Ráadás

Pozőrök, rockerek, trubadúrok – Jozef van Wissem és Víg Mihály az A38-on

7192Jozef van Wissem neve keveseknek cseng ismerősen, Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők című filmjének zenéje azonban annak, aki valaha is hallotta, örökre megmarad. A Cannes-ban az említett műért a legjobb filmzenéért járó díjat elhozó komponista, a nyugati világ legismertebb lantművésze tegnap este az A38-on adott hipnotikus koncertet.

Wissem egy pozőr, efelől az embernek nem lehet kétsége. Teátrális mozdulatokkal kommunikál, rockerként, bőrdzsekiben, szegecsekkel kirakott bőrkarkötőben áll a színpadra, keveset beszél, hosszú haja időről időre az arcába lóg. Ritkán énekel – bár ne tenné egyáltalán –, és Leonard Cohent is megszégyenítő monotonitással ismétli a szavakat. Ha csak idáig néznénk, a kép talán nevetségessé is válna.

Ekkor azonban egy ősi hangszerhez nyúl, a lanthoz, egy olyan eszközhöz, amit sok mindenhez köthetnénk, a könnyű zenéhez azonban csak a legritkább esetben. Wissem nem egyszer megmutatta – saját rocker múltját hasznosítva –, hogy bizony helye van ott is, a torzított gitárok és mágikus ének mellett is remekül elfér ez a hihetetlenül megnyugtató hangú szerszám. Most azonban nem vegyíti a lant hangját semmivel, tisztán, önmagában szól – a zenész legújabb albumát, a When Shall This Bright Day Begint mutatja be az A38 közönségének.

Wissem szépen játszik, néha slide gyűrűvel bolondítja a hangzást. A dalok szinte mindegyike repetatív ismétlődésre épül, hamar kiderül, mi a zenész belső ritmusa, egy-két daltól eltekintve az egész estén az diktál. Annak, akinek a lant hangja nem izgalmas, vagy az a melankolikus, igéző hangulat, amit a zeneszerző az első hangjával megteremt, nem jelent varázslatot, hamar elunhatja a produkciót. Azok azonban, akik képesek a koncertet egy meditatív belső utazásnak tekinteni, csodás élményben részesültek – lehunyt szemmel élvezni ezt a muzsikát igazi csemege.

wissem

Az est fénypontját megelőzően egy másik, a filmzenében is érdekelt trubadúr, Víg Mihály is a színpadra lépett – Wissem nagy rajongója a Tarr Béla filmzenéit jegyző alkotónak, így a párosítás nemcsak a filmes vonatkozásnak volt köszönhető. Víg számomra rendkívül ellentmondásos előadó. Szövegközpontú dalait én sokkal kevésbé látom zenének, mint költészetnek, de a sokszor érthetetlenül recitált szavak üzenete tegnap este valahogy mégis elsikkadt.

Víg egy belső világban él, akkor is, amikor közönségével van: tegnap az előadás közben potyogtak a könnyei – s bár megindító volt a művészet eme önkitárulkozó megnyilvánulása, mégsem tudtam kapcsolódni a művészhez, ahogy a hamar lecsengő tapsból következtethetően más sem a teremben. Ettől függetlenül azt hiszem, több a közös Vígben és Wissemben, mint elsőre látszik – bizonyára mindkét művésznek megvan az a specifikus közönsége, akik velük együtt rezegve tudnak teljes hódolattal adózni munkásságuknak. Én ez alkalommal csak Wissem előtt tudtam tisztelegni.

[author_bio author=”kataorsolya”]

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..