosan burleszk-szerű a látványvilág. Mint film, akkoriban bőven ellentmondásos volt a megítélése, mára azért beemelkedett Fellini alapművei közé. Az alkotás minimum fura, de Casanova vergődését az értelmetlen bővérűség és a hasznos élet között tűpontosan mutatja be. És ez bizony örökérvényű. (Moldován Tünde)

 

Káosz (Akira Kurosawa, 1985)

Akira Kurosawa pályája a kulturális kölcsönhatások egyik legizgalmasabb példája, hiszen sok filmje helyez nyugati történeteket japán környezetbe (Véres trón, Éjjeli menedékhely, Káosz), míg máskor az ő filmjei ihletnek meg hollywoodi feldolgozásokat (a maga is Dashiell Hammett-alapú A testőrEgy maréknyi dollárért, Rejtett erődCsillagok háborúja, A hét szamurájA hét mesterlövész). Mindez a mítoszok univerzalitásának bizonyítéka – Kuroszava olyan vándormotívumokra építi ezen műveit, amelyek a világ minden pontján értelmezhetők; a sajátosan japán konkrétumok azonban ismeretlen ízekkel fűszerezik az alapanyagot.

Kései remekművében (76 évesen rendezte), a Káoszban a szamurájlegendák és Shakespeare Lear királya találkoznak egy epikus léptékű, gyönyörű beállításokból építkező, színszimbolikában gazdag filmben. Pályafutása során Kurosawának számos filmje volt jelölt és díjazott különböző Oscar-kategóriákban, azonban a Káoszért kapta az egyetlen rendezői jelölését. A film továbbá a legjobb operatőr és a legjobb látványtervezés kategóriában volt érdekelt, végül a kézzel készült jelmezek százaiért a legjobb jelmeztervezés díját nyerte el, teljesen megérdemelten. (Gyöngyösi Lilla)

 

Az élet szép (Roberto Benigni, 1997)

Hét jelöléséből hármat vitt haza Roberto Benigni holokausztfilmje, mely egy igazán sajátos nézőpontból közelíti meg a tragikus eseményeket. A folyton viccelődő, igazán ripacs apuka a haláltáborok falai közti világot is játékosan dolgozza fel fia számára. Ízléstelen? Lehet, de egy biztos: a viccelődéssel megóvja a gyermeket a feldolgozhatatlan traumáktól. Benigni idétlen karaktere egy hőssé válik a maga idétlenségében, miközben filmje a humor megváltó és – ebben az esetben – megóvó erejéről szól. Arra ugyanis nincs szükség, hogy generációról generációra szálljon a szorongás és a félelem.

Guido (Roberto Benigni) története szembemegy a hagyományos holokauszt-ábrázolásokkal. Itt a drámát az szolgáltatja, hogy a felnőttek, akik ismerik a történelmet, tudják és látják a vásznon zajló szörnyűségeket – a gyerek azonban nem, és neki nem is szabad. És megszületik a bravúr: egy „holokausztvígjáték”, ha lehet mondani. Benigni azelőtt és azóta se alkotott ekkorát. Az Oscar-díj a legjobb férfi főszereplő szobrával díjazta, pedig akár a legjobb film fődíját is megérdemelte volna. (Szécsényi Dániel)

 

Tigris és Sárkány (Ang Lee, 2000)

A 2001-es Oscaron új rekord született, hisz Ang Lee kosztümös harcművészeti drámája tíz kategóriában kapott jelölést, amely bravúr addig még egyetlen nem angol nyelven készült filmnek sem sikerül. Ami azt illeti, azóta is csak egynek, ami nem más, mint az idei Roma, Alfonso Cuarón alkotása. De ez még nem minden, hisz az alkotás végül négy díjat is elnyert, amivel felzárkózott az addigi rekorder Fanny és Alexander mellé, mint a legtöbb Oscart nyert idegen nyelvű produkció.

Hogy mi volt a titka? Lee a nagyközönség számára is fogyaszthatóvá tett egy addig csak a hardcore Ázsia-geekek számára ismert műfajt a maga elképesztő akciójeleneteivel, egy univerzálisan értelmezhető kalandos mesét kreálva a kínai legendák világából. És persze az sem elhanyagolható, hogy a Tigris és Sárkány egy nagyívű szerelmi dráma is egyben, ami legalább annyira volt egzotikus újdonság, mint klasszikus hollywoodi eposz. (Németh Barna)

 

Isten városa (Kátia Lund & Fernando Meirelles, 2002)

A Rio de Janieróban játszódó film legjobb momentuma az, hogy nagyon messze van az embertől. Ha nem Brazíliában, hanem a világ egy másik pontján nézzük, az a megnyugtató érzés foghat el bennünket, hogy szerencsére mi egy teljesen másik világban élünk. Fernando Meirelles alkotása ugyanis a riói szegénynegyed életét mutatja be, ahol gyerekek iskola helyett rabolni járnak, fiatalok munka helyett piti bűnözésből tartják fenn magukat, vagy adnak a családi kasszába. Két életutat követünk nyomon: egy tisztességre törekvő fiúét, Rakétáét (Alexandre Rodrigues) és Kiskockáét (Leandro Firmino), aki viszont már gyerekkorában is csak szórakozásból ölt, 18 éves korára pedig a környék drogüzéreinek feje lett. Mindezt olyan megdöbbentő egyszerűséggel és közönnyel, hogy a hideg futkos az ember hátán. Nem is azért, mert gyerekek ölik halomra egymást, hanem mert természetes.

A mű a 2004-es Oscaron indult a legjobb rendező, adaptált forgatókönyv, operatőr és vágás kategóriában. Végül nem nyert egy díjat sem, de ez nem számít, mert ezt a poklot Meirelles úgy adja át, hogy nincs, aki ne kerülne a hatása alá. (Moldován Tünde)

 

Levelek Ivo Dzsimáról (Clint Eastwood, 2006)

Clint Eastwood karrierje dúskál a nagyszerű filmekben, 2006-os alkotása olyan hatalmas vállalkozás, hogy mégis kiemelkedik közülük. A rendezőzseni a II. világháború egyik legszörnyűbb konfliktusát filmesítette meg, rögtön kétszer. A Levelek Ivo Dzsimáról és A dicsőség zászlaja egyazon történetet meséli el, csak míg előbbi a japánok, addig utóbbi az amerikaiak szemszögéből. E két roppant nehéz ikerfilmnek az elkészülése már önmagában is bravúr, de Eastwood ennyivel nem érte be.

A Levelek szentimentalizmusa és embersége annyira szívbemarkoló, hogy képes volt feledtetni az Akadémia szavazóival, hogy a ring másik sarkában a tökéletesnek tetsző Oscar-film áll. A dicsőség zászlajának társadalomkritikája, és egyenessége a háború valódi arcát illetően kétségkívül ragyogó csillag az Eastwood-horizonton, de a vakmerő és becsületüktől vezérelt japán mártírok szenvedéstörténete üstökösként suhant a kritikusok szívébe, és meglepetésre a főbb (legjobb film, rendezés és forgatókönyv) kategóriákban való jelölésig a 2007-es Oscar-gálán. (Gyenes Dániel)

 

Szkafander és pillangó (Julian Schnabel, 2007)

Julian Schnabel alkotása meglehetősen unortodox módon jutott el a 2008-as Oscar-gálára, ugyanis pont abban a kategóriában nem jelölték, ami a legkézenfekvőbb lett volna: a legjobb idegen nyelvű filmek mezőnyében. Ennek oka, hogy a franciák a Persepolist pályáztatták a legjobb idegen nyelvű film és a legjobb animációs film kategóriájában is, de csak az utóbbiba került be jelöltként. Pedig könnyen lehet, hogy a Szkafander és pillangó elnyerte volna az aranyszobrot Franciaországnak, ugyanis nagyon népszerűnek bizonyult az Akadémia körében: a legjobb rendező, a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb operatőri munka és a legjobb vágás kategóriájában is versenyzett – bár díjat nem sikerült nyernie.

A Szkafander és pillangó a francia Elle egykori szerkesztője, Jean-Dominique Bauby memoárját adaptálta, aki 42 évesen olyan súlyos agyvérzést kapott, hogy bezártság-szindrómás lett, vagyis a testének egyetlen porcikáját sem tudta mozdítani, leszámítva a bal szemét. A pislogással kialakított jelnyelv segítségével nemcsak a környezetével tudott kommunikálni, még könyvet is „írt” az élményeiről. Egy ilyen téma igazi antifilmes alapanyagnak tűnik, azonban a rendező Spielberg kedvenc operatőrével, Janusz Kaminskivel együtt bravúrosan zárta be a nézőt Bauby testébe, ezzel olyan filmélménnyel ajándékozva meg minket, amit nem rázunk le magunkról egy könnyen.

A franciák kezdetektől fogva kettős érzésekkel viszonyultak a filmhez, mivel egy amerikai rendező dolgozta fel a híres francia regényt, és Schnabel anno azt nyilatkozta, hogy a Szkafander és pillangó részben emiatt nem nyerte el az Arany Pálmát Cannes-ban. Sőt, szerinte a rendezői díjat is csak szimbolikus jelleggel kapta meg a nívós fesztiválon, amiért a nézők körében hatalmas sikert aratott a film. (Rácz Viktória)

 

Biutiful (Alejandro G. Inárritu, 2010)

Inarritut már a Biutiful előtt is úgy lehetett ismerni, mint aki nagyon jól érti az emberi nyomort, és a létbe vetettség abszurditását. A Korcs szerelmeket még egészen véletlenül láttam az M2-n, azelőtt szintén véletlenül ültem be a 21 grammra , és bár lelkileg meggyötört a nyers szenvedés látványa, valahol mégis kicsit megüdvözülve éreztem magam. Inarritu révén olyan világokat látunk, amelyeket kevéssé ismerünk a középosztálybeli karosszékünkben ülve. Első Oscar jelölését a Bábelért kapta 2006-ban, ezután következett a spanyol nyelven, spanyol színészekkel, Barcelonában forgatott film jelölése 2011-ben.

A Biutifulban először dolgozott lineáris időrenddel, és egy karakterre, Uxbalra koncentrál. A film sok szempontból előkészítése a Birdmannek, a szűk közelik a főszereplő arcán, az apró részletekre koncentráló kameramozgás, a valóság és a hallucináció/látomások egy térbe mosása mind megjelenik már ebben a filmben is. Azonban Uxbal nem egy lecsúszott sztár, hanem egy nyomorban élő, halálos beteg édesapa, aki a szervezett bűnözéssel áll kapcsolatban, és nem mellesleg tud a halottakkal beszélni.

Az idegen nyelvű film jelölés mellett Javier Bardem is bekerült a legjobb főszereplő kategóriába a lélekszaggatóan nyers és őszinte alakításáért. Talán azért nem nyert egyik kategóriában sem, mert az amerikai közönség nem tudott Uxbal karakterével annyira együtt érezni, mint Riggannal, a szenvedő hírességgel? Nehéz eldönteni, de a Biutiful mindenképp a legfontosabb filmek listáján szerepel nálam, Oscar szobor nélkül is. (Márki Zsófia)

 

Szerelem (Michael Haneke, 2012)

Michael Haneke már a Szerelem előtt is a kortárs európai művészfilm egyik legmeghatározóbb rendezője volt, de az Arany Pálmát nyert 2009-es A fehér szalag után is képes volt még följebb lépni. 11. nagyjátékfilmje nemcsak az Oscar-díjat hozta meg neki a legjobb film kategóriában (forgatókönyvért és rendezésért pedig jelölést kapott), hanem egy évtizedek óta épülő életmű csúcspontja lett nemcsak kritikai, de művészi szempontból is. Filmje nem egyszerűen tovább vitte Haneke már ismert témáit és stílusát, de egy új, addig ritkán látott oldalát is megmutatta.

Az osztrák rendezőt hidegfejű, realista tabudöntögetőként volt szokás ismerni, aki kíméletlenül lerántja a leplet a társadalom azon defektusairól, amit inkább szégyenkezve inkább eltakarunk, elfojtunk vagy eltereljük róla a szót. Vegyük például az öregedést vagy az öregkort: azt, amikor hanyatlik a test, hanyatlik az elme ,és az ember egyre jobban ki van szolgáltatva másoknak. Amikor az ember már sokkal inkább egy kimondatlan nyűg még a saját családtagjainak, és nem távozhat el méltóságban. Vagy ha van egy házaspár, akinek egyik tagja egyre jobban rászorul a másik ápolására, vajon meddig tarthat az önzetlen szeretet, a “holtomiglan-holtodiglan”?

Ezzel szembesül egy idős francia házaspár Georges (Jean-Louis Trintignat) és Anne (Emmanuelle Riva). Anne fizikai állapota egy stroke után rohamos romlásnak indul, ami idővel teljes demenciába és leépülésbe fordul. Lányuk Eva (Isabelle Huppert) inkább a saját életével van elfoglalva, semmit hogy nekik segítsen, a helyzet pedig kőkemény próbára teszi mindkettejük testét, lelkét és azt a több évtizedes kapcsolatot, ami két ember között kialakulhat. Egy univerzálisan átérezhető dráma, amivel mindenki szembesülhet, akinek vannak idős hozzátartozói.

Ami a Szerelmet egyszerre teszi nagyszerűvé és Haneke életművén belül is kiemelkedővé teszi, az a rendezőnek a témához való hozzáállása. Egyszerre nyomasztóan hiteles, realista, idealizáltság nélküli, mégis mélyen empatikus és megrázó, ennek a két embernek a sorsát végignézni, Riva és Trintignat pedig maximális beleéléssel és alázattal játsszák szerepüket. A Szerelem egy rendkívül erőteljes szembenézés az elkerülhetetlen elmúlásról és arról, hogy a másikat elengedni ugyanúgy része egy kapcsolatnak, mint az életéért küzdeni. (Szabó Kristóf)

 

***

Nézd velünk az Oscar-díjátadót február 24-én! Az eseményhez kattints ide!

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya