Fókuszban Ráadás

Ásó, kapa, Oscar – 12 film a házasságról

A Házassági történet kapcsán újranéztük néhány Oscar-jelölt/díjas kedvencünket, amelyek a házasság sokféleségével foglalkoznak.

Az Oscar-díj bő kilenc évtizedes története alatt számtalan filmalkotás került már reflektorfénybe, amelyek azt a bonyolult „rendszert” állították középpontba, amit házasságnak hívunk. Jóban és rosszban, szegénységben és gazdagságban – a házassági eskü szinte minden szavára készült már egy-egy remekmű. Mi most ezekből választottuk ki azt a tizenkettőt, amelyek akár történelmi, akár társadalmi kontextusba ágyazva mutatják be a házasság minden oldalát a negyvenes évektől napjainkig.

 

Találd ki, ki jön vacsorára (1967, Stanley Kramer) és Loving (2016, Jeff Nichols)

A 2016-os Loving egy valós pár történetét dolgozza fel, akiket Virginia államban tartóztattak le a törvénytelennek ítélt házasságkötésük miatt, a majdnem egy évtizeden át tartó ügyük pedig végül eljutott a legfelsőbb bíróságig, ahol 1967 nyarán kimondták, hogy a házassághoz való jogot nem befolyásolhatja a bőrszín. A történelmi törvénymódosítás előtt mindössze pár héttel fejeződött be a Találd ki, ki jön vacsorára forgatása, a leghíresebb amerikai filmé, ami az eltérő bőrszínű párok egyenjogúságát hirdeti.

Az egy korszakban játszódó, de négy évtized különbséggel készülő filmeken tökéletesen tetten érhető, hogy milyen nagy az eltérés a hollywoodi ábrázolásmód és a valóság között;

ugyanakkor a városi és a vidéki gondolkodás különbsége is kiütközik. A Találd ki, ki jön vacsorára egy végtelenül idealizált környezetbe helyezi a konfliktust: a fehér lány gazdag szülei ugyan megdöbbennek a hír hallatán, hogy a lányuk egy fekete férfihez akar feleségül menni, de progresszív gondolkodású emberekről van szó, akik a gyereküket is elfogadónak nevelték, és akiknek az égvilágon semmi bajuk nincs a férjjelölttel – csak éppen a szemük fényét féltik a társadalom reakcióitól. A Loving esetében ugyan szintén elfogadó a család, de a szerelmespárt a törvény emberei és a civilek is üldözik, ha pedig éppen nincsenek veszélyben, a paranoia keseríti meg az életüket.

Találd ki, ki jön vacsorára

Megosztó témája ellenére a Találd ki, ki jön vacsorára teljesen közönségbarát film, amit a szereposztás is jelez: a vőlegényt a korszak legnépszerűbb fekete színésze, az Oscar-díjas Sidney Poitier alakította, az előítéletek ellen érvelő fehéreket pedig Hollywood egyik legikonikusabb párosa, Spencer Tracy és Katharine Hepburn formálták meg. Egy értelmiségi oktatófilm, aminek egyetlen rasszistája nem családtag – és rendesen meg is kapja a magáét –, egyébként pedig nincs benne igazi bigottság (még a pap is a szerelmeseknek drukkol!), nincsenek negatív sztereotípiák (a fekete főhős művelt doktor) és nincs gyűlölet.

Tracy a film végi nagy monológjában csak beszél arról, hogy egyes emberek milyen korlátozott módon viszonyulnak majd a párhoz, a Lovingban pedig látjuk is a keserű valóságot:

a San Francisco-i villán kívül bizony a szülők áldásának megszerzésénél sokkal nagyobb nehézségekkel kellett szembenéznie az eltérő bőrszínű pároknak. A Találd ki, ki jön vacsorára a dialógusokban, a Loving a hangulatteremtésben erős, és mindkettő olyan szerelmespárt vonultat fel, akiket tényleg csak szívtelen rohadékok akarhatnak szétválasztani.

 

Kramer kontra Kramer (1979, Robert Benton) és Nader és Simin – Egy elválás története (2011, Asghar Farhadi)

Közel sem a Házassági történet az első olyan válásfilm, aminél képtelenség eldönteni, hogy melyik félnek drukkoljunk – mert mindkettőnek igaza van és egyiknek sem. A Kramer kontra Kramer és a Nader és SiminEgy elválás története megmutatja, hogy bár a házasság egy kultúrafüggő intézmény, a konfliktusok univerzálisak. Mindkettőnél a feleség/anya a katalizátor, aki a jelenlegi környezetét és korlátozott lehetőségeit megelégelve otthagyja a férjét, a magára maradt családfő élete pedig gyorsan lejtmenetbe kapcsol – miközben a közös gyerek ezt értetlenül nézi. Azonban míg Joanna Kramer a feleség- és anyaszerep elől menekül, Simin nem a férjétől vagy a gyerekétől akar megszabadulni, hanem az országától – a család viszont nem akar emigrálni vele.

Nader és Simin – Egy elválás története

Bár az iráni társadalomban nagyobb a nők és férfiak közötti egyenlőtlenség 2011-ben, mint az amerikaiknál 1979-ben, Nader és Simin felvilágosult, nagyvárosi házaspár, hasonlóan Kramerékhez. De ez nem csak az ő történetük, hanem a magára hagyott Nadernek besegítő mélyen vallásos asszonyé is, aki kénytelen titkolni a férje elől el, hogy dolgozni jár. Asghar Farhadi Arany Medve-díjas filmje az országban fellelhető két szélsőséges példával vizsgálja a nemi szerepeket és a továbbra is érvényes korlátokat, miközben politizálás helyett az általános közérzetet adja át a nézőknek. A Kramer kontra Kramer viszont bizonyos szempontból a Találd ki ki jön vacsorára rokonfilmje, hiszen ugyanúgy párbeszédekkel és monológokkal értekezik egy aktuális társadalmi témáról

– ezúttal az anyák és apák szerepének változásairól.

Ugyan a Kramer kontra Kramert és a Nader és Simint is  lehetne kritizálni azért, hogy a magukra hagyott férjek küzdelmei jóval több játékidőt kapnak a feleségnél (ezzel pedig automatikusan ők nyerik el a nézők szimpátiáját), mégis pontosan értjük a kitörni vágyó női főhősök fájdalmait és motivációt is. A Nader és Simin végül egy dologban progresszív társadalomképet mutat: a Kramer kontra Kramerrel ellentétben ott a szülők viszályait végigszenvedő gyerek döntheti el, hogy kivel akar élni – igaz, ez is inkább büntetésnek érződik, mint szabadságnak.

 

Nem félünk a farkastól (1966, Mike Nichols) és Egy hatás alatt álló nő (1974, John Cassavetes)

A házassági eskü egészségben-betegségben passzusa sokkal széleskörűbben értelmezhető, mint talán a fogadalom pillanatában átgondoljuk. Mit tegyünk, ha a házastársunk a lelki torzulás folytán már nem ugyanaz az ember, akinek hűséget fogadtunk? A pikáns módon valós házaspárok (Elizabeth Taylor – Richard Burton, Gena Rowlands – John Cassavetes) által alkotott Nem félünk a farkastól és Egy hatás alatt álló nő héja-nászt ülő házaspárjai kitartanak egymás mellett akkor is, ha ezzel önmagukat, a párjukat és a környezetüket is megbotránkoztatják, sőt, megmérgezik. Kitartanak, mert nem tehetnek mást: függnek egymástól. Úgy érzik, csak a másik érti meg őket és viszont – azonban tökéletesen nem tudják bezárni magukat a magánvilágukba, a külvilág betolakodása pedig mindkét filmben gyújtószikraként működik.

Nem félünk a farkastól

Mike Nichols filmje, a Nem félünk a farkastól egy traumáktól megmérgezett házasság keserű játszmáiba von bele egy fiatal házaspárt, a részeg éjszaka pedig egyre súlyosabb elhallgatott vagy éppen túlbeszélt sebeket tép fel mind a négy szereplő lelkében. Az értelmiségi, egyetemi mikrovilágban játszódó film a gátlástalan vádaskodás, a perverz játékok, az értelmetlen provokáció és az öregedés visszafordíthatatlanságának tragédiája, amelyben a meg nem született gyerekek is lehetnek zsarolóeszközök.

Másképpen, de a gyerekek kulcsszerepet játszanak John Cassavetes filmjében,

az Egy hatás alatt álló nőben is, hiszen Mabel nemcsak feleség, hanem anya is – miközben súlyos mentális problémákkal küzd. Férje megpróbálja kezelni, tompítani, semmibe venni vagy éppen ellenkezőleg, felkarolni a hangulatingadozásokat, excentrikusságot és a hisztériás rohamokat, de egy ponton túl már ő is tehetetlen – főleg úgy, hogy munkásosztálybeliként kevesebb rálátása van a problémára, az értelmezésből és a megoldási kísérletekből hiányzik az absztrakció képessége. Ráadásul eközben a külvilág felé is erősen megfelelési vággyal küzd – emiatt pedig a felesége neki akar megfelelni, ami fokozza a köztük lévő zavart. Vagy éppen harmóniát? A Nem félünk a farkastól és az Egy hatás alatt álló nő is azzal a konklúzióval zárul, hogy ők – ilyenek. És ez kívülállóként félelmetesnek, egészségtelennek és veszélyesnek látszik, az életük mégis így tartható fenn – egymás nélkül egyszerűen képtelenek létezni.

 

Szerelem (2012, Michael Haneke) és Love Story (1970, Arthur Hiller)

Amíg a halál el nem választ –cseng a fülünkben a házassági fogadalom– és amikor meghalljuk vagy kimondjuk ezeket a szavakat egy dolog biztos nem jut az eszünkbe: a halál. Mert boldogok vagyunk és nem akarunk meghalni, viszont együtt megöregedni annál inkább. A Szerelem egy olyan házaspárt mutat be, amelynek egy hosszú, áldásokkal teli élet adatott meg, a tragédiájuk pedig az, hogy bármennyire is ellenkeznek, a történetük le fog zárulni. Nem számít, hogy Anne jó felesége Georgesnak és fordítva, nem fontos, hogy a nő a bal kéz és a férfi a jobb, hiszen úgyis nyomorúságos fájdalom lesz mindennek a vége.

Haneke a lehető legérzékenyebben a néző tudtára adja, hogy a happy end egyszerűen nem létezik.

Tézisét hibátlanul támasztja alá éppen egy idillikus szerelemmel, aminek a halálon kívül semmi sem vethet véget és Anne betegsége pontosan ezt az apró betűs kibúvót találja meg. A teher mégsem Anne-re hárul, hanem a tehetetlen másik félre, amely kénytelen rezzenéstelen arccal követni, ahogyan felesége méltóságát elvesztve haldoklik. De tűrheti-e a szerelmes a szerelme szenvedését? Haneke ennek mentén az etikai dimenziónak is teret ad és felfedi milyen kompromisszumot köthet halál és szerelem.

Love Story

A Love Story annyiban inverze a Szerelemnek, hogy bár szintén egy harmonikus párkapcsolaton, majd házasságon vezeti nézőjét, a történetnek túl hamar vége szakad, hiszen a fiatal Jennifer és Oliver közös élete azelőtt befejeződik, hogy igazán elkezdődhetett volna. Amíg Haneke az európai művészfilmes perspektíván át kémleli a szerelem természetét, addig Hiller egy hollywoodi melodrámát kínál, egy afféle modern Rómeó és Júlia narratívát, amiben a társadalmi különbségek próbálnak éket verni a szerelmesek közé, persze sikertelenül. Mégis, hiába vészeli át a pár a gondokat, a halál itt is hívatlanul kopogtat. Fiatal vagy még –mormolhatják magukban az öregek– de Oliver csak ott csücsül a befagyott, New York-i park lócáján. Arra gondol, hogy a Jenniferrel való közös jövő ezennel a múlté, a legrosszabb fajta múlté, ami mindössze azt juttatja az ember eszébe, hogy mi lett volna ha?

 

Ilyenek voltunk (1973, Sydney Pollack) és Amerikában (2002, Jim Sheridan)

A párkapcsolatok dzsungele attól válik igazán kacifántossá, hogy a szerelmesek szétszakításának nem a halál az egyetlen módja, mert az élet szintén talál más utakat arra, hogy az apadhatatlan vonzalom elé álljon. Majdnem sikerült, már a karjainkban tartottuk, amikor hirtelen mégis elengedtük. Elvégre Karády szerint is az a legszebb perc, mit meg nem ád az élet. Az Ilyenek voltunk ezt a percet nyújtja évekké és egy politikailag elkötelezett, vehemens zsidó lányt rendel egy szőke, politikailag független, nagypolgári fiúhoz. Lerí a képletről, hogy Katie és Hubbell a legkevésbé sem passzolnak, legyen szó akár elvekről, társadalmi helyzetről vagy származásról.

Ilyenek voltunk

Ezt ők is tudják, azonban képtelenek egymásnak ellenállni, ráadásul a puszta véletlenek azon dolgoznak, hogy újra és újra egy mederbe tereljék őket. Katie és Hubbell ezért megpróbálják a közös életet egyszer, aztán még egyszer. Megházasodnak, elköltöznek, adaptálódnak egy új, kaliforniai környezethez, de előbb-utóbb rá kell jöjjenek: egyénként nem ugyanabban hisznek, nem ugyanazt akarják és a kölcsönös vonzalom nem elég ahhoz, hogy kapcsolatukat egyben tartsák.

Sheridan Amerikában című filmje ismételten egy olyan házaspárt követ, amelynek meggyűlik a baja a környezetváltozással. Ahogy Pollack filmjében a helyszín New Yorkról Los Angelesre cserélődik, úgy az Amerikában is váltás történik, azonban sokkal gyökeresebb, hiszen itt egy ír család költözik a Nagy Almába. Sarah és Johnny kalandjaiban pedig további résztvevőként jelenik meg két lányuk, valamint látensen az elhunyt kisfiuk emléke is, ami végig kísérti a narratívát. Helyzetük további nehézsége, hogy mindegyiküknek szembe kell néznie egy megduplázott identitással. Az utcán amerikaiak, a nappaliban írek.

Valójában azonban akárhogy igyekeznek, az „igazi” amerikaiak számára ők „csak” írek maradnak.

A keserves átállás megviseli a Sarah és Johhny között fennálló harmóniát, felmerül a kimondatlan félelem, hogy vajon nem-e alakultak át ők maguk is a nagy váltás során? A rövid válasz: igen. A hosszú válasz, hogy van olyan változás, ami a régit törli és olyan, ami a régit feljavítja. Az Amerikában házaspárja pedig végső soron az utóbbinak örvendhet.

 

A pénteki barátnő (1940, Howard Hawks) és Mezítláb a parkban (1967, Gene Saks)

Együtt élni, de hogyan? A házasság kihívásairól nemcsak súlyos drámákban, hanem kacagtató vígjátékokban is őszintén lehet vallani. Hiszen az egymáshoz csiszolódás, egymás elfogadása vagy egyáltalán megértése sokszor csak azután kezdődhet el, hogy felszállt a rózsaszín köd. A „házassági screwball comedyk” azt tárják fel, hogy a sok ellentét és a vak hadakozás közben valami mégis egymáshoz vonzza a két felet. Egy megkésett „felnőtté válás”, kijózanodás kell ahhoz, hogy a vonzalomból egység legyen, és ne egymással, hanem egymásért küzdjenek a párok. Az alábbi két példában a személyes ellentéteken felül a társadalmi elvárásokkal is szembekerülnek a párok, így a saját előítéleteiket is le kell győzniük a boldogsághoz.

Mezítláb a parkban

Howard Hawks filmjében, A pénteki barátnőben egy szerkesztő férj próbálja visszaszerezni a sztárújságíró, de polgári életre vágyó, újraházasodást tervező volt feleségét. Míg a Gene Saks-féle Mezítláb a parkban egy konzervatív ügyvéd és kacér, életvidám felesége első közös heteit mutatja be. Mindkét film a hagyományos női szerepeket, a „jó feleség” (50-80 év alatt sem sokat változott) eszményét ássa alá, vagy inkább tágítja ki: az otthonülő, tüsténkedő asszonykák helyett öntudatos, erős nőkkel kell megtalálni az együtt élés lehetőségeit úgy, hogy az mindkét félnek jó legyen. Ehhez pedig az őszinteség mellett elengedhetetlen az is, hogy a párok tudjanak nevetni egymáson és önmagukon is. Ezt propagálni Hollywoodból pedig pont annyira felforgató, mint amennyire ártalmatlan.

 

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..