Fókuszban Ráadás

Suspiria-hét: Egymásból a legjobbat – Rendezők és múzsáik

Mikor két művész kapcsolata átragad a filmvászonra, kettejük értéke összeadódik és születik valami örök. A legnagyobb rendező-múzsa közreműködésekből válogattunk.

Kezd feltűnővé válni, hogy Luca Guadagnino szereti foglalkoztatni Tilda Swintont – mindjárt két szerepet is adott a Sóhajokban a színésznőnek –, ám talán korai még rendező-múzsa kapcsolatról beszélni. Plusz ahhoz fel kéne még nőni, ugyanis a filmtörténelem megannyi elementáris művészi együttműködéstől duzzad.

Az alábbi tízet tartjuk a legizgalmasabbnak!

 

Sergio Leone és Clint Eastwood

Sergio Leone rendezőként mindössze nyolc teljes filmet jegyez, közülük három viszont Clint Eastwood főszereplésével készült. A Dollár-trilógia (Egy maréknyi dollárért, 1964; Pár dollárral többért, 1965; A jó, a rossz és a csúf, 1966) tette híressé mind Leonét, mind Eastwoodot; és bár az Egy maréknyi dollárért előtt is készültek olasz westernek, ez a film robbantotta be a műfajt a köztudatba, egyben lett az egyik legsikeresebb spagettiwestern valaha.

Clint Eastwood az első Dollár-film előtt tévészínészként volt elkönyvelve (a filmet is csak azért vállalta el, mert megunta a sorozatát, de a szerződése értelmében hollywoodi filmben nem vállalhatott szerepet a forgatás szünetében). Az Egy maréknyi dollárért viszont hatalmas sztárrá tette az amerikai bemutató idején már 37 éves színészt – nem csoda, hogy utána egymás után játszotta a hasonló szűkszavú, szikár, ismeretlen fegyverforgatókat. Hálája jeléül a Nincs bocsánatot három mesterének, Don Siegel és John Ford mellett Leonénak is ajánlotta, akik egyébként vizuálisan is hatottak a rendezéseire.

Leone és Eastwood általában jól kijöttek egymással, de ettől függetlenül számtalan furcsa momentum szegélyezi a kapcsolatukat. A színészt szórakoztatta, hogy a köpcös rendező cowboyként keménykedik a forgatásokon, miközben angolul legfeljebb egy good bye-t volt hajlandó mondani vaskos olasz akcentussal. Leone szerint pedig Eastwoodnak színészként két arckifejezése volt: egy kalapos és egy kalap nélküli. Eastwood A jó, a rossz és a csúf forgatásán nem volt hajlandó megjelenni, ameddig a hatalmas gázsiját meg nem toldották egy Ferrarival, mert elégedetlen volt a történettel, Leone pedig egy időben kiábrándult belőle, és azt mondta: Robert de Niro az igazi színész, nem ő.

Ezért is történhetett meg, hogy Eastwood a tervek ellenére nem szerepelt sem a Volt egyszer egy vadnyugatban (a hivatalos változat szerint munkaszervezési problémák miatt, a pletykák szerint viszont Eastwoodnak mindössze ötperces szerepet szánt a rendező: az egyik banditát, akit Harmonika lelő az állomáson), sem a Volt egyszer egy Amerikában. Később azonban kibékültek, Leone pedig évekig tervezgetett egy kortárs Don Quijote-adaptációt Eastwooddal és Eli Wallach-kel a főszerepben – ez azonban a rendező 60 éves korában bekövetkezett halála miatt csupán izgalmas gondolatkísérlet maradhatott. (Gyöngyösi Lilla)

 

Dario Argento és Asia Argento

Dario Argento egyik múzsája saját lánya, Asia, aki hat filmjében is szerepel: Trauma (1993), A templom (1989), Az operaház fantomja (1998), A Stendhal szindróma (1996),  La Terza madre (2007), Drakula (2012). Ám jogosan merül fel a kérdés, hogy milyen apa-lánya viszony az, amelyben az apa a lányát levetkőzteti, megerőszakoltatja és megöleti – a filmvásznon. A rövid válasz az, hogy ez sokkal inkább egy alkotótársi viszony, mint családi, s ezúttal az alkotás fontossága felülírja a klasszikus családi szerepeket.

Asia Argento művészcsaládba született – apja a giallo nagymestere, anyja (Daria Nicolodi) pedig színésznő –, s ez nagyban meghatározta gyerekkorát. Állítólag apja elalvás előtt saját horrortörténeteit olvasta fel a kis Asiának. Később egy interjúban Asia azt nyilatkozta, hogy azért kezdett színészkedéssel foglalkozni 9 évesen, hogy kiérdemelje apja figyelmét, aki munkája miatt nagyon kevés időt töltött otthon. 18 éves volt, mikor apja főszerepet adott neki a Traumában. Asia saját bevallása szerint Dario Argento megszűnt apjának lenni, amikor a rendezőjévé vált.

A Trauma című Argento-filmnek van egy másik családi vonatkozása is, miszerint a történetet Asia anorexiás féltestvére, Anna Ceroli ihlette, aki a végefőcím alatt látható egy reggae banda énekesnőjeként. Anna pár évvel később egy balesetben életét veszti, s Asia, aki nagyon szerette őt, saját lányát halott féltestvére után nevezi el. Az is érdekes, hogy ugyan az apa-rendező viszony feldolgozása nem volt egyszerű feladat Asia számára, mégis lányát teszi meg saját filmje, a Misunderstood főszereplőjévé – ezzel folytatva a családi hagyományt, melyben a művészet jelenléte dominál. (Keller Mirella)

 

Jean-Luc Godard és Anna Karina

Szinte elkerülhetetlen, gondolhatjuk, hogy az alkotás és a szerelem, két dolog – amely az ember teljes valóját megmozgatja –, ne fonódjon össze időről időre. És, mint Pygmalion a szobrába, a rendezők bele ne szeressenek színészeikbe és színésznőikbe (és ők viszont), akik az ő irányításuk alatt alakulnak szereplővé, a mű nélkülözhetetlen alkotóelemévé. Ennél ritkább lehet, amikor a kölcsönös inspiráción túl, amelyet a szerelmesek egymás között és az élet és az alkotás között láthatunk, a kapcsolat élete, alakulása tükröződik a filmben. Jean-Luc Godard és Anna Karina hét filmet készített együtt.

Godard második filmje, az algériai háborúról szóló A kis katona forgatásán szeretnek egymásba. Luc Lagier Godard, l’amour, la poésie (2007) című dokumentumfilmjében elemzi, hogy a kamera mint Godard tekintete, hogyan közeledik Karinához. Először távolról látjuk, majd közelebbről, de hátulról, végül szemből, és úgy, hogy a férfi főszereplő szinte kiszorul a képmezőből. Az egymásra találás ellenére nem lesz rögtön alkotópáros belőlük. Godard nem akarta, hogy Karina színésznő legyen, aki viszont elfogadott más szerepeket, ezért végül Godard neki adta Az asszony az asszony című musicalének főszerepét, amelyben a hősnő gyereket szeretne, és a férje a legjobb barátját ajánlja segítségül. A filmes pár is összeházasodott, gyereket vártak, viszont elvesztették, és a fenti dokumentumfilm szerint ennek a fájdalma íródik bele az Éli az életétbe. Ebben Nana, akinek széttöredező életét tizenkét stációra tagolva látjuk, színésznő szeretne lenni, de prostituált lesz, és végül meghal. A Brigitte Bardot-val készített A megvetésbe (1963) Godard Anna Karina szavait írja bele, és azt kéri a színésznőtől, játsszon úgy, mint Karina – és ezúttal a szakítófélben lévő párt látjuk, Michel Piccolival a férfiszerepben, Godard kalapjával a fején. Majd a szakításuk után forgatott Alphaville lesz a búcsú komor, fekete-fehér filmje, a Bolond Pierrot pedig a színes, napsütötte, de végső elválásé.

Anna Karina után Godard talált új múzsákat, Anne Wiasemskyt, majd Anne-Marie Miéville-t, aki máig a forgatókönyvírótársa, viszont pályájának vélhetően ez a szakasza lett a legfontosabb a filmtörténetben (még ha a fordulópontot jelentő Weekendig (1967) nézzük Godard pályáját, akkor is jelentős a színésznővel készített műveinek száma). Anna Karina alakításainak köszönhetően is választottuk ezt a párost. (Szatmári Zsófia)

 

Woody Allen és Diane Keaton

Kevés rendező jelenítette meg műveiben olyan erősen a magánéletét, mint Woody Allen. A New York-i életérzés humoristája nemcsak saját magát játssza a filmjeiben, de egy ízben a szerelem témájához nyúlva saját szeretőjét, Diane Keatont választotta maga mellé partnernek.  Ez volt az 1977-es is az Annie Hall című romantikus film, ami meghozta Woody Allen és Diane Keaton számára a világsikert, és ami nem sikerülhetett volna ilyen frappánsan a valódi szerelmi viszonyuk nélkül. A film az ő kapcsolatukból inspirálódott, egy realista, urbánus románc, humorral és csöppnyi melankóliával.

Közös filmes kezdetük jóval korábbra nyúlik vissza, 1972-ben a Játszd újra, Sam! című romantikus komédiában egy Casablanca-szerű drámára voltak ítélve. Attól kezdve a rendező folyton adott valamilyen kisebb-nagyobb szerepet a nőnek (Hétalvó, Szerelem és halál), de ezek csak mérsékelt elismerést szereztek. Az Annie Hall kirobbanó sikere nemcsak Oscar szobrocskát jelentett Keatonnek, de az arcát a továbbiakban megannyi vígjátékban és romantikus filmben viszontláthattuk, és rendezőként is elkezdhette bontogatni a szárnyait –kezdetben sorozatokban segített be, majd jött az Álmok hősei és a Női vonalak. Woody Allen pedig sztárrendezővé avanzsált, a legnagyobb színészek közül csemegézhetett aktuálisan érkező filmjeihez.

Kettejük kapcsolata barátsággá szelídült, ami úgy tűnik, kiállta az idő próbáját. A rendező újabban a #MeToo botrányhullám beszédtémája, aminek hatására rengeteg színész elhatárolódott tőle. Beszédes, hogy mikor a vele dolgozók közül már szinte mindenki otthagyta őt, Diane Keaton akkor is az élvonalban védelmezte a becsületét. (Szávity Tamás)

 

Pedro Almodóvar és Penélope Cruz

Penélope többször nyilatkozta, hogy Almodóvar Kötözz meg és ölelj meg (1989) című filmjének hatására lett színésznő.  A spanyol rendező szabadszájú hősei, provokatív témái, vibráló és érzéki képei, valamint kaotikus tragikomikus történetei nemcsak Penélope, hanem a világ nézőinek szívét is meghódították. Összesen négy alkalommal dolgoztak együtt, emellett Almodóvar legújabb filmjében is feltűnik mellékszereplőként a spanyol díva.

Az Eleven hús (1997) című filmben a 23 éves Penélope egy prostituáltat alakít, aki a történet elején kínok között szüli meg gyerekét. A színésznő rövid, de emlékezetes alakítást nyújt. Következő filmjükben, a legjobb idegennyelvű Oscar-díjjal is jutalmazott Mindent anyámról (2000) című alkotásban Penélope egy transzvesztitától teherbe esett apácát formál meg. Ezután a színésznő Hollywoodba megy, ahol több félresikerült film (Las Bandidas, Szahara, Vad lovak) és a Tom Cruise-zal való kapcsolata után végül egy Almodóvar-filmben tér vissza önmagához: a Volver (2006) című alkotásban csillogtathatja meg igazi tehetségét. Ezt követi a Megtört ölelések (2009), melyben ismét lehetőséget kap a megújulásra, hiszen Lena összetett karaktere teret enged számára, hogy egyszerre legyen drámai, naiv, szerelmes és megbántott nő.

Egy jó rendező-múzsa kapcsolat titka az, hogy tudják inspirálni egymást és fejlődésre ösztönözni. A nyíltan homoszexuális Almodóvar ismeri a női lélek és neurózis minden rezdülését, színésznőivel különleges érzelmi kapcsolatot alakít ki, melynek végeredménye egy egyedülálló mozgóképes koktél a filmvásznon. Penélope Cruz és Almodóvar együttműködése mindkét fél számára gyümölcsöző volt: a színésznő élete legjobb alakításait nyújtotta a spanyol mester filmjeiben, a rendező pedig a legsikeresebb és legismertebb munkáit köszönheti a szépséges dívának. (Milojev Zsanett)

 

Richard Linklater és Julie Delpy/Ethan Hawke

A ’90-es évek első felében egymásra talált hármas mindegyik tagja hozta magával a saját csomagját. Delpy, a nemzetközileg ünnepelt francia színésznő Krzysztof Kieslowski mentoráltjaként már túl volt a legendás Három szín-trilógián, Linklatert már új wunderkindként ünnepelték a Tökéletlen idők sikere után, Hawke-ot pedig addigra már az Életben maradtak és a Nyakunkon az élet tette sztárrá és Hollywood új szívtiprójává. Nem ők voltak a filmtörténet első múzsatriója, a történetük mégis kilóg a sorból. Közös filmjeik bő két évtizedet ölelnek fel, szervesen összetartoznak és az életről szólnak.

S bár illendő szétválasztani valóságot és fikciót, nagyon nehéz nem észrevenni azt, ahogy a Mielőtt… mesterhármas (és bár Delpy nem vett részt benne, de nyugodtan idesorolhatjuk a Sráckort is) szerelmespárjával együtt ők is felnőttből felnőttek lettek. „Hogyan kellene?”, tette fel a kérdés a Mielőtt felkel a nap, mire a második rész a „Hogyan kellett volna?” kérdéssel válaszolt, hogy aztán a Mielőtt éjfélt üt az óra bezárja a kört és megmutassa, mi is lett valójában. Erről szól az élet, és ők hárman ezt együtt élték át – és amikor az egymástól függetlenül készült filmjeiket látjuk, az érzés akkor is megmarad, hogy láttuk az ide vezető utat. (Németh Barna)

 

Wes Anderson és Bill Murray

Bill Murray kapuzárási pánikja az Elveszett jelentésben semmi ahhoz képest, amit Wes Anderson csaknem összes filmjében átél. És mi mennyire szeretjük nézni a világfájdalommal telt tekintetét, ahogy egymás után tömi szájába a cigarettákat az Okostojásban; sikertelenül próbál szót érteni fiatal csalfa feleségével a Tenenbaum, a háziátokban; szünet nélkül keresi a saját Moby Dickjét az Édes vízi életben és némán tűri családja széthullását a Holdfény királyságban.

Az ezer közül is felismerhető stílusával hipszter-istenséggé váló Wes Anderson karakterei azért igazán szerethetőek, mert mindegyikük egy rakás szerencsétlenség, akik ugyanannyira tragikusak, mint amennyire viccesek. Az ilyen figurákat pedig senki nem tudja jobban hozni, mint a komikus és drámai szerepeiben egyaránt kiváló Murray – arról nem is beszélve, hogy az Anderson rendezői védjegyének számító faarccal előadott vicces mondatok a színész specialitásának tekinthetők. Az 1995-ös Okostojás óta Murray ilyen-olyan formában Anderson összes filmjében feltűnt, és a kettejük közötti összhang remélhetőleg még sok emlékezetes filmmel fog megajándékozni minket a jövőben. (Rácz Viktória)

 

Quentin Tarantino és Uma Thurman

Csupán két film köti össze őket, mégis olyan, mintha egy egész életmű állna mögöttük. Quentin Tarantino és Uma Thurman a Ponyvaregényben dolgozott először együtt, és egyből átütő volt közös munkájuk. Thurman karaktere, Mia Wallace, bár csupán mellékszereplő volt, mégis belengte az egész filmet a „végzet asszonya” stílusú, intelligens, de mégis meggondolatlan csitri szintű karakterével. Nem véletlen, hogy még a poszterre is ezt a figurát pakolták ki.

Tarantino viszont akkor kiáltotta ki múzsájának Thurmant, mikor a Kill Billt készítették. A közös munka során Uma sokkal többet tett, mint pusztán eljátszotta a karaktert: az ikonikus szereplő megalkotásában is oroszlánrésze volt. A Menyasszony pedig az egyik legkomplexebb női karakter, amit a mozi láthatott. Egyszerre rendkívül kompetens, önálló, határozott – ezzel elébe menve minden modern female-empowerment filmnek –, eközben pedig humoros és szociális, miközben a lelke mélyén szunnyadó fájdalom és bosszúvágy őröli. Amellett pedig, hogy gyönyörű szép, az egyik legmenőbb akcióhős a filmtörténelemben. Legyen kardpárbaj, ökölharc vagy ötujjas tenyereshalál: rettegjen, aki a szeme elé kerül.

A Menyasszony figurája Tarantino és Thurman kollaborációjának csúcsteljesítménye – azóta se dolgoztak együtt közösen. Az év elején a színésznő nyilvánosságra hozta, miképp zaklatta őt Harvey Weinstein, és milyen eltitkolt balesetet szenvedett a Kill Bill forgatásán. A nyilatkozatok szerint a két alkotó barátsága megsínylette az incidenst, de továbbra is jó kapcsolatot ápolnak, és hajlandóak lennének dolgozni egymással, ha úgy adódik. Reméljük, hogy sikerül, ugyanis Uma Thurman olyat adott, mely sok Tarantino-alkotásból hiányzik. Lelket és érzelmi mélységet a rendező egyik filmjében sem találtunk annyit, mint a Kill Billben. (Szécsényi Dániel)

 

Tim Burton és Johnny Depp

Első közös filmjük, az 1990-es Ollókezű Edward Tim Burton legszemélyesebb hangvételű filmje, és Johnny Deppet is kihúzta a tévés karrier pöcegödréből. Nem sokkal utána megcsinálták az Ed Woodot, ami méltán agyondíjazott film (2 Oscar, 2 BAFTA, 3 Golden-Globe és 1 Grammy-díj). A német expresszionizmus nyomán alkotó rendező olyan alteregóra talált Depp személyében, akivel saját magát jelenítheti meg a vásznon, a színész pedig alkotói szabadságra lelt Burton mellett, mert saját maga hozhatta meg a döntéseket a karaktereiről. Ennek és közös ízlésükön alapuló barátságuknak tükrében érthető, hogy eddig már 8 koprodukciót hoztak tető alá.

Kicsit bele is kényelmesedtek egy sablonba, amiben Johhny Depp a főszereplő, Helena Bonham Carter a hősnő és Danny Elfman a zeneszerző, illetve minden szereplő fehér, mint egy hulla. (A halott menyasszony,  Charlie és a csokigyár, Éjsötét árnyék). Ezek megosztották a közönséget és komoly kritikai sikert sem tudtak elérni. Sőt, az egykor zseniális különcnek bélyegzett rendezőt azzal vádolták, hogy elvesztette eredetiségét, míg Johnny Depp látszólag azzal szórakozott, hogy milyen nevetséges maskarákban ripacskodhatna a soron következő Burton-moziban. Az utóbbi időben el is távolodtak egymástól, de nem lepne meg, ha jönne még közös filmjük, (sőt, reménykedem is) mert ahogy Johnny Depp nyilatkozta korábban: mikor Timmel forgat, olyan, mintha hazatért volna. Csak kicsit kreatívabban álljanak hozzá! (Szávity Tamás)

 

Werner Herzog és Klaus Kinski

Minden ősz hajszálamat Kinskinek hívom!” – állítja a német újfilm rendezőóriása, Werner Herzog arról a Klaus Kinskiről, akivel nem kevesebb, mint öt nagyjátékfilmet (Aguirre, isten haragja; Nosferatu, az éjszaka fantomja; Woyzeck; Fitzcarraldo; Cobra Verde)  forgatott közösen. E humoros megjegyzés is jelzi, hogy kettejük se veled, se nélküled típusú kapcsolata nem volt mentes a végletektől. Egyes legendák szerint Herzog többször szándékozott a színész életére törni: az Aguirre, isten haragja forgatásán előbb agyon akarta lőni az esőerdőt elhagyni készülő Kinskit, hogy aztán évekkel később egy házat akarjon rágyújtani, de tudvalevő, hogy a Fitzcarraldo készítése során indián statiszták is felajánlották Herzognak, hogy hajlandóak megölni a kibírhatatlan modorú színészt.

Meg kell azonban jegyezni, hogy e hírhedt sztorik valóságalapja némileg megkérdőjelezhető, hiszen mind Herzog, mind Kinski erősen hajlamosak voltak arra, hogy bármi áron a figyelem középpontjába kerüljenek. Ezért aztán érdemesebb ikonikus magatartásuk mögé nézni. A megalomániás rendező és az egomániás színész zsenialitása egy tőről fakadt: kórosan maximalista alkotóként megszállottan törekedtek a hitelességre, művészi céljaik megvalósítására, és teljesítménykényszerük miatt a stábtagokat is nem egyszer életveszélyes helyzetbe sodorták – a Fitzcarraldóban például valóban átvontattak egy 340 tonnás hajót egy latin-amerikai hegyen. Ez a mentalitás mégis öt múlhatatlan értékű filmtörténeti remekművet eredményezett, s ezek egy része történetesen a maximalizmus, a teljesítménykényszer és a megszállottság lélekrajzát  (Aguirre, isten haragja, Fitzcarraldo), vagy a halhatatlanná válás árnyoldalait (Nosferatu, az éjszaka fantomja) térképezi fel.

A személyiségüket fűtő belső tűz és az állandó torzsalkodás tette termékennyé munkakapcsolatukat. Erről árulkodik Herzog Klaus Kinskiről – a színész halálát követően – készített portréfilmje is. A Legkedvesebb ellenségem  pedig sajátos kegyelemdöfésként legalább annyira szól magáról, a rendezőről, mint az ösztönös tehetségű zseniről, a nem evilági kisugárzású Klaus Kinskiről. (Kiss Tamás)

 

***

Az összeállítás a Suspiria-hét alkalmából készült. Olvasd el a cikksorozat további részeit!

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..