Dübörög a nyár és vele az esküvőszezon, mozikon belül és kívül. Itt egy könnyed, nyári válogatás a legjobban sikerült esküvős vígjátékokból!
A nemrég mozikba kerülő Mike és Dave esküvőhöz csajt keres című alkotás kapcsán – vállalva a szubjektivitás minden formáját – mi is összeszedtünk nektek egy könnyed, nyári válogatást a legjobban sikerült esküvős vígjátékokból. Hol viccesebb, hol eredetibb, hol komolyabb témákat boncolgatnak a filmek, de a szórakozás minden esetben garantált!
És esküszöm, hogy nagyon próbálkoztam, de a világért sem sikerült sorrendet felállítani, mert minden film más és más miatt jó, mást nyújt hangulat és életszakasz függvényében: így jobb híján következzék egy időrendi sorrendbe szedett tízes lista.
Örömapa (1991)
Azt hiszem, Charles Shyer 25 (!) éves filmje azért volt korának nagy sikere, és maradt mind a mai napig teljesen élvezhető alkotás, mert valami újat tudott behozni a romantikus-vígjátékok végeláthatatlan sorába: új nézőpontból láthattunk egy esküvőt, még pedig az örömapa szemszögéből. És bár nem állítanám, hogy ezzel egy teljesen új nézői réteget is szólított meg a rendező, abban biztos vagyok, hogy édesapák tömkelege ült le szívesebben az Örömapa, mint bármely más hagyományosabb társa elé.
Persze ez a fajta fókuszeltolódás nagyon jót tett a film humorának, főleg, hogy Steve Martin lubickol a rá osztott karakterben. Az összezavarodott, kissé sértődött, kissé ellenkező apa szerepét emberien és nagyon viccesen ülteti a képernyőre, pontosan megelevenítve egy lányát férjhez adó szülő aggodalmait, önzőséggel vegyes örömét és a féltést, amelyet csak egy apa érezhet a lánya iránt. Egyáltalán nem meglepő, hogy a film folytatást is kapott, amely a gyermekvállalást nehézségeit és kérdéseit szedi össze egy nagypapa szemszögéből. Hiába, olykor megéri lelépni a járt útról és elengedni a házasodó vagy gyereket tervező fiatal párt, hiszen általa ilyen alkotások születhetnek meg.
Álljon meg a nászmenet! (1997)
A lista első Julia Roberts-filmje megint csak nem a házasodni készülő párt állítja a középpontba, hanem a vőlegény egykori nagy szerelmét, aki az esküvő hírének hallatára hirtelen rájön: neki is kell a férfi. A jó ütemben érkező bonyodalmak, a humoros jelenetek és a kiváló főszereplők mellett lubickoló mellékszereplők karakterei – gondoljunk csak a Rupert Everett megformálta George-ra – teszik igazán sokszorosan újranézhetővé az alkotást. Úgy izguljuk gyakorlatilag végig az eseményeket, hogy a legelejétől tudjuk, mi is lesz a végkimenetel: Jules sosem szerzi meg magának Michaelt, mert az valójában Kimet szereti.
Ez a szerelmi háromszög-szituáció azonban részben csak körítés egy nő elkeseredett, de végtelenül szórakoztató kapálózása mellé, hogy ne maradjon örökre egyedül. Bár Roberts karaktere szándékosan nem szimpatikus, sőt az utolsó képkockákig is csak egy halovány sajnálat vagy szánalom alakul ki a nézőben, az őt körülvevő népes társaság mind szerethető, emlékezetes és emberi annyira, hogy lényegében bármelyikükkel lehet azonosulni. És akkor még nem is beszéltünk a csodás 90-es évek ruháiról, hajviseletéről, hatalmas mobiltelefonjairól és a korszak meghatározó zeneszámairól: ezek teszik végképp élvezhetővé az elmúlt 30 év egyik legjobb esküvős filmjét.
Oltári nő (1999)
Mindössze két év telik el, és Julia Roberts ezúttal az ara szerepében látható, igaz nem kis csavarral: a három esküvőről megszökő és a negyediket tervező Maggie Carpenter felkelti a figyelmét egy nagyvárosi újságírónak, aki a jó story reményében le is utazik a menyasszony lakhelyére. A film abszurditását és kiemelkedő humorát a két főszereplő dinamikája dobja meg igazán. A Micsoda nő! 9 évvel korábbi osztatlan sikere után szinte biztonsági játék volt ismét egyberakni Robertset és az Ike-ot alakító Richard Gere-t; kettejük kezdeti ellenszenve, a kétkedő és gúnyos újságíró és a világnak bizonyítani akaró ara örökös összecsapása nagyon jó dramaturgiát eredményez.
A mellékszereplők egytől-egyig kifogástalanok, még úgy is, hogy kissé szorosan ültették be őket egy-egy szerepbe, apró címkével ellátva: a legjobb barátnő, az alkoholista apuka, az ex-feleség és a főnök kettőse, a kedves, de unalmas férjjelölt. Habár a film jócskán konvenció követő a történetvezetést illetően – a pár összejön, majd összeveszik, majd kibékül –, a bonyodalmat jelentő első közös esküvői próbálkozás meghiúsítása bátor és üdítő lépés a készítőktől. Az esküvőt kedvelőknek pedig kiemelkedően gazdag a film, hiszen gyakorlatilag öt esküvőt, helyszínt, díszletet és ruhát láthatunk a másfél óra során. Hát kell ennél több?
Esküvő monszun idején (2001)
Habár a romantikus bollywoodi filmtermés nagy részében találunk esküvős jeleneteket, ez a Golden Globe- és BAFTA-jelölt alkotás kissé kiemelkedik a mezőnyből, hiszen az amerikai-francia-olasz-német koprodukció révén azoknak is szól, akiktől alapvetően távolabb állnak a zenés-éneklős betétekkel telenyomott darabok. Igaz, szerintem ez a megoldás pont, hogy ambivalens, hiszen minden pozitívuma ellenére hiányzik belőle az a vérbeli bollywoodi hangulat, ami a tisztán indiai filmekre igaz, és ami a hozzám hasonló érdeklődőkben apró hiányérzetet kelt.
Ezzel együtt azonban valóban dicséretes, hogy a készítők megpróbálták közelebb hozni a nyugati filmgyártást és legfőképpen a nyugati közönséget. A kedves, bájos és számunkra részben még ismeretterjesztő film szépen, hangulatosan és látványosan vezeti be a nézőt egy különleges kultúrába, ahol az esküvői szokások igen csak távol állnak a megszokott fehér ruhás amerikai filmekétől. Mindez pedig végtelenül szórakoztató és lebilincselő: a szűk két órás alkotás elrepít minket egy színekkel, ízekkel és illatokkal fűszerezett esküvőre, amelynek egyszerűen mi is részesei akarunk lenni.
Bazi nagy görög lagzi (2002)
És ha már a számunkra megszokottól eltérő esküvőkről van szó: keresve se találhatnánk szórakoztatóbb és szerethetőbb filmet Joel Zwick amerikai-kanadai alkotásánál. A főszereplő Nia Vardalos sem véletlenül kapott Oscar jelölést a forgatókönyvért, hiszen az egy jól felépített, pörgős, humoros és kiemelkedően ötletes szövegkönyvvel dolgozó munka. Egy görög család rémálma, ha 30-as lányuk még hajadon – érzékelteti a film. Igen ám, de valójában van egy ennél még szörnyebb szcenárió: ha egy görög család 30-as lánya egy nem görög férfihoz készül hozzámenni!
A kultúrák és szokások ütközése jobbnál jobb jeleneteket eredményez, melyben fontos szerep jut a mellékszereplőknek – és most inkább Toula népes családjáról beszélünk. Az üde vígjáték egyszerre több korosztályt is megérint, hiszen az idősebb szereplők előtérbe helyezése nagyobb felületen nyújt azonosulást a korosabb nézői rétegnek is. Mivel a romantika inkább csak mellékszál, a hangsúly egyértelműen a humorra helyeződik, a film nem csak egy szűk női csoportnak szól – akik mellesleg jó szívvel nyugtázzák, hogy 30 felett sincs minden veszve, bármennyire is ezt sulykolja a család és az egész társadalom –, hanem gyakorlatilag nemre és korra tekintet nélkül mindenkinek. Igazi kikapcsolódás az egész famíliának!
Lagzi-randi (2004)
A romantikus vígjátékok zsánerükből is adódóan nem tervezik megváltani a világot: szórakoztatnak, megnevettetnek, megmelengetik a szívünket és ha egy-egy alkotás jobbra sikerül az átlagnál, akkor több alkalommal is kikapcsolódást nyújtanak egy-két órára. Clare Kilner filmje a felsoroltak mindegyikére igaz: egy kellemes, újranézhető esküvős alkotás, amely leginkább a szerethető karakterek miatt érdemes a figyelemre.
A szingli Kat, hogy húga esküvőjén – amelyen természetes az ex-barát is jelen lesz – ne kelljen a rokonok végeláthatatlan sajnálkozását és lenézést hallgatnia, felbérel egy profi partnert, aki udvarias, jóképű és persze mindenkit lehengerel az eseményen. A történet terén nem túl eredeti film azért ügyesen tartja fent a suspense-t, hogy vajon mikor jönnek rá, ki is valójában Nick. Amiben azonban üdítően változtat a film az alapsémákon az a bonyodalmak szövése és kibogozása.
A megszokott nagy összeveszés és kibékülés ez alkalommal nem a két főszereplőt érintik (noha köztük is van egy rövidebb mosolyszünet), így pedig máris kevésbé sablonos az alkotás. Azzal, hogy erős és hangsúlyos mellékszereplőket is láthatunk, és a kapcsolatok javarészt egy főszereplő-egy mellékszereplő felállásban prezentálódnak, emberibbnek és reálisabbnak érezzük a történéseket. Debra Messing (Kat) és Delmot Mulroney (Nick) kettőse nagyon erős, előbbi pedig önmagában is elvinné az egész filmet: különleges, talpraesett, koránt sem tökéletes szépség és a jelleme sem makulátlan – ettől annyira szerethető.
Boldogító igen, vagy nem (2004)
Ha esküvőszervezős főhősnővel operáló romantikus filmekre gondolunk, valószínűleg a Szeretném ha szeretnél jut sokaknak először eszébe. Van azonban egy annál sokkal jobb, lazább, viccesebb és szimpatikusabb film: ez a Boldogító igen, vagy nem.
Először is nagyon jót tesz a filmnek, hogy nem A-kategóriás színészekkel próbálják a készítők eladni az alkotást, így nagyobb hangsúly kerül magára a történetre és annak filmvászonra vitelére. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a főszerepeket kapó Denise Richards és Dean Cain ne működnének jól együtt – sőt, kevés filmbéli párosnak lehet jobban drukkolni, mint nekik, hiszen a kettejük közti félreértés jóval ártatlanabb, mint a film híresebb és sikeresebb párjában. Itt Lauren, a feltörekvő esküvőszervező, aki főnöke helyett dolgozza halálra magát a megérdemelt elismerés reménye nélkül, csak azt hiszi, hogy az általa megismert és megkedvelt tűzoltó, Nick a következő esküvője vőlegénye. A félreértés pedig a férfi fiútestvéreinek köszönhető, akik hárman igen csak jóban vannak, sokszor együtt mutatkoznak, így egy-egy félmondat vagy egy elhibázott rámutatás, és máris megvan a központi konfliktus. Mindez pedig plusz humorforrás a nézőnek, hiszen mi végig tudjuk, hogy a magát emésztő nő és a sokszor értetlen férfi egy abszurd információs hiba miatt kerülgetik egymást, hogy aztán magukat fejen ütve végre összejöjjenek.
Ünneprontók ünnepe (2005)
Hatalmas erővel és jogosan robbant be a filmes köztudatba 2005-ben David Dobkin műve, amely a változatosság kedvéért két férfit állít a középpontba. John és Jeremy a tökéletes esküvőkre beszökős páros: sármosak, viccesek, udvariasak és nagyon értenek hozzá, hogyan kell belopni magukat ismeretlenek legintimebb eseményébe és az idegenek szívébe. A lagzikra járó két agglegényt az étel, ital, tánc, szórakozás és mindenek előtt a szingli vendégek vonzzák a lakodalmakra, egy esküvő azonban mindent megváltoztat. Amikor az okosan átgondolt hazugságaik közel kerítik őket egy családhoz, mindketten átértékelik addigi életvitelüket.
A titkolózást persze két szerelmi szál is bonyolítja, egy konvencionálisabb, sablonosabb hollywoodi egymásra találás (Rachel McAdams és Owen Wilson), illetve egy sokkal üdítőbb, bohókásabb és pörgősebb egymásba habarodás (Isla Fisher és Vince Vaughn). A bonyodalom menete és a kibékülés viszont a kettős főszerep miatt megduplázódik: John és Jeremy nem csak szívük választottjával kell, hogy kibéküljenek, hanem egymással is – ez pedig egy nehezebb és talán még jelentőségteljesebb vonala a filmnek. A szereplők egyébként láthatóan borzasztóan élvezték a forgatást, ebből az önfeledt örömből pedig a nézőnek is jócskán kijut egy adag.
Mamma Mia! (2008)
Bárki bármit mond, a sokak által minősíthetetlen giccstengernek tartott film egy igazi esküvős csemege, főleg az ABBA vagy Meryl Streep szerelmeseinek (bár utóbbi csoport, azt hiszem, a világot fedi le). A gyönyörű táj, amely pillanatok alatt rántja magával a nézőt és repíti el a napsütötte romantikus világvégére megalapozza a hangulatot, amelyet a mindenki által ismert slágerek, az A-listás színészek és egy jóindulattal még elfogadható történet tesz igazán gazdaggá.
A kettős történetvezetés, amely korosztály szerint oszlik fel nagyon jót tesz a filmnek, hiszen ismét nem egy házasodni készülő párra koncentrálunk, hanem két főbb szerelmi szálra és a kettő közül kiemelkedő anya-lánya kapcsolatra. Ha az Örömapa hitelesen mutatja be az apai félelmeket, akkor ez a film tükörképként mesél az anyai ragaszkodásról egy kis feminizmussal megfűszerezve. Az egész alkotás legnagyobb erénye azonban kétségkívül – és ezt, azt hiszem, sokan hajlamosak kizárni vagy észre se venni – a puszta szórakoztatás.
Itt igenis arról van szó, hogy a színészek hülyét csinálnak magukból, ráadásul önfeledten és lazán teszik. A dalok olykor erőltetettek, a jelenetek sokszor abszurdak és beismerem, hogy olykor bugyutába hajlanak – de ez a lényeg. Nyíltan vállalni azt, hogy csak ennyit ad a film egyrészt forgatókönyvileg, másrészt színészi alakítások esetében sem egyszerű, hiszen ha már csak egy valaki feszeng a szerepében, az egész film félresiklik. Ilyenről azonban szó sincsen, még a fahangú Pierce Brosnan is mosollyal az arcán hajítja pillanatok alatt el a tőle megszokott komolyabb figurát. Streep pedig, ahogy azt tőle már maradéktalanul elvárjuk, ismét egy olyan karakterré lényegül át, aki a vászon minden szegletét uralja és beragyogja.
Jenny esküvője (2015)
A lista utolsó filmje olyan szempontból kilóg kissé a sorból, hogy korántsem felhőtlen vígjáték, viszont hiánypótló volta miatt nagyon fontos megemlíteni. Bár 2007-ben már felmerült az egyneműek házassága egy esküvős filmben, a Férj és férj csak a humor alávetettjeként kezeli az egyébként egyre aktuálisabb témát. Úgy tűnik, idő kellett Hollywoodnak, hogy egy leszbikus házasságot filmvászonra vigyen: az idő azonban jót tett az alkotásnak.
A keserédes darab nem is az esküvőről, sokkal inkább a családi elfogadásról szól: hogy a szülők hogyan reagálnak egy ilyen helyzetre. A film, anélkül hogy bármilyen ítélettel élne akár a szülők, akár a barátnőjét elvenni vágyó főszereplő iránt, komolyan, emberien és sokszor nagyon megérintően dolgozza fel a történetet. Nincsen irreális és hiteltelen dramatizálás, sem egyik pillanatról a másikra megváltozó értékítéletek vagy egymáshoz való viszonyok. A lassan folydogáló másfél óra szépen, jó ütemben és alaposan mutatja be lépésről lépésre, milyen is lehet egy család előtti coming out, amelyet egy házasságbejelentéshez köt az illető.
Katherine Heigl-nek nagyon jót tesz az érettebb és bölcsebb karakter: jó végre nem egy karót nyelt és valaki-változtasson-meg-mert-utálom-magamat típusú figuraként látni őt. Bár a film az esküvővel éri el csúcspontját, az elfogadás és a család egymáshoz való visszatalálása az alkotás igazi célja és egyben az ereje.
[author_bio author=”kajdi-julia”]
